Sokadszorra fogtam neki ennek az írásnak. Augusztus 12-e éjjelén – miután a baljóslatú 27. életévemet betöltöttem – sétálni mentünk a Zürichsee partjára. Visszaérve valósággal sokkolt a hír az Indexen: Elhunyt Vukán György…
Annyi-annyi furcsa dolgot produkál az Élet; a sorok között tallózva azonban folyton egyfajta sorsszerűségre eszmél az ember a sajátjában, hogy egészen zavarba ejtő, miként is kapcsolódnak látszólag véletlenszerűen egymáshoz a láncszemek, arcok és események – miközben az egész forgatag feltartóztathatatlanul oson egy végletekig predesztinált vágány mentén, aminek a végén a párhuzamosok tényleg összeérnek – valahogy így tudnám jellemezni Vukán Gyurival való megismerkedésemet és találkozásomat.
Gyuri!
Óriási erőt adtál és meggyőződést: a hitet abban, hogy meg lehet csinálni; hogy másképp’ is lehet – mi több, érdemes! – csinálni. Nem emlékszem egészen pontosan, mikor kerültem kapcsolatba Veled. A még a középsulis éveim alatti – viszonylag nagy érdeklődésnek örvendő – péntek esti Kanizsa Jazzklub vendégeként már tizenéves koromban hallottalak játszani, az igazi áttörés azonban egészen biztosan a pécsi egyetemi éveim alatt, fogorvostan-hallgatóként ért. Olyasfajta ikonként és etalonként követendő példaként lebegtél előttem – addig egyébként kvázi „ismeretlenül” –, mint egy mentor; s akinek a gondolatai és a szavai annyira ültek, hogy tudtam: nekem ezzel az emberrel kell személyesen találkoznom. Több koncerted után egy pécsi fellépés alkalmával odaléptem Hozzád, s hamar beszélgetésbe elegyedtünk. Ha valaki érezte már ezt, tudja, miről beszélek: annyira őszintén szóltál, annyira tisztán! Nem az egyetemi professzorok lettek a mentoraim, nekem Te lettél a tanárom.
Azt is tudtam, hogy másoknak is meg kell ismerniük, mert ha csak tized annyit merítenek az áradó energiádból és a soha meg nem alkuvásodból, mint én, akkor mások is meggyőződhetnek arról: lehet így is. Volt egy álmom. Szerettem volna egy olyan közösségépítő eseményt a pécsi fogorvos szakon belül, ahol összejöhetnek a hallgatók, oktatók is, s a lelkileg egyre durvább mértékben elsivárosodó és felőrlődő hétköznapokba csempésszünk egy kis jó kedvet és persze egy kis szakmát is, ismerjük meg egymást – és egyáltalában véve: örüljünk, hogy együtt vagyunk. Így született meg a Pécsi Fogorvos Szaknapok ötlete. (Nincs persze ebben semmi innovatív ötlet – azt már ki-ki döntse el magában, hogy az 1973 óta működő Pécsi Fogorvosi Klinikán miért nem a negyvenedik ilyet ültük már, hogyan lehettem ötletgazdája egy ilyen eseménynek 2012-ben…?) Mindenesetre egyértelműnek tűnt, hogy a Vukán Gyurit el kell hívni. Sután, egy levélben próbáltam vázolni Neked, mit is jelent számomra a puszta létezésed – a tudat, hogy valahol él, lélegzik egy ember, aki ennyire hiteles tud lenni a szememben. Elfogadtad a meghívást.
(Tudni kell, hogy a Klinikán hihetetlen kapukat döngettünk [és törtünk át] azáltal, hogy teljes mértékben „alulról” szerveződve, hallgatói kezdeményezésre néhány társammal együtt [a klinikai vezetés beleegyezése vagy egyáltalán megkérdezése nélkül] belekezdtünk a 2,5 napos program szervezésébe. Értelemszerűen illusztris szerep jutott Vukán Gyurinak – akit egyébként a fiatal [fog]orvos generáció tagjai zavarba ejtően kevesen ismernek.)
Sosem felejtem el: szombat este érkeztetek, Kiss „Hagyma” Zoli hozott, aki már rám telefonált, hogy bejöttetek már hátul a POTE kapuján, merre vagyunk? A program kicsit csúszott (vagy előbb érkeztetek), én pedig még lefelé rohantam néhány társammal a szomszédos Kürt utcán sportcsukában, kiizzadt pólóban és sortban, a délutánra szervezett közös sportnapi kosarazásából… Na, gondoltam, szép kis bemutatkozás: megváratjuk őket a kapuban, meg akkor még rá is lehet könyökölni a szagunkra, az egész napos labdázás után. És akkor még fogalmam sem volt róla, megfelelő lesz-e a hangszer, fény, anyámkínja… Izgultam. Te pedig – aki ekkor már a keringőn csendben tanuló medikusoktól tömött aula közepén álltál – megláttál, és nagy hangon köszöntöttél: „Itt van a Radddánovics!!!” Piros melegítőfelső volt rajtam, ami miatt aztán rögtön ugratni kezdtél – és én tudtam, hogy minden rendben lesz. Mókáztál még egy kicsit – hogy a szorgos molyokként könyveket rágcsáló kisdiákok már le-lepillantsanak, ki ez a nagyhangú –, aztán a hosszas unszolásom után odaültél a hangszerhez megnézni, az is rendben lesz-e. Emlékeim szerint ekkor tette le a galérián kuksoló társaság maradék része is a könyvet a kezéből… Leírhatatlan volt. Nem tudom, mennyi időbe telhetett ez a kis rögtönzött minikoncert, de Az a döbbent csönd követte, amiről olyan sokszor beszéltél. Majd felálltál, mosolyogva felém fordultál, és azt mondtad: „Ez is rendben lesz.”
Természetesen szerettem volna, ha plénumi előadást tartasz nekünk a DentMetAct eljárásról. A klinikai vezetés oldaláról azonban olyasfajta – jobb szót nem találván – féregszerű magatartásba ütköztem (ezúttal is!), amelyet egy, eleddig a fogászatban több mint 40 évet eltöltő (tehát cca. a Te korabeli) oktató tanúsított (a regnáló klinikaigazgatóval egyébként teljes egyetértésben), s amely virágnyelven körülbelül annyit tett: ne hívd ide ezt az embert, mert Te fogod megbánni. Nem virágnyelven valahogy így hangzott: „Jobb lenne, ha ez az ember csak zongorászna. Nincs szükségünk efféle áltudományokra, kuruzslásra. Nem tudunk felelősséget vállalni arra, milyen hülyeséggel tömi tele majd a hallgatók fejét…”
Nem mellesleg egy orvosi világszabadalomról beszélünk. A hozzáálláson is csak a hihetetlen (tényleg!) nyitottságuk, tájékozottságuk és műveltségük világlik át… Mennyire nevetséges, amint ezek a körömpiszok alól kivakarózott rátarti mamlaszok maguk alá eresztenek félelmükben attól, hogy a középszerűségük esetleg szélesebb körökben is nyilvánvalóvá válik. Ilyen fokú poshadt idiotizmus és rosszindulat ellen mentünk, zászlónkra tűzve A Vukán Gyurit.
Persze úgy szerveztük, hogy a Dékáni Tanácsteremben, ahol vendégül láttunk, már jó néhány hallgató várt, és amolyan „tiltott szeánsz” keretén belül beszéltél az egész DMA eljárásról, az ötletről, megmutattad nekünk a műszert – és hát, beszéltél hosszasan: zenéről, orvoslásról, a kettő összefonódásáról és a mindkettőhöz elengedhetetlen emberségről és empátiáról. Aki ott lehetett, sosem felejti, és ezt hihetetlenül jó érzés tudni.
Annyira elbeszélgettük az időt, hogy már szóltak, kéne menni játszani. El is maradt a „hivatalos” felkonferálás, szinte azonnal zongorához ültél, előtte azonban még Magadhoz húztál, és a fülembe súgtál valamit: „Ne mondd senkinek, de csütörtökön megkapom a Kossuth-díjat.”. A hangosítók feleslegesen maradtak, nem kértél belőlük. Nekünk játszottál.
Úgy éreztem, a koncertet követően kell valamit mondanom, de nem készültem ilyesmivel, így – nem hangszeren és nem úgy, ahogy Te tudtál – improvizáltam. Mikor másodszor visszatapsoltak, felléptem a színpadra, megöleltelek, megfogtam a kezed, és elmeséltem egy történetet, ami nagyjából így szólt:
Valamikor a ’60-as években, amikor a sebészi megoldások fejlődésének megkoronázásaként szervátültetéssel mint orvosi megoldással a terápiás paletta esetleges elemeként kezdtek számolni, a figyelem (a vese és máj után) csakhamar a szívtranszplantációra szegeződött, amelyet egyfajta leírhatatlan misztifikáció is körül lengett. Számos állatkísérlet és sebészi bravúrsorozatok előlegezték meg azt, hogy a humán szívátültetés esetleges polgárjogot nyerhessen az orvoslásban, az élen pedig egy bizonyos Norman Edward Shumway járt a témában, az Egyesült Államokbeli Stanford Egyetemen. Gyakorlatilag már csak arra várt, hogy a hivatalos engedélyeket megkapva elvégezhesse az első ilyen beavatkozást a világon, Colorado állam törvényei erre akkor ugyanis nem adtak lehetőséget. Mindeközben egy ifjú titán sebész, Christiaan Neethling Barnard – aki egyébként Shumway több előadásán is ott volt, ill. szakmai kapcsolatot is tartott vele – megelőzte őt, s 1967. december 3-án, a fokvárosi Groote Schuur kórházban elvégezte a világ első sikeres emberi szívátültetését, egy csapásra a földkerekség leghíresebb orvosává válva. Denise Ann Darvall, a donor, 24 évesen vesztette életét Cape Town egyik utcáján, egy autóbalesetben – a szíve azonban még élt… Louis Washkansky, 54 éves, végstádiumú szívbeteg kapta meg. (Aki egyébként mindösszesen 18 napig élt utána.) De nem ez a lényeg. Még ennél is érdekesebb, amit Shumway mondott a dolog kapcsán – miután megkérdezték, nem neheztel-e Barnardra: „Nem az a lényeg, ki csinál meg valamit először. Tényleg nem ez a fontos. A lényeg a fejlődésen van.” – én ezzel zártam az első Pécsi Fogorvos Szaknapokat, Vukán Györggyel az oldalamon. Azóta a másodikat is megrendeztük.
Jövő márciusban a harmadikon sajnos már nem lehetsz ott – pedig ez lett volna a terv –: én végeztem az egyetemmel, Te pedig itt hagytál minket. Halálod végérvényesen két részre osztotta a zenei életet éppúgy, mint a sajátomét: Előtte és Utána.
Elmesélted nekem egyszer, mikor a vénséges Szent-Györgyi Albertnél jártál. Az öreg rámutatott a komód fiókjára, mondván, menj oda, találsz benne valamit, az Élet kulcsát. Izgatottan húztad ki, egy lap volt benne. Mire jöhetett rá a zseniális Szent-Györgyi? Megtalálta az örök élet titkát? Az összehajtogatott papíron ezt állt: „Én szeretlek Téged.” – Mi is Téged, Gyuri; azt hiszem, Te megtaláltad.
Most sem kívánhatok mást, mint amit mindig is, vagyis: a legjobbakat!
Isten Veled!
