„Ernest Hemingway írta egyszer, hogy »Szép hely a világ, érdemes harcolni érte«. A második részével egyetértek.”

(William Sommerset, Se7en)

Rendre megrökönyödünk a szűkebb-tágabb környezetünkben – így kis hazánkban – zajló borzalmas történések, tragikus események hallatán, melyekről jórészt a sajtó közvetítése által tájékozódunk: az autórádióból a hazafelé vezető út szokásos dugójában vagy az esti TV-híradóból. Egész országunkat bejárta az egy hete a Blaha Lujza térnél történt baleset szörnyűsége, amely kapcsán az Origó megszólaltatta azt a férfit is, aki – állítása szerint – egyedüliként sietett a több emelet magasból a buszsávba zuhant áldozat segítségére.

Nincsenek illúzióim, hogy ez az eset bármivel is nagyobb hangsúlyt kapna a „szokásosnál”. Sokan azt állítják, megszaporodtak az ilyen komor hírek, mások pedig csak legyintenek, mondván, a minket körülvevő világ semmivel sem lett rosszabb vagy aljasabb, mint annak előtte, csupán a távközlés és az információáramlás öltött olyan méreteket és gyorsult fel oly’ mértékben, hogy látszólag több nyomorúságáról, tragédiáról szerzünk tudomást. Lehet… Az sem kizárt, hogy ezáltal egy hangyafallosznyit kevésbé is leszünk szenzitívek efféle témákra, ugyanis a folyamatos stimulus mind feljebb tornássza az ingerküszöbünket  – más szóval elveszítjük a szociális érzékenységünket és empátiakészségünket. Az emberek pedig egymásra mutogatnak, s bőszen törik a másik feje felett a pálcát: ezt kellett volna tenni meg azt, így kellett volna cselekedni meg úgy. Ebben a történetben (is) túl sok a „volna” meg a „ha”. Némileg árnyalódik azonban a szituáció, ha az ember nem a híradásokból értesül, hanem a szeme előtt történnek olyasfajta dolgok, amelyek cselekvésre sarkallnának egy jóérzésű embert.

Egy személyes élményem jut eszembe, amely a szó szoros értelmében ugyan nem véres – mégis a véres valóságot mutatja. Szerintem az sokat elárul egy országról, hogy polgárai miképpen közlekednek – kiemelten gondolok itt a tömegközlekedésre. Egy rendkívül leterhelő napot követően hullafáradtan szálltam fel a pécsi ÁRKÁD melletti megállójában a Kertvárosba tartó 3-as buszra, amelyen – sok mindenki más mellett – egy magába roskadt, szakadtas, szerencsétlenforma 50-es fazon is utazott; mintha ha csak van Gogh Krumplievőiből lépett volna elő. A sofőr mögött pedig egy 160 centis köpcös fiatal férfi ült, aki kisvártatva, alighogy zárult az ajtó, felpattant, s odaugrott ehhez a nyomorulthoz, s elkezdte felráncigálni az ülésből: „Na, megvan! Most aztán már tényleg!!!” Hát, hamis bérlettel utazott… Aztán az ellenőr csávó ott tetszelgett és szabályosan hencegett a busz elejében, hogy elkapta az öreget, és hogy Ő most elő fogja állítani a rendőrkapitányságon! Rossz napom volt, ment fel bennem a pumpa… Aztán felhívott valakit mobilon – gondolom a felettesét –, hogy: „Megvan az öreg!!! Az öreg, a hamis bérlettel, mit csináljak vele???”

Hozzáteszem, „az öreg” nem tanúsított semmiféle ellenállást, nem szólt egy szót sem. A busz utasai sem, az egész jármű a kaller hangjától visszhangzott. Aztán egyszer csak nagyon csúnyán elpattant az agyam… Felkeltem, teátrális mozdulatokkal elkezdtem megtapsolni, s elindultam felé gratulálni, hogy mekkora fogás!!! Elkapta az évszázad bűnözőjét, és hogy ez már valami, ezt nevezem én teljesítménynek! Büszke lehet magára, a főnökei is biztosan büszkék lesznek rá! – de az egész busz harsogott. A csávó feje előbb elvörösödött, aztán falfehérré sápadt – és egyáltalában a spektrum minden színében tündökölt –, az alak ment össze: egyre-egyre kisebbre, mert persze nem álltam le. Félszegen odakummogta, hogy ő csak a munkáját végzi. Mondtam, hogy persze, nyilván diplomát hamisított, hogy milliókat keressen. (Mint kiderült a fiához jött be a városba ez az ágrólszakadt, és nem tudott volna már este mivel hazamenni – látszólag nem kamuzott.) Makogott még valamit, hogy ez ugyanolyan hamisításnak számít, ami csak olaj volt nálam a tűzre. Megveregettem a vállát, és hatalmas hangon újfent gratuláltam neki, hogy megszabadítja a Volánt az ilyen súlyosan károsító elemektől, és hogy mekkora tettet sikerült végighajtania, ahelyett, hogy végignézne a nyomorulton. A kedves utazóközönség néma csendben ült, egy büdös szót sem szóltak – aztán lassan leállítottam én is magam. Összesen két megállót utaztak, a vasútnál szálltak le. Ahogy tovahaladt a busz, még láttam, hogy az ellenőr csávó eltépi a hamis bérletet, és elengedi „az öreget”.

Még jó néhány megállót utaztam, mire leszálltam, de ilyen csöndben még sosem, ilyen síri csendben soha. Az emberek néztek ki az ablakokon – feltehetőleg rendkívül érdekes dolgokat látni a buszból Kertváros felé – vagy lesütött szemmel meredtek maguk elé, némán. Egyetlen fiatal csaj volt, aki rám nézett, és elismerően bólintott.

Tudni kell, hogy „az öreg” szakadt volt, olyasfajta, akinek a szarkalábak nem a sok nevetéstől gyűrődtek a szeme alá, de nem volt ápolatlan, ótvar, a klasszikus maga alá hugyozott, 20 méteres körzetben elviselhetetlenül büdös, piás hajléktalan. Egy szerencsétlen volt, aki haza akart jutni. Nem foglalta senki elől a helyet. Igénybe vette a szolgáltatást? Igen. Hamisított? Igen. Szankcionálni kell? Nem tudom. Van rá törvényes eljárás, hogy meg lehessen büntetni? Van. Abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy valóban Ő-e a rendszer ellensége, a porszem a fogaskerekek közt. Valóban az ilyenek ellen kell hajtóvadászatot indítani…? Az ellenőr a munkáját végezte? Tulajdonképpen igen. Valahogy milliónyi kiskaput találunk, ha a saját felmentvényeinkről van szó, csak éppen a mások hibái felett megy nehezen a szemhunyás. A mérlegelés és a méltányosság lehetősége viszont az ő kezében volt – mégsem gondolom, hogy a történetben a kaller csávó volna a hunyó. Nem biztos, hogy egy rossz és érzéketlen ember, de – legalább – egy pillanatra híján volt az emberségnek és együttérzésnek. Gyarló, mint mindannyiunk. A baj, hogy erre senki sem hívta volna fel a figyelmét. Az embereknek ez az eljárásmód teljesen megfelelt volna. Nekem rossz napom volt, ott is voltam, nem fért bele. Nem vagyok híve a színpadiasságnak, de nem bírtam parancsolni magamnak. Voltam már hasonló szituációban, amihez én is asszisztáltam – azáltal, hogy egy szót sem szóltam. A mai napig bánom.

Kicsit testen kívüli érzésem volt, mint mikor az ember gondol valamire, de nem meri kimondani a szituáció miatt, ekkor azonban a szám egyszer csak beszélni kezdett helyettem, aztán már jöttek a szavak, majd az utána következő csend: nem egy és nem is két megállón keresztül. Talán az esett legjobban, hogy láttam széttépni a hamis bérletet és elengedni a szerencsétlent. Akár gólnélküli döntetlen is lehetne a végeredmény, ennél azonban borúsabban látom a dolgot: valahogy a kecske is megdöglött és a rohadt káposztát sem találom sehol. Akárhogy is, a világ megint egy kicsit rosszabb hely lett…