Legutóbb ott hagytam abba a járványos gyermekbénulás elleni küzdelem történetét, hogy a lengyel származású Hilary Koprowski már egészen közel állt a megoldáshoz, ám hatósági engedélyek hiányában kénytelen volt felhagyni munkálataival – amelyért sosem kapta meg az érte járó elismerést, de sokan vannak ezzel így ebben a történetben…
1950-ben a Pittsburghi Egyetemen dolgozó Jonas Salk (1914-1995) a kémiai inaktiválás körülményeivel kezdett el foglalatoskodni: majomvese szövetkultúrában tenyésztett, formaldehiddel elölt vírust (mindhárom törzsbe tartozót) tartalmazó oltóanyagot állított elő, amelyet injekcióval kellett a szervezetbe juttatni (egy alap és két ismétlő oltás szükséges). A nagyméretű kísérletezések eredményeként 1955. április 12-én bejelentették az USA-ban, hogy a Salk-vakcina biztonságos és hatásos. Salkot egy csapásra a gyermekek megmentőjeként emlegették, hőssé nemesült a közvélemény szemében.
Országszerte tömeges oltások kezdődtek: az első hónapban több mint öt millióan (!) kapták meg a vakcinát, amelyből „csak” 113 személy kapott poliomyelitist (ez ötvenezer személyre levetítve egy). Ennek eredményeként radikálisan csökkent a fertőzések száma.
Ám egy tragédia beárnyékolta Salk gyorsan jött hírnevét… Nem egészen két héttel rá, hogy engedélyezték a Salk-vakcina alkalmazását, Chicagóban oltási szövődményként egyre több gyermek bal karjában, az oltás helyén paralitikus tünetek jelentkeztek. Másnap hasonló esetet jelentettek Kaliforniából is. Nagy riadalom támadt és azonnali hatállyal visszavolták a Salk-vakcinákat, azonban ekkorra már késő volt… Összesen majd’ 400.000 gyermek kapta már meg az oltást Amerika szerte és 79 gyermek esetében jelentkezett a polio. További 125-en fertőződtek meg a beoltott személyekkel való kontaktus miatt, és az esten háromnegyedében bénulás is bekövetkezett. Összesen 11, légzőizom bénulásból származó haláleset történt.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon mi volt oka az ún. Cutter-incidensként elhíresült oltási tragédiának? A válasz egyszerű: a hanyagság. Minden gyermek a kaliforniai Cutter Laboratórium által előállított vakcinát kapta meg, azonban a laboratórium nem tartotta be a Salk-féle inaktiválási paramétereket és ez okozta az oltási katasztrófát. A szövetkultúrán szaporított vírusokat túl sokáig tartották az edényekben, amelynek következményeként a szövettörmelékekből üledék képződött és a vírusok „megbújhattak köztük” és nem inaktiválódott az összes teljesen. Az inaktiváláshoz szükséges idő lerövidítésével (tömeggyártás miatti időhiány) pedig megengedhetetlen bűnt követtek el. (A labornak nem csak ez volt az egyetlen botrányos megmozdulása. 1980-ban HIV-vel fertőzött, hemofília kezelésére szolgáló vérkészítményt sikerült piacra dobniuk…)
A körülmények letisztázása sem mentette meg Salk vakcináját attól, hogy a Kongresszus ne hívjon össze egy szakértői bizottságot, amely a szer további sorsáról hivatott dönteni. A tizenegy tagból álló bizottság végül nyolc „igen” és három „nem” szavazati arányban a további alkalmazás mellett döntöttek, de mind a szakma, mind pedig a közvélemény immár fenntartásokkal viseltetett a Salk-vakcina iránt. Az egyik bizottsági „nem” voks a Cincinatti Egyetemen dolgozó Albert Bruce Sabin (1906-1993) nevéhez köthető.
Sabin egy Szovjetunióból elszármazott kutató, gyermekorvos volt, aki 1956-1957-ben készítette el a saját, szájon át adható komplex vakcináját, amely élő, legyengített vírust (mindhárom vírustípusból) tartalmazott. 1958-1959-ben Sabin a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiájának Poliomyelitis Kutató Intézetének igazgatójával, Mikhail P. Csumakov segítségével megindult a vakcina tömeges kipróbálása a Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország szerte. Összesen 4,5 millió ember kapta meg, amely a Salk-vakcina 1,8 milliójával szemben tetemes előnyt jelentett, s kiváló eredménnyel működött is.
Albert Sabin amerikai volt, orosz zsidó disszidens, akit azzal vádoltak, hogy Csumakov személyében (aki egyébként Vorosilov marsall veje volt) egy kommunistával kollaborál. Mindenesetre az említett országok rendkívül alkalmasak voltak a vakcina tesztelésére: az USA-ban a Salk-vakcinát alkalmazták, ám az oltás előállítása igen költségesnek bizonyult, másrészt pedig a három oltás nehezen volt kivitelezhető. A Sabin-vakcinával történő tömeges oltások eredményeképpen 1960 óta a járványos forma megszűnt (az USA-ban 1960. augusztus 24-én törzskönyvezték).
Összefoglalva tehát számos érv szólt a Sabin-vakcina (attenuált poliovírus-vakcina, orális poliovakcina [OPV]) mellett: könnyen beadható (nincs szükség „emlékeztető” oltásokra), szájon át, természetes úton jut a szervezetbe, a tápcsatornában szaporodik a vírus (a természetes fertőzéshez hasonlóan), lokális immunitás alakul ki. Csak Albert Sabin engedélyével lehetett ilyen vakcinát előállítani. Ő elment, megvizsgálta a helyszínt, és ha megadta a minisztériumnak a hozzájárulását, akkor lehetett gyártani. Ugyanígy ellátogatott Magyarországra is azt mondta: „Amíg Koch Sándor csinálja, addig lehet Magyarországon vakcinát előállítani, ha más hozzányúl, azonnal betiltom.” Magyarországon az utolsó nagy járványok 1954-ben, 1956-ban, 1957-ben és 1959-ben voltak. A legsúlyosabb helyzet 1957-ben alakult ki, amikor 2.334 megbetegedés és 143 haláleset történt. Az utolsó „vad” vírus okozta megbetegedés 1969-ben fordult elő, 1992-től hazánkban (is) mind a Salk-, mind pedig a Sabin-féle vakcinát együttesen alkalmazzák.
De térjünk csak vissza egy perc erejéig Salkra és Sabinra! Munkásságukkal gyermekek millióinak életét mentették meg, s nevüket aranybetűkkel írták be a tudomány annaleseibe. Mégis, talán az Ő nevük hiánya a legszembetűnőbb az orvosi-fiziológiai Nobel-díjasok listáján. Hargittai István Út Stockholmba – Tudósok és Nobel-díjak című könyvében így nyilatkozik erről:
„Szomorú, hogy Salk és Sabin ezek alatt az évek alatt egymás, illetve egymás vakcinái ellen küzdöttek, méltatlan keretbe foglalva ezzel az oltóanyag dicsősége történetét. [...] Nobel végrendelete figyelemre méltóan sok dologra terjed ki egyetlen oldalon, és viszonylag kevés rendelkezéssel kiegészítve már évtizedek óta jó alapul szolgál a Nobel-díj intézményének működéséhez gyorsan változó világunkban is. […] A végrendelet azokat a munkákat sorolja a díj szempontjából megfontolandók közé, amelyeket »az előző évben« végeztek. Az Alapszabály 2. paragrafusa azonban rávilágít arra, hogy régebbi eredmények is figyelembe vehetők, »ha jelentőségük a legutóbbi időkig nem vált nyilvánvalóvá«. Ez azt jelenti, hogy időkorlát nélkül tekintetbe vehető minden felfedezés a díj odaítélésekor, jóllehet, az első évtizedekben a »legutóbbi időkig« kitételt úgy értelmezték, mint amely csak a megelőző két évtizedben végzett munkák figyelembevételét teszi lehetővé.”
Bármi is legyen az igazság; hogy a Nobel Bizottságot mi sarkallta arra, hogy mégse ítéljék oda a díjat Salknak és Sabinnak nem kapták, ez tény.
Annál többet kapott azonban Tőlük a világ, s talán ez számít igazán. Ilyen alapon persze még sokan mások is kiérdemelték volna a díjat a polio-kutatás területén végzett munkájuk elismeréseként. Innentől kezdve viszont az a kérdés is adódik, hogy hányan kapják meg a díjat. A nobeli végrendelet 4. paragrafusa ugyanis komoly viták tárgyát képezi: „Minden díj megosztható egyenlő mértékben két olyan tudományos mű között, amelyek a díjra érdemesnek tekinthetők. Ha két vagy három személy vett részt egy díjazásra kerülő munkában, közösen kell megkapniuk a díjat. Egy díj semmiképpen sem osztható meg háromnál több személy között.” (A döntés tehát nem könnyű. Érdekes belegondolni abba, vajon mi lett volna a Nobel Bizottság döntése az 1962-es orvosi-fiziológiai Nobel-díj odaítélése kapcsán – a DNS molekuláris szerkezetének feltárásáért –, ha Rosalind Elsie Franklin nem hal meg négy évvel a díj odaítélése előtt…)
Mindenesetre Salk 1956-ban elnyerte az Albert Lasker Klinikumi Orvosi Díjat. Talán ez az egyetlen olyan tudományos elismerés, amely vetekedhet a Nobel-díjjal, és megfigyelhető egy olyan tendencia is, hogy akik Elnyerték a Lasker-díjat, utána nem sokkal a Nobel-díjat is besöpörték. (Éppen ezért a Nobel-díj előszobájaként is szokták emlegetni.) 1975-ben az indiai kormány által kiosztott Jawaharlal Nehru-díjat, s még ebben az évben az amerikai Kongresszusi Aranymedált (Congressional Gold Medal). 1977-ben Jimmy Carter, 39. amerikai elnöktől átvehette az Elnöki Békemedált (Presidential Medal of Freedom).
Salk nevét viseli – az általa 1966-ban alapított – Biológiai Tanulmányok Salk Intézete (Salk Institute for Biological Studies) is San Diegóban. Furcsa tréfája az Életnek, hogy az intézetből eddig öt kutató is kapott Nobel-díjat, és az ott dolgozók közül jelenleg is hárman esélyesek a kitüntetésre…
Sabin 1965-ben szintén elnyerte a Lasker-díjat, 1970-ben pedig megkapta a Nemzeti Tudományért Érmet (National Medal of Science). 1986-ban ő is Elnöki Békemedált kapott. Albert Sabin 1993-as halála után 1994-ben osztották ki a róla elnevezett Albert B. Sabin Gold Medal elismerést, amelyet 2007-ben Hilary Koprowski kapott meg...
És végül egy igen ritka pillanat: egy kép, amelyen Sabin és Salk együtt látható. (Jobb oldalt Basil O’Connor, a March of Dimes mozgalom egyik oszlopos tagját láthatjuk.)
Írásom befejező részében arról lesz szó, miként indított a WHO a gyermekbénulás globális eradikálására irányuló programot, és ezzel milyen sikereket értek el; hol tartunk ezen a téren jelen pillanatban, illetve milyen utóhatásai vannak a nagy polio-járványoknak azok számára, akiknek egész életüket „vastüdőn” kellett tölteniük?
