Ismerik azt a viccet, hogy RND Balázs János hangversenyen volt?
- Na, és milyen volt a koncert?
- Egyszerűen frenetikus, életre szóló élmény, talán még sosem volt ennyire jó!
- De hiszen mindig ugyanezt mondod.
- Mert így is gondolom…
Favicc gyenge csattanóval, igaz? Én magam is kíváncsi voltam rá, miként hat rám ezúttal az élmény, ha közvetlenül egymás utáni két este leszek Balázs János-expozíciónak kitéve, hiszen a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kíséretében még májusra tűzte programjára Rachmanyinov összes zongoraversenyét, amelyre még Karácsonyra kaptam meg a jegyeket – szóval hosszú várakozás előzte meg az augusztus 18-19-i koncertduót. Tegyük hozzá gyorsan, a koronavírus okozta pauza miatt volt mit leporolni az élő hangversenyhez szokott fülekről, de nem „csak” a kényszerszünet utáni első komolyzenei koncert okán volt speciális a két hangverseny, hanem a program miatt is. Hiszen Rachmanyinov zongoraversenyei minden értelemben óriási kihívást jelentenek az előadók számára, és itthon konkrétan példa nélküli (de világ szinten is igen ritka), hogy egymást követő két napon műsorra tűzzék őket. De az ilyesfajta teljesítmények nem testidegenek Balázs János számára – elég ha csak a 2015-ös koncertjére gondolunk, amikor egy alkalommal tűzte műsorra Liszt összes Transzcendens etűdjét. És mint ahogy akkor sem elsősorban a csúcs-sportteljesítményhez hasonlatos produkció öncélú virtuozitását igyekezett kiemelni, a jelen program érdeme is inkább az a fajta „népnevelés”, hogy lássuk, mennyire zseniális komponista is Rachmanyinov; és hogy a népszerű II. és III. zongoraverseny mellett az első és a negyedik is igazi ékkövei a zongorairodalomnak.
Érthetetlen módon Rachmanyinov neve kissé ambivalensen cseng a zenekedvelők körében; pályájának és munkásságának megítélése – még életében is, de leginkább azt követően – kettős. Ennek egyik oka, hogy Csajkovszkij és az Ötök csoportja után nem tudott megfelelni annak – az utókor által rá hárított – elvárásnak, amelynek értelmében a tisztán orosz nemzeti zenei hagyományt kellett volna továbbvinnie, és a második Muszorgszkijjá válnia. Annak ellenére, hogy ezen elvárásnak nem tudott – és nyilván nem is akart – megfelelni, gyakorta érezhető valamiféle nyegle gáncsoskodás Rachmanyinovval szemben:
„1901-ben komponálta a c-moll zongoraversenyt (op. 18), és sosem tért el a sémától: lényegében egész életében egyforma zenét írt. A közönség szerette a zenéjét, de mint alkotó, a profik szemében egy nagy nulla volt, aki Csajkovszkij lábainál zokogta el a maga orosz könnyeit.” Ez az igen epésen hangzó esszencia azonban még Harold C. Schoenberg, az amerikai zenekritika nagy öregjének szájából is badarságnak hangzik.
Emellett az 1917-es forradalom radikális lépésre késztette Rachmanyinovot is: egy svéd koncertturnéról már sosem tért vissza hazájába, 1935-ig Svájcban élt, majd az USA-ban telepedett le. (Illetve hivatalosan nem telepedett le, nem sokkal halála előtt, 1943-ban azonban Roosevelt elnök felajánlotta feleségének az amerikai állampolgárságot.) Amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, segélykoncertekkel támogatta a rászorulókat, az egész világ elismerését kivívva ezzel, ennek ellenére művei indexre kerültek a Szovjetunióban, a Kommunista Párt Központi Bizottságának hivatalos lapja így írt róla: „Jelentéktelen imitátor, zenéje már rég kiment a divatból.”. Vélhetően ennek hatására is kevesen, keveset játszották itthon a műveit.
Nos, Balázs János, a fiatal zongorista-generáció tagjaként éppen a Gorbacsov-féle „glasznoszty” évében született, így mire felcseperedett, egyfelől a Szovjetuniónak is hűlt helye, másfelől szerencsére Rachmanyinov művei is úgy kerülhettek hihetetlenül széles zenei érdeklődésének körébe, hogy ezért senki nem néz ferde szemmel rá, hiszen a szerző billentyűs darabjai mára a legtöbb koncertpianista repertoárjában szerepelnek. Érdekes, hogy Rachmanyinovról szinte mindenkinek a zongoravesrenyei jutnak eszükbe, noha Beethoven és Saint-Säens írt ötöt-ötöt, Haydn kilencet, Mozart huszonhetet (!), mégsem ezzel a műfajjal kapcsoljuk össze őket. Ugyanakkor a legtöbb pianista ábrándozik arról, hogy egyszer eljátssza Rachmanyinov 3. d-moll zongoraversenyét (ugyanilyen vágyálom Bach Goldberg-variációi vagy A fúga művészete, Beethoven Hammerklavier-szonátája vagy utolsó zongoraszonátái [op. 109, 111], stb.). Ezek a művek azonban lényegesen nagyobb elvárásokat (nemcsak technikai értelemben) támasztanak az előadó felé. A kottát nemcsak megtanulni kell, és eljátszani, hanem érteni is a darabot, és a hangjegyek mögött húzódó szenvedélyt ki kell tudni fejezni. Ezért van az, hogy bár sok fiatal muzsikus játssza a fent nevezett műveket, a legtöbbjük rosszul…
A Liszt Ferenc térre érkezve a többségen szájmaszk; a Zeneakadémiába lépve ez már minden vendég számára elvárás is volt – ez volt a szervezők kérése –, amit a többség fegyelmezetten be is tartott. Volt ugyanakkor valamiféle nehezen definiálható feszültség a közönség soraiban, amelyek – dentális szlenggel élve – kissé foghíjasak voltak az első este. A patinás falak között eddig sosem tapasztalt várakozás és a kiváló élőzene iránti sóvárgás volt érezhető. Elmaradt az egyébként jellemző felvezetés, hivatalos felkonferálás, a műsor ismertetése. Mindenki tudta, miért van ott – és tényleg mindenki nagyon várta ezt a napot. Balázs Jánosnak elmondása szerint közel 1 évnyi munkája van benne ebben az egyedülálló zenei projektben. Abban az értelemben mégiscsak hasonlítható ezt egy komoly sport csúcsteljesítménynek, hogy a formaidőzítésnek ez esetben is óriási jelentősége van. Jött tehát az I. zongoraverseny.
Rachmanyinov korai karrierje finoman szólva sem indult gördülékenyen, a Szentpétervárról egész konkrétan eltanácsolták, így került a moszkvai hírhedten szigorú Nyikolav Zverev zongoraiskolájába, aki gazdag mecénásként nem kért pénzt a tanításért, de csak jó családból származó nebulókat vett fel, és az igen magas színvonalú és katonás zeneoktatás mellett úriembereket nevelt belőlük. Jót tett a váltás, és csakhamar a konzervatórium sztárnövendéke lett: remek hallással, kiváló technikával és persze alkotókedvvel. Vizsgamunkája, az Aleko (egyfelvonásos opera Puskin művéből) még az öreg Csajkovszkij elismerését is kivívta: egy programban is szerepelt a nagy komponista más operáival. Az I. zongoraversenyét tizenhét évesen írta, ám az első előadását követően a mű lényegében az asztalfiók mélyére került – csak jóval később, 1917-ben dolgozta át a művet, ami viszont már sosem közelítette meg az időközben már óriási sikereket arató II. és III. zongoraversenyek népszerűségét.
A szólistán, a zenekaron és a karmesteren is érezhető volt, hogy nagyon szeretnék megszolgálni a közönség irányából mutatkozó, már említett vágyakozást a zenei katarzisra. Aki ott volt, biztosan megkapta. Lebilincselő volt. Balázs János külföldön már dolgozott együtt Charles Olivieri-Munroe, máltai születésű kanadai – jelenleg Krakkóban élő és dolgozó – karmesterrel, akinek fiatalos lendületére és fizikumára is szükség volt az akár 5 koncertre is elegendő anyag megszólaltatásához. A közönség egy tetemes része hirtelen tapsba fogott már az első tétel megszólaltatása után, ezt követően pedig már szívünk szerint végig állva tapsoltunk volna. Annyi biztos, hogy ezt követően sokkal többször fogom meghallgatni Rachmanyinov I. zongoraversenyét, ami igen sajnálatos módon megérdemelten viseli az „underrated” vagyis a méltatlanul alul értékelt mű jelzőt a szerző ouvréjéből.
A didaktikaliag az V. zongoraversenysenyként felfogható Rapszódia egy Paganini-témára következett. A rendkívüli virtuóz játékot olykor még nézni, szemmel követni is nehéz volt. Mind Bachnak, mind Beethovennek, Lisztnek pedig végképp vannak olyan billentyűs darabjai, amit igen nagy valószínűséggel csak ők tudtak úgy – olyan megformálásban és tempóban – előadni, ahogy azt elgondolták. Ennek ellenére semmi bizonyíték nincs arra vonatkozólag, hogy bármivel nagyobb méretű kezük, tenyerük vagy ujjaik lettek volna. Nem így viszont Rachmanyinov, aki maga is óriás volt, hatalmas kezekkel. (Egyes elméletek szerint Marfan-szindrómája volt; és ha jobban szemügyre vesszük, valóban magán is viseli annak minden jegyét, akárcsak Niccolò Paganini: magas testalkat, megnyúlt, hosszú végtagok, ujjak, orr és fül; nem voltak ugyanakkor a betegséghez általában társuló szervi elváltozásaik.) A szünetben csak kóvályogtam, kicsit elkezdtem „félni” a második résztől. A II. zongoraverseny következett.
Rachmanyinov I. d-moll szimfóniájának (op. 13) sikertelen fogadtatása akkora lelki törést okozott neki, hogy majd’ 3 éven keresztül nem is komponált. Ehelyett koncertkörútra indult, és mint zongorista hangos sikereket aratott, de szerzői kedvét ez sem hozta vissza.
„Leon Fleisher elmesélte, hogy hat-hét éves korában anyja egyszer elvitte meghallgatni Rachmanyinovot, és a hangverseny végén hátracipelte a kulisszák mögé, hogy megszoríthassa a nagy művész kezét:
A ráadások közt Rachmanyinov váratlanul odalépett hozzám, lepislantott rám és megkérdezte: »Zongoristának készülsz?« Én meg felnéztem erre az Empire State Building-figurára és csak bólintani tudtam. Mire ő megrázta a fejét, és azt mondta: »Ocsmány egy szakma.«” (Otto Fridrich: Glenn Gould – Változatok egy életre)
Rachmanyinov végül felkeresett egy moszkvai pszichiátert, Nyikolaj Dahlt, aki egy hipnózissal kombinált autoszuggesztió „koktéllal” kezelte, nem várt javulást érve el állapotában. Nekifogott 2. c-moll zongoraversenyébe (ezt Dahlnak ajánlotta), amely a cisz-moll prelűd után végre meghozta számára az áttörést, visszazökkentve régi állapotába, új erőket szabadítva fel. Sokan pejoráló jelzőként aposztrofálják azt, ha valaki/valami szentimentális. Miközben ez a darab az, de sokkal inkább gyönyörű. Természetesen akadnak kiváló Rachmanyinov-interpretátorok, úgy mint Atrhur Rubintein, Vladimir Horowitz, Emil Gilels vagy Szvjatoszlav Richter. Ám Rachmanyinovot mégiscsak maga, Rachmanyinov tolmácsolásában a legérdekesebb hallgatni. (Rachmaninov plays Rachmaninov című 4 CD-s kiadvány keretein belül, amelyből megtudhatjuk, hogyan is képzelte el, és formálta meg saját műveinek előadását.) Emellett Kocsis Zoltán 1984-es koncertfelvétele lehet etalon az előadásban. Meg számomra Balázs Jánosé. Mámorban (nem alkoholosban) következhetett a másnap(osság).
Az előző nap impressziója ismétlődött meg a számomra teljesen ismeretlen IV. zongoraverseny meghallgatásával. Ám sok idő nem akadt a friss élmény lecsengésére, mivel következett a zongorairodalom legnehezebb darabjai közé sorolt, „félelmetes monstrum” III. d-moll zongoraverseny. Sokan talán Scott Hicks 1996-os, Ragyogj! címet viselő, igaz történeten alapuló filmjéből ismerhetik a darabot, és persze az ausztrál születésű zongoristát, David Helfgottot, aki a film szerint Rachmanyinov III. zongoraversenyét választotta döntős vizsgadarabjául. Már a film első tíz percében felcsendülnek a versenymű taktusai, s misztikus módon végigkísér bennünket; érezhetjük, hogy David apjának rendkívül erős a kötődése a szerzőhöz és darabjához – noha e kötődés pontos okát a film sem fedi fel. A történet szerint a mű gyakorlása közben már észlelhetőek voltak a fiú nem egészen szokványos, mániákus magatartásformái; kapcsolatát mind inkább elvesztette a való világgal, s végül aztán a bemutató végén – illetve közben – kapott idegösszeomlást.
A d-moll versenymű valóban a zongoraverseny-irodalom egyik legnagyobb hegyvonulata, amely komoly átélést igényel az előadó(k) részéről, mindamellett, hogy rendkívül nehéz részeket tartalmaz. Rachmanyinov 1909. november 28-án adta elő saját művét a New Yorki Szimfonikus Társasággal, Walter Johannes Damrosch vezényletével a New Theatre-ben (sokak állításával ellentétben ekkor nem Gustav Mahler vezényelt!). Mindig azt állította, hogy Jozef Hofmann a kor legnagyobb zongoraművésze, Hofmann pedig sosem mulasztotta el leszögezni, hogy Rachmanyinov a legnagyobb. Hofmannak ajánlotta egyébként a mára legismertebbé váló művét, a III. d-moll zongoraversenyt, bár ő azt nyilvánosan sohasem játszotta el. Balázs János és a Nemzeti Filharmonikusok előadása viszont a szó élettani értelmében is frenetikus volt: a nervus frenicus a rekeszizom beidegzéséért felelős, amelynek hirtelen görcse tapasztalható csukláskor meg persze meghökkenéskor, érzelmi sokk alkalmával.
Óriási élmény volt ezen ötös kollekció sorba állítása; a puszta szekvencián túl azonban még esszencia is volt és még közelebb hozta számomra Rachmanyinovot – akit eddig is nagyon kedveltem. Köszönet érte!
Ismerik azt a viccet, hogy RND Balázs János hangversenyen volt…? ;-)
