Furcsa, hogy egy nemzetet, egy országot és a benne élő embereket még az oly meghitt és személyes alkalmak, mint a Mindenszentek és a Halottak napja is szétforgácsol, nem pedig összekovácsol. Szomorúan élem meg, hogy egy narancssárga kis földhözragadt zöldségféle és az ilyentájt hozzátartozó szokás miképpen osztja meg a közvéleményt, és sarkall támadásra egyébként békés (?) személyeket. Nekem ez ilyenkor valahogyan nem erről szól: a baj pedig nem a halloweennel és a töklámpással van, hanem azzal, aki emiatt acsarkodik a másikkal – éppen ilyenkor…

Magam sem tudom nem észrevenni a nagyáruházak és szerényebb kiadású őstermelő kofaasszonyok piaci polcain hetykén sorakozó zöldségeket, amelyek csak arra várnak, hogy kezünk dolgos munkája által tökfejekké válhassanak. Sokan pedig hangosan zsörtölődnek: „Újabb imperialista-kapitalista nyugati hóbort, mi ebből nem kérünk!” Valószínűleg mind e mögött azonban komoly keresleti oldal is meghúzódik, vagyis: feltehetően például sokan vesznek a sarki zöldségesnél tököt – nem kizárólag azért, hogy sütve fogyasszák (egyébként nagyon helyes módon, magas D-vitamin tartalma miatt), hanem hogy lámpást faragjanak belőle. Ezért aztán tetszik, nem tetszik a piaci kis mami is árulni fogja a narancssárga portékáját, mert nem kimondottan rajong a versenyért, de hát nincsen más választása…

Nem tudom, hogyan álljak ehhez a dologhoz; sem nem estem krumplihámozó késsel a töknek, hogy arcot varázsolva belőle, utána mécsessel tömjem tele a fejét, ugyanakkor azokat sem ítélem el, akik mindezt alávaló módon megtették. Látom-hallom ezt a sok parttalan vitát a Halottak napja és a Halloween ütköztetése kapcsán, amiből egyesek komoly paranoid víziókat képesek levezetni. Természetesen az vak – de legalábbis meglehetősen szűklátókörű –, aki nem veszi észre a kőkemény üzleti oldalát a halloween hazánkba – illetve eleddig „halloween-szűz” országokba – történő begyűrűzésének. Szerintem azonban szükségtelen mindezt jobban túldimenzionálni, mint bármely egyéb multikulturális tömegcikket. Modern világunkat a globalizáció hatja át és határozza meg: pénzügyeinket, fogyasztási szokásainkat éppúgy, mint mindennapi életvitelünket, kultúránkat. Ezzel persze lehet nem egyetérteni – de egyszerű, pór „tömegfogyasztóként” ez egyszerű önbecsapás és/vagy képmutatás volna –, illetve lehet „küzdeni” ellene – ez pedig sok tekintetben eleve kudarcra ítélt misszió.

A legtöbb halloweenfób azt skandálva üti a tam-tamot, hogy azért nem farag halloweeni töklámpást, mert Ő magyar, nem amerikai. Két dolgot rögtön nem értek. Az egyik: valaki attól magyar, hogy nem farag töklámpást? Amúgy pedig nem is amerikai – ha már itt tartunk… (De ha az is lenne: a bohócreklámos gyorshízlalda nem amerikai? A szupermarketek nagyobbik része magyar tulajdonban van? De ha abban is lenne: a delikvensek azokban vajon nem a spanyol paradicsomot vennék meg a honi helyett…?)

Meg aztán miért zárja ki ennyire agresszíven a két szokás egymást? Még csak nem is egyazon napra esnek. Teoretikusan: az illető kifaragja lámpását, Mindenszentek után pedig a temetőt felkeresve, virággal és mécses gyújtással emlékszik halottaira. Mi ezzel a baj? Szerintem valakinek a nemzeti identitása egyfelől nem ezen múlik, másfelől a kultúránk nem azáltal sorvad, hogy új szokások vetik meg a lábukat itthon, hanem azért, mert a régi tradíciókat veszni hagyjuk mindeközben.

Én még emlékszem arra, hogy valamikor a Halottak napja sem erről szólt itthon. A család a közös ebéd után csendben felkerekedett, és apró mécsesekkel, gyufásdobozokkal teli kabátzsebekbe temetett kezekkel a parcellákat róva felkereste azon rokonok sírját, akik már itt hagyták az árnyvilágot. Gyertyagyújtás, csendes emlékezés és esetleg néhány régi történet után a lassú esteledésben pedig már az ezerszámra pislákoló hantok között vezetett haza az utunk. Ismerőssel találkozva az ember halkan köszönt, aztán konok módon elhessegette azon gondolatait, miszerint feltehetőleg mi is annyit öregedtünk a legutóbbi találkozás óta, mint az iménti ismeretlen ismerős…

„Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével

bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.

Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva

rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.”

(József Attila)

Nem volt ebben semmi harsány felhajtás. Egyszerűen bármennyire is próbálom erőltetni az agyam, nem emlékszem például ilyen ipari mennyiségű vágott virágra. Manapság pedig az emberek egy jó része akkora hatalmas csokrétákkal-bokrétákkal keresi fel a temetőket ilyenkor, hogy ki sem látszanak mögülük. Vélhetőleg elkezdett csilingelni a lelkiismeret: „Mindenszentek jön, ki kell menni a temetőbe… hiszen már egy éve nem is voltam… pedig szerettem…” Irány a virágbolt, és kezdődhet a kompenzálás: költsünk el annyi pénz virágra, amely után kellően megnyugodhatunk, hogy egy évig nem jöttünk.

Elfelejtettük egy kicsit, hogy halottaink nem a vagyonnyi, cirádás márványlapon hagyott virágokban élnek tovább, hanem az emlékezetünkben. A szeretet és az emlékezés helyett a körítés lett a mérce. A virágboltosok persze örülnek. Ez nem üzlet valahol? Azt viszont elhiszem, hogy valaki késztetést érez arra, hogy anyagilag kompenzáljon, ha gondolati szinten sem foglalkozott az illető emlékével… Kompenzálás és kompetíció. A temetők méretes, aranyozott márványtáblái és égig érő kriptái konokul hirdetik a pénz hatalmát és a társadalmi egyenlőtlenséget – éppen egy olyan környezetben, ahol már tényleg mindenki egyenlő...