Sok éven keresztül nem igazán szívleltem – azt is mondhatnám, hogy nem igazán szerettem a Karácsonyt. Egyetemistaként szinte mindig vizsgáztam a két ünnep között, ami önnön léténél fogva sokáig neutralizálta Karácsony varázsát, de azt követően is évek teltek el odáig, hogy most újra élvezni tudom ezt az időszakot és a rá hangolódást, készülődést. Egy "Reszkessetek betörők" filmzene persze rögtön elrepíthet bennünket a békebeli ’90-es évek gyermeki ünnepvárás feelingjébe, és ugyanígy imádtam a karácsonyi kóla-reklámokat is. Aztán nemrég szembejött velem a TV-ben (nem vagyok nagy TV néző) egy friss karácsonyi reklám egy meccsközti blokkban, a Koltaival. Olyan kisfilm kezdett kibontakozni, amiben Koltai jelenléte és játéka egyszerűen elbűvölő. Számomra lényegében minden idők legjobb karácsonyi reklámja – de egy nagyon kicsit várjunk még a megtekintéssel!
Elöljáróban annyit, csodálkoznivaló nincs abban, hogy ennyire jó; hogy mást ne is mondjak, a "Sose halunk meg" az a kaliberű magyar film, aminek itthon érettségi tételnek kéne lennie. Koltainak amúgy Kossuth-díja sincs még – és ez mondjuk szerintem baj… Párban a filmzenével, annyira erős, hogy nálam lényegében a három legjobb magyar film kategóriába emeli. Viccelsz? A "Nagy utazás" Presserrel és Dés Lászlóval (Ők speciel Kossuth-díjasok – szerencsére…) és hát, ne feledjük, Bereményi Gézával mint szövegíró. Az urban legend szerint Presser és Dés (de lehet, hogy Koltai is, mindegy) felkeresték Bereményit a dalszöveg megírása végett, meg is találták valami talponálllóban, ahol egy darab szalvétára blattolta le enyhén szalonspicces állapotban, majd kért még egy sört. Egy olyan szöveget, ami tényleg párját ritkítja.
Emellett Gyuszi bácsi olyan életbölcsességekkel operál – anélkül, hogy közben valójában tudna róla –, ami által igen sokunk tud egy Gyuszi bácsi karaktert identifikálni a saját életéből is, miközben a film dramaturgiai csúcspontjaként a 2, 9, 11 mágikus triplet célba érése sokadszori újra nézés után is elhomályosítja a tekintetet. Akárcsak a "Nagy utazás", amit nem tud annyit játszani a rádió, hogy az ember legbelül (vagy kívül is) ne könnyezné meg a dalt. (Van egy teljes mértékben instrumentális verzió, amiben Dés végig szaxizik, egy ideig fent volt YouTube-on, de egy ideje sehol sem találom, mindenesetre ebben a verzióban is úgy sír a hangszer, hogy a szívünk beleszakad, Presser meg Presser.)
A karácsonyi reklámfilmre visszatérve, Koltainak úgy sikerült megöregednie, ahogyan csak igen kevesen tudnak/adatik meg. Egy nagypapát megformálva újfent egy olyan karaktert hoz, akiben egy kicsit mindannyiunk meg tudja feleltetni és felismerni véli a saját nagypapáját is. És ugyanakkor tényleg, mennyire megváltozott az a nagyszülő-unoka kapcsolat, ami mondjuk nekem volt a nagyszüleimmel és ami a gyermekemnek most van az én vagy a párom szüleivel. Mi annó a "Messzi Mamáékkal" évente néhányszor váltottunk levelet, meg nyáron találkoztunk. Nem volt telefon, és a videóhívás sem volt szokványosnak mondható… De a világ megváltozott és nincs is ezzel semmi baj, de ez a reklámfilm ennél többről szól. Amellett, hogy érződik a művészi megformálás igénye és persze fantasztikus eredménye, hihetetlen mély érzelmekkel operál. A 90 másodperces verziót érdemes nézni (nem a TV-s rövidített, butított kópiát):
Az egyik kulcsmomentum marad ki a TV-s verzióból, amikor is anyuka – egy másodperces epizodistaként – végig hallgatja a kisfiú „elégedetlenségét” a leendő ajándék nagyságát illetően. Látszik a szemében az aggodalom és egyfajta kétségbeesés is. Koltai attól zseniális, hogy egyetlen szemrendülésében benne van az, hogy magyar kisnyugdíjasként hogyan fog kellően nagy ajándékot prezentálni az imádott unokájának, hogy kedvében járhasson, és benne van ugyanaz az aggodalom és kétségbeesés (és talán egyfajta csalódottság is?), mint az anyában, hogy az átörökített értékrend hová vész? Aztán a végén megint egy újabb kijózanító felismeréssel találjuk szemben magunkat: a gyermeki ártatlanságnál, az igazi szívből jövő várakozásnál és feltétel nélküli szeretetnél nincs szebb és nagyobb kincs a világon – de erre mi felnőttek már csak rácsodálkozni tudunk. És Koltai legvégső ölelésében látjuk a megnyugvást: a transzgenerációs értékrend mégsem veszett el. A zenei aláfestésben Frank Sinatra "Have Yourself A Merry Little Christmas" című slágerének taktusait fedezhetjük fel.
Koltait egyébként Vámos Zoli barátom révén sikerült egy alkalommal személyesen is megismernem. Zoli jelenleg éppen forgat Vele "A gyémántút pora" címmel. És bár Koltai valóban úgy öregedett meg, ahogyan csak igen kevesen tudnak, ezúttal mégis olyan filmben vállalt szerepet, ami éppen hogy az öregedés/öregség kevésbé szép oldalát, a demenciát mutatja be. Én már nagyon várom azt is!
