RND szemével a világ

A fene vinné el, hogy megint nekrológot kell írnom... Nekem nagyon sokat segít egy veszteség feldolgozásában, ha kiírhatom magamból. Így teszek hát most is. Visszaemlékezésem egy jó barátra, Lakatos Gézára, aki vitathatatlanul ideje korán hagyott itt bennünket.

Frank, abban bízom, hogy ezek a sorok eljutnak valahogyan Hozzád odaát - csak akkor haltál volna meg, ha elfelejtenénk.
Honnan is kezdjem? Első találkozásunk 2013 márciusára nyúlik vissza. A II. Pécsi Fogorvos Szaknapok főszervezőjeként kaptam egy megkeresést Tőled, miszerint érdekelne a Dr. Matyasi Gábor-féle fogászati fotós előadás a szakmai programban. Mondtam, hogy gyertek. Kérdezted, mennyibe kerül. Semennyibe - válaszoltam -, ez egy hallgatói rendezvény, talán 2.500 HUF a jegy, kaptok érte pólót meg egytál bográcsgulyást is. Nem is nagyon értettem, honnan szereztél tudomást Szegeden egy pécsi egyetemi programról. Nyilván onnan, hogy keresgéltél. Akkoriban is már gőzerővel azon dolgoztál, hogy még jobban felfuttasd a technikát, aminek részét képezte, hogy magas minőségben fotózzátok a munkákat. Annyira előttem van, amint megálltál a kocsival az egyetem hátsó udvarán és felnyitottad a csomagtartót. Színültig volt piával! - Hozzájárulás a szervezőknek - mondtad. Elég jó entrée volt, na!
Nem sokkal később megkaptam a diplomámat; a fenébe is, Frank, éppen ma van 10 éve... Kaptam Tőletek egy könyvet is ez alkalomból - elszorult a szívem, mikor ma újra kézbe vettem.
Amit folyton hajtogatok: az Életet az emberi kapcsolatok viszik előre. A diplomaszerzést követően én Matyasi Gábornál kezdtem dolgozni és Te lettél a fogtechnikusom - később Újpesten és azután is. Sokat szoktalak emlegetni, miszerint rengeteget tanultam Tőled. Úgy szocializáltál, hogy nem kell megsértődni, ha a technikus visszaküldi a lenyomatot - mert sz@r. Tanulni kell belőle. Én pedig kész voltam tanulni, mert pályakezdőként nem tudtam semmit. Míg élek, hálás leszek, hogy mindig az igényes munka irányába terelgettél, később több Kollégámat, barátomat. Igazi hőskor volt ez; 2014 tájéka, Veled és Kóta Peti barátommal közösen nagy projektbe fogtunk. Pestre akartad hozni a technikát, megismertetni a fővárosi piaccal. Jómagam akkoriban rengeteg egészségügyi marketing kurzuson vettem részt, Peti pedig már akkor is kiváló IT-s szakemberként állt a dolog mögé. Ez tényleg az online Facebook-marketing aranykora volt, az algoritmus teljesen másképp működött, mint manapság. És bejött a "nagyhal", a többi meg már történelem... Ezen a ponton úgy éreztük, érdemes belefognunk egy közös rendelő bizniszbe - ez utólag belegondolva egy elhamarkodott lépés volt, ami sok tényező miatt nem sikerült úgy, ahogyan azt előzetesen elképzeltük. Azóta százszor is átgondolom, hogy baráttal üzletbe kezdjek-e, de ma sem csinálnám másképp - ebből is csak tanultunk. Szerintem mindkettőnknek egy kesze-kusza időszak volt ez: két srác vidékről, akik keresik a helyüket a nagyvárosi forgatagban. Én akkoriban kezdtem vállalkozni - retrospektíve tök kuka voltam az egészhez, és inkább a bulizás volt a fő prioritás. Azt mondjuk nyomtuk rendesen! Egy ideig közös albit is néztünk, én találtam előbb, jó pár napot "csöveztünk" együtt, NBA-döntőt néztünk, hajnalban már majd' kifolyt a szemünk, másnap persze meló. Na, ez utóbbi volt az, amit egy "kicsit" túltoltál, Frank! Ahányszor én ezt mondtam Neked... Persze nem emiatt lettél beteg - vagy ki tudja? Sokszor beszélgettünk a maximalizmusodról, ami nem volt teljesen egészséges. Azt hiszem, mindig munkált Benned egy bizonyítási vágy, ami egészen hihetetlen munkabírással párosult.
Az utóbbi időben kevesebbet beszéltünk, bár sosem maradt ki, hogy boldog születésnapot, karácsonyi vagy éppen húsvéti ünnepeket kívánjunk egymásnak. Mikor megtudtam, hogy beteg vagy, olyan szinten sokkolt, hogy tényleg majdnem elájultam, kifutott a vér a fejemből. Azonnal írtam Neked. Optimista voltál, reménykedtél. Legutoljára küldtem Neked egy képet a legújabb NBA-mezemről, egy barcelonai olimpiai Karl Malone-ról. Rögtön válaszoltál, méltattad a '92-es Dream Team-et, váltottunk jó pár sort - Tőled megszokott módon szép, kerek mondatokban, helyesírási hiba nélkül; pedig tudtam, hogy ekkor már nem tudtál beszélni... Ez az alávaló kór legyőzött végül. Borzasztóan sajnálom! Jó szívvel gondolok vissza a beszélgetéseinkre, mindig rendkívül nagyvonalú voltál, amikor vendégül láttatok Szegeden. Emlékszem, egyenesen furcsállottam, hogyan tudja valaki ennyire rajongással szeretni a Fiát, mint Te. Most már ezt is értem... Szerintem borzasztóan fogsz hiányozni Neki is meg még sokunknak!
Olyan sután ülök itt, nem tudok jó befejezést írni, mert ennek a történetnek nem kellett volna még abba maradnia. Mivel tudom, hogy mélyen vallásos voltál, úgy vélem, a mennyországban vagy - minden bizonnyal pihensz egy kicsit, aztán nyomod a melót tovább ezerrel, mert Te egyszerűen ilyen vagy, fáradhatatlan, maximalista. Isten áldjon! 

El(őre)ment a Neumann Béla Bá'. Nekünk csak „Bá'” volt, bácsi semmiképpen sem, de volt benne egy olyasfajta mélyről jövő bölcsesség és nyugalom esszenciája, ami Őt mindenki Béla Bá’-jává avanzsálta. A híradások nem lesznek tele a gyászjelentésével, holott sokunknak – nekem legalábbis biztosan – egy olyan archetípus utolsó, ám kortalan személyei közé tartozott, aki a kemény munkát szimbolizálta amellett, hogy egy igazán kedves és szerethető egyéniség volt.

Borász ember volt, aki nem „csak” attól volt kiváló, hogy remekül értett a borokhoz, hanem remekül értett a természethez, együtt élt azzal, hiszen az hívja életre a nedűt –, személyiségéből pedig sugárzott az oda vezető, kemény, rögös, izzadsággal teli út tisztelete is. Dolgos kezei a saját Öregapáim kezeit idézték; nem a laptop klaviatúrán edződött kezek ezek – kemény munkában kérgesedtek. A munka eredményei egészen briliáns borok, festői környezetben Villánykövesden, a Neumann Pincében. Akik valaha jártak ott, tudják, miről beszélek. Több mint 20 éve ismertem meg Béla Bá’-t és vejét, Csabát, akik aztán megszámlálhatatlanul sok élményt és emléket adtak, amikor felkerekedtünk és ellátogattunk Hozzájuk egy-egy legendás villánykövesdi bortúrára…

Az egyetem alatt szerveztem egy csomószor ilyet, mert könnyen rá lehetett kapni a dolog hangulatára. A lankás pincesor és az egész azt övező táj minden évszakban annyira csodás, hogy tartottunk ott csapatépítőt, de a szülinapomat és hogy mást ne mondjak, a legénybúcsúmat is. Ezeknek obligát hozzátartozója volt Béla Bá’, aki a legkevésbé sem volt egy harsány típus, táraság középpontjában egész estén át sztorizó típus; legtöbbször csendben, a háttérből hallgatta Csabi borismertetőit, de ha bármilyen kérdés merült esetleg fel, töviről-hegyire vágta, mi hány cukorfokkal lett szüretelve, mikor-hogyan, mindent. És persze nagyon tudott töltetni… :-D

Ha mentünk, a pince előtt várt már minket, sokszor elénk is sétált, kezet fogott és megölelt bennünket. Csendessége ellenére mindenki kereste a társaságát, ha kérdezték, szívesen mesélt: régen mi vót’, hogy’ vót’, meg hogy sok minden még most is úgy van. Merthogy a szőlő nem metszi meg, főleg nem szüreteli le magát. A szőlőgazdálkodásnak és a boralkotásnak ez a formája a mai napig rohadt kemény meló. Csabával közös ideája, hogy régi magyar szőlő- és borfajtákat tartsanak életben, lényegében teljesen unikálisnak mondható. „A fehérbor hordómosásra való” – szokták mondani vicceskedve, de hát egy cca. 98%-ban vörös tőkés borvidéken olyan fehérborokat alkotnak, amik bárhol megállnák a helyüket, akár a rizling szilvániukra, akár a bánáti rizlingjükre gondolok. Béla Bá’ sem szeretné, ha ez a személyes memoár az elnyert díjainak és elismeréseinek taxatív felsorolása lenne, pedig lehetne írni bőven. De Ő ennél sokkal szerényebb volt.

Neumann borokat nem lehet leemelni a boltok polcairól. Ha háromszor ennyit termelnének, akkor háromszor ennyit tudnának eladni a pincében is – de nem is volt soha céljuk, kedvük háromszor ennyit termelni. Ha Neumann-bort akarsz inni, ellátogatsz. Ennek a romantikája és Béla Bá’ sztoikus volta és Csabával közös őszinte vendégszeretetük valóban azt az érzést erősítette az emberben, mintha tényleg haza menne. Béla Bá’ rá-rágyújtott egy-egy cigire a pince előtt, és valaki vagy többen mellé szegődtek beszélgetni. Szeretett hallgatni is, ami egyébként óriási erény, és kevesen képesek rá. Meghallgatott mindenkit, olykor-olykor elsírtuk éppen aktuális gondunkat-bajunkat. Nagyon beszédes az alábbi kép és a gesztus, amint széttárta a karját, felhúzta a szemöldökét és mondott valami olyan egyszerű, mégis sommás dolgot, amin elgondolkoztál, és azonnal kontextusba tudtad helyezni magadat és a problémádat is. Többnyire arra utalt, hogy amíg van két lábunk, ami tud minket előre vinni, és tudunk dolgozni meg a szeretteinkkel lenni, addig azért olyan nagy baj nem lehet. És valóban nem.

Nagyon sokunknak fog hiányozni, de emlékét őrizzük, és mindig is ott lesz velünk a pince mélyén a félhomályban pihenő hordók dongáiban, a porlepte palackokban lévő borban, és szellemisége a pince nemespenészébe felragaszott sok-sok apró érmében, amikhez reményt és hitet fűztünk, hogy álmaink, kívánságaink egyszer majd beteljesülhessenek.

Szerintem amúgy Béla Bá’ csak előre ment. Amúgy így szokott. Előre gondoskodni egy sor dologról. Szerintem csak előre kitöltötte a kékoportó borpárlatot, hiszen éhgyomorra bort nem iszunk – sok más mellett ezt is megtanultuk. Akárhogyan is, én a János-áldást ugyanúgy meg fogom majd inni az egészségére, ha ott járok. Isten nyugosztalja!

Ezt az utolsó egészen zseniális portréképet Varga Zoli barátunk lőtte Róla – nekem ez a kedvencem.

Szauna, oktatás módszertan, vodka és persze a Mikulás – néhány dolog, amire egyből asszociálhatunk, ha a finnek szóba kerülnek. Anyai nagyapám bátyja – nyugodtan mondhatom – világhírű finn-ugor nyelvész professzor volt, aki 1974-től nyugdíjba vonulásáig a Bécsi Egyetem Finnugor Intézetének rendes egyetemi tanáraként főleg a permi (különösen a zürjén) és az obi-ugor nyelveket kutatta. A finn-magyar nyelvrokonságra mostanság egyesek divatosan csak legyintenek. Akárhogyan is, a hasonlóságok vagy éppen a különbségek miatt lelkesen vártam az utazást Helsinkibe, ahová a Planmeca gyárba tervezett látogatásra és szakmai továbbképzésre a cég hazai disztribútora, Görbe Ferenc invitált, a Sanitaria Kft. képviseletében.

A Planmeca céget Heikki Kyöstilä alapította 1971-ben. Kezdetben orvosi ülő alkalmatosságokat és műszertároló kis szekrényeket gyártottak, de igen hamar bővült a portfólió és a volumen is: a '80-as évektől már piacon voltak mikroprocesszor vezérelte fogászati kezelőegységgel és panoráma röntgen készülékkel is. Ugyanebben az időszakban kezdtek együttműködni fejlesztés terén a Helsinki Egyetemmel – ma már több mint 300 fogorvosi képzőhellyel állnak partneri kapcsolatban világszerte, köztük a Semmelweis Egyetemmel is.

Kétség kívül Kyöstilä úr gazdag ember, 2017-ben az első finn Forbes Magazin címlapján szerepelt – ezért volt számomra nem kis meglepetés, amikor a gyáron belüli egészen személyes környezetébe invitált bennünket, a csoport minden egyes tagját kézfogással köszöntötte, és elmondta, hogy mennyire örül, hogy ott vagyunk. Rendkívül jól eső érzés volt az a figyelmes gesztus is, hogy a több emeletes gyáróriás főbejárata felett a finn nemzeti lobogó mellett hazánkét is fújta a hideg sarki szél.

Mert bár itthon sem volt az a banánrohasztó hőség, de Helsinkibe érkezésünkkor ott már beköszöntött a tél – az a fajta hóeséses tél, amilyen legutoljára talán a 2000-es évek elején volt itthon. Mikulás hazájában tehát jogosan kaphatta el az embert a Karácsony-váró életérzés.

Már a reptérre külön Planmeca-s busz jött értünk. Tényleg úgy éreztem magam, mint a Dream Team Barcelonában – tényleg már csak egy helikopter hiányzott volna, ami végig ott köröz felettünk minden buszutunk alkalmával. A finnek vendégszeretete és figyelmessége egészen egyedülálló volt.

A Planmeca pionírnak számít a digitális fogászat terén: csúcsminőségben gyártanak 2D-s és 3D-s képalkotó berendezéseket (röntgeneket és CBCT-ket), száj- és arc szkennereket, 3D nyomtatókat és ún. CAD/CAM frézgépeket. PlanMed projektjük révén általános orvosi berendezéseket: ízületi CT és mammográfiás géppel is piacra léptek. A cég több mint 500 disztribútorával a világ 120 országában van jelen, 4.500 embert foglalkoztat, az éves forgalma kb. 1,2 milliárd €-ra rúg. És nem mellesleg 2023 januárjától egyesül – konkrétan megvették – a KaVo Dentallal, ami profiljában nagyon hasonló német székhelyű, 100 évnél is régebbi múlttal rendelkező vállalat.

Egészen döbbenetes élmény volt végignézni a komplett gyártási munkafolyamatokat és előadásokat hallgatni az élvonalbeli fejlesztőktől. Végig követhettük, amint a nagyobb gépek alumíniumöntvény alkotóelemeit targonca nagyságú automatizált robotok hozzák és viszik az összeszerelő térben, majd egy speciális felületkezelésen esnek át, egészen addig, hogy a legkisebb processzor hol kerül bele, hogyan csomagolják, stb. Gyakorlatilag minden funkciót ellenőriznek, mielőtt a produktum a következő stációhoz érkezne.

Éves a cég éves árbevételének (tehát nem hasznának!) 10%-át R&D-re, vagyis kutatás-fejlesztésre költi és óriási fókuszt helyeznek az edukációra – mint a finnek úgy általában. A két nap szakmai programjában a előadások mellett a gyakorlati képzésre is komoly hangsúlyt fektettek: minta szkennelést követően minden résztvevő digitálisan egyénileg megtervezhetett egy szóló restaurációt, majd azt egy CAD/CAM fréz gép segítségével – cca. 12 perc alatt – kifaraghatta.

Helsinki és a Planmeca gyár fantasztikus élményt nyújtott és remek szakmai fejlődési lehetőség volt. Hálás köszönet a szervezésért és az invitálásért Görbe Ferinek!

Aligha kell bárki számára is bemutatni a történet Kevinről, a 8 éves kisfiúról (Macaulay Culkin egyébként tízéves volt a film 1990-es bemutatásakor), akit családja a karácsonyi vakációra menet véletlenül otthon felejtett, és aki a családi ház kirámolásán mesterkedő két betörővel vív ádáz harcot. A bandita-párost Daniel Stern (Marv) és Joe Pesci (Harry) formálta meg. És bár Stern is remek karakterszínész, Pesci valóságos színjátszó zseni, aki a Reszkessetek betörőkkel egy évben készült Nagymenők című filmben nyújtott alakításáért a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat is bezsebelte. Igazán klasszikus jelenetnek mondható a megunhatatlan (?) Reszkessetek betörőkből, amint Harry megvillantja aranyfogát. Először mint álrendőr, másodszor pedig mint a rozoga furgont vezető kétes-simlis alak, akit Kevin azonnal rosszfiúként detektált.

Az aranyfog-motívum még visszatér a film végén, amikor McCallister-apuka megtalálja a nemesfém fogművet a nappali parkettáján – egészen zseniális az „Aranyom!” felkiáltás, majd a mozdulat, amint a saját fogai mellé kap a kezével. De tulajdonképpen mitől is érdekes az aranyfog?

Nem véletlen a gold standard kifejezés a fogászatban sem: az arany ugyanis számos rendkívül előnyös tulajdonsággal rendelkezik. Mindenekelőtt – más fémekhez viszonyítva – könnyen önthető, formázható, simítható és polírozható, emellett nem korrodálódik és a baktériumok sem szeretik: antibakteriális és bakteriosztatikus hatása is van. Extrém ritka esetben allergizál. Esztétikai megjelenését tekintve eléggé megosztó, hiszen nem fogszínű (ami a legtöbb mai fogászati helyreállító anyaggal szemben elvárás), Harry esetében is eléggé a kiaraktban, a bal felső szemfog helyén tündököl. A fémes csillás ellenére – vagy talán éppen azért – egyeseknek nagyon is státusz szimbólum az aranyfog.

Akárhogyan is, a Reszkessetek betörők sikere látszólag töretlen, idén sem hagyják ki a kereskedelmi csatornák az ünnepi műsorukról – mi több, még hivatalos LEGO-szett is készül a hazánkban éppen 30 éve bemutatott kultikus filmnek emléket állítva.

Egy valamit azonban még több mint három évtized elteltével sem tudunk: vajon az Amerikai Fogorvosok Szövetsége ajánlja-e a Kevin által kiválasztott fogkefét...?

A művészet minden létező ágának van az anya-gyermek kapcsolatot ábrázoló vagy azt bemutató csodálatos alkotása, míg az apa-gyermek reláció kevésbé hangsúlyos. Ki ne ismerné a mondást: Anya csak egy van. Miközben ugyanennyi igazságtartalommal bír az Apa csak egy van megállapítás is! És bár az anyáké az a fantasztikus privilégium, hogy a szívük alatt hordhatják és táplálhatják gyermeküket, az apaság is káprázatosan szép dolog – miközben ez a „dolog” tulajdonképpen egy lét: az apa-lét.

Férfiak – talán – nehezebben nyilatkoznak erről, mert él az a sztereotípia, hogy az erősebb nem képviselői kevésbé élik meg és/vagy nehezebben adják ki magukból az érzelmeiket. Ha pedig a társadalmi sztereotípiák egyfajta hallgatólagos elvárásokká transzformálódnak, akkor félő, hogy az ember olyanná válik, amilyennek őt mások látni akarják. Pedig miért is volna egy Y-kromoszómás attól „gyengébb”, mert teljesen ellágyul a szíve, ha meglátja a gyermekét: legyen az lány vagy fiú. Nekem egy fiam van, Marci – óriási forma kiskrapek, tényleg maga a csoda!

Csoda egészen attól a momentumtól kezdve, hogy megfogant, és két emberi sejtből – a legnagyobból és a legkisebből – növekedésnek indult egy új Élet, amely minden nappal fejlődik, születésétől fogva pedig szemünk előtt cseperedik, de olyan sebességgel, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Minden nap tartogat valamilyen újdonságot, meglepetést, de az agy – bármennyire is fájó ezt kimondani – még az igazán euforikus élményeket is szelektálja (vagyis szerintem felülírja). Éppen ezért érdemes lehet dokumentálni a történteket. Én így tettem a Marci születését követő 2 héttel, amit Marcika News címmel örökítettem meg a szűk család részére, triumvirátusunk első együtt töltött 14 napjáról. Visszaolvasva realizáltam, hogy ilyen rövid idő – 15 hónap – alatt is mennyit felejt az ember… És persze fényképezhetünk is, a digitalizációnak és az okostelefonoknak hála (?) nem kell agyongondolnunk, hogy a 24-es filmre mit kattintunk el, és persze az én telóm is fogakat meg a gyerekünket ábrázoló fotókkal van tele. Ez már csak ilyen. Nagymamámnak még a pénztárcája volt tele az unokái képeivel, bárkinek képes volt végig mutogatni – és persze tette is ezt bőszen; el nem tudom képzelni, mit művelt volna egy okostelefonnal… Lehet, hogy ez is öröklődik? Mennyire érdekes és egyben hátborzongatóan csodálatos, hogy genetikailag természetesen nem „csupán” az anyánk és az apánk tulajdonságait – illetve azok kombinációit – hordozzuk magunkban/magunkon, hanem minden felmenőnkét; nagy-, déd-, ük-, stb.-szülőkét is.

Ami pedig a tovább örökítést molekuláris szinten biztosítja, nem más, mint a misztikus DNS, ez a kecsesen tekeredő és egészen igéző makromolekula. Bár a biokémiai felépítésre is szerfelett érdekes és legalább ennyire izgalmas tudománytörténetileg, miként is fedezték fel a szerkezetét, mégis azt gondolom, attól csodálatos, mert működik! A természetben a funkcionális dolgok törvényszerűen mindig gyönyörűek – és fordítva is! A DNS-szál tulajdonképpen a Párkák-szőtte kettős hélix fonal, Életünk fonala, kódolva benne minden, ami mi magunk vagyunk. Egyszer beötlött az agyamba, hogy magamra varratok egy DNS-szálat, benne Marcival.

Azelőtt sosem gondoltam, hogy nekem valaha is lesz tetoválásom – és ez nem abból a sztereotípiából táplálkozott, hogy a tetovált emberek börtönviseltek, de legalábbis deviánsak volnának; még csak az sem tartott vissza, hogy fogorvos létemre tű-fóbiás vagyok (tehát bár halomra szurkálok másokat, nehezen viselem, ha engem szurkálnak). Egyszerűen csak nem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán mit viselnék magamon szívesen. És hát, jött a szikra: a gyermekemet! Az önmagába visszatérő DNS-lánc, benne Marci nevével és születési dátumával számomra az örök egybetartozás meghitt békéjét szimbolizálja. (A tetkó elkészülte egyébként semmilyen nemű fájdalommal, de nagyon még csak kellemetlenséggel sem járt, pedig számítottam rá, hogy a karma valamit törleszt azért a sok szurkálódásomért – de nem így történt. Egy szemtelenül fiatal kiscsaj varrta fel, volt vele bőven munkája, de jól elbeszélgettünk közben. Kérdezte, hogy ne rakjuk-e esetleg feljebb, merthogy „bizonyos munkakörökben” – így természetesen az orvosok kapcsán is – még inkább tabunak számít. Hát, gondoltam, nem a homlokomra tetováltatok [vagy a szemem sarkába könnycseppet], ha páciens amiatt nem szavaz nekem bizalmat, mert esetleg kivillan a munkaruha alól, akkor talán nem is baj, ha kiszelektálódik – persze ha rákérdez, szívesen elmondom mi ez. Úgyhogy nekiveselkedett a felkaromnak és néhány óra alatt odakanyarította a DNS stilizált kettős hélixét, benne Marcikával és a felejthetetlen nappal, amikor világra jött. Egy tetoválásnak van persze művészi értéke is, nekem mégis a jelentéstartalma a legfontosabb.

Feleségem, Dóri közbenjárásának hála, nemrégiben egy csodaszép Nap-Hold mandalával gazdagodtunk. A mandala a szanszkrit nyelvből származik, jelentése: kör, ív, körszelet vagy korong, de az elmével is kapcsolatban áll (manas jelentése elme). A Nap és Hold szimbólum erősíti a női és férfi energia egyensúlyát, a harmóniát, összetartozást, közös fejlődést, a kettő határán húzódó krómszál szimbolizálja Marcit. Egészen csodálatos kivitelezés:

A körívek mintázata – mint ahogy férfi és nő is – különbözik, leszámítva a szív ívet: az közös, és hát valóban, az erősebb nem is lehet mélyen érző, nagy szívvel! Pár napja van csak nálunk, de sokat nézegetjük ezt a mandalát, sokszor Marci is ráfeledkezik.

Vajon Ő is látni véli a DNS röntgendiffrakciós képében a mandalánkat?

Vajon Ő is elgondolkozott már azon, miképp fonják a Párkák a közös fonalunkat? És hogy a DNS füst szerűen gomolygó szálainak szövedéke milyen szép és titokzatos életet is tartogat számunkra…?

Vélhetően még nem gondolkozott ezeken, de talán még rá is ér.

„Az élet, a vér öröklődése bonyolultabb kérdés az eddig föltételezettnél, pedig korábban sem gondolták a gének továbbélését primitív folyamatnak. Nem véletlen, hogy az apaság, a földön tapasztalható örömök között, ez idáig úgy tűnik, a legnagyobb.” (Grecsó Krisztián)

Sok éven keresztül nem igazán szívleltem – azt is mondhatnám, hogy nem igazán szerettem a Karácsonyt. Egyetemistaként szinte mindig vizsgáztam a két ünnep között, ami önnön léténél fogva sokáig neutralizálta Karácsony varázsát, de azt követően is évek teltek el odáig, hogy most újra élvezni tudom ezt az időszakot és a rá hangolódást, készülődést. Egy "Reszkessetek betörők" filmzene persze rögtön elrepíthet bennünket a békebeli ’90-es évek gyermeki ünnepvárás feelingjébe, és ugyanígy imádtam a karácsonyi kóla-reklámokat is. Aztán nemrég szembejött velem a TV-ben (nem vagyok nagy TV néző) egy friss karácsonyi reklám egy meccsközti blokkban, a Koltaival. Olyan kisfilm kezdett kibontakozni, amiben Koltai jelenléte és játéka egyszerűen elbűvölő. Számomra lényegében minden idők legjobb karácsonyi reklámja – de egy nagyon kicsit várjunk még a megtekintéssel!

Elöljáróban annyit, csodálkoznivaló nincs abban, hogy ennyire jó; hogy mást ne is mondjak, a "Sose halunk meg" az a kaliberű magyar film, aminek itthon érettségi tételnek kéne lennie. Koltainak amúgy Kossuth-díja sincs még – és ez mondjuk szerintem baj… Párban a filmzenével, annyira erős, hogy nálam lényegében a három legjobb magyar film kategóriába emeli. Viccelsz? A "Nagy utazás" Presserrel és Dés Lászlóval (Ők speciel Kossuth-díjasok – szerencsére…) és hát, ne feledjük, Bereményi Gézával mint szövegíró. Az urban legend szerint Presser és Dés (de lehet, hogy Koltai is, mindegy) felkeresték Bereményit a dalszöveg megírása végett, meg is találták valami talponálllóban, ahol egy darab szalvétára blattolta le enyhén szalonspicces állapotban, majd kért még egy sört. Egy olyan szöveget, ami tényleg párját ritkítja.

Emellett Gyuszi bácsi olyan életbölcsességekkel operál – anélkül, hogy közben valójában tudna róla –, ami által igen sokunk tud egy Gyuszi bácsi karaktert identifikálni a saját életéből is, miközben a film dramaturgiai csúcspontjaként a 2, 9, 11 mágikus triplet célba érése sokadszori újra nézés után is elhomályosítja a tekintetet. Akárcsak a "Nagy utazás", amit nem tud annyit játszani a rádió, hogy az ember legbelül (vagy kívül is) ne könnyezné meg a dalt. (Van egy teljes mértékben instrumentális verzió, amiben Dés végig szaxizik, egy ideig fent volt YouTube-on, de egy ideje sehol sem találom, mindenesetre ebben a verzióban is úgy sír a hangszer, hogy a szívünk beleszakad, Presser meg Presser.)

A karácsonyi reklámfilmre visszatérve, Koltainak úgy sikerült megöregednie, ahogyan csak igen kevesen tudnak/adatik meg. Egy nagypapát megformálva újfent egy olyan karaktert hoz, akiben egy kicsit mindannyiunk meg tudja feleltetni és felismerni véli a saját nagypapáját is. És ugyanakkor tényleg, mennyire megváltozott az a nagyszülő-unoka kapcsolat, ami mondjuk nekem volt a nagyszüleimmel és ami a gyermekemnek most van az én vagy a párom szüleivel. Mi annó a "Messzi Mamáékkal" évente néhányszor váltottunk levelet, meg nyáron találkoztunk. Nem volt telefon, és a videóhívás sem volt szokványosnak mondható… De a világ megváltozott és nincs is ezzel semmi baj, de ez a reklámfilm ennél többről szól. Amellett, hogy érződik a művészi megformálás igénye és persze fantasztikus eredménye, hihetetlen mély érzelmekkel operál. A 90 másodperces verziót érdemes nézni (nem a TV-s rövidített, butított kópiát):

Az egyik kulcsmomentum marad ki a TV-s verzióból, amikor is anyuka – egy másodperces epizodistaként – végig hallgatja a kisfiú „elégedetlenségét” a leendő ajándék nagyságát illetően. Látszik a szemében az aggodalom és egyfajta kétségbeesés is. Koltai attól zseniális, hogy egyetlen szemrendülésében benne van az, hogy magyar kisnyugdíjasként hogyan fog kellően nagy ajándékot prezentálni az imádott unokájának, hogy kedvében járhasson, és benne van ugyanaz az aggodalom és kétségbeesés (és talán egyfajta csalódottság is?), mint az anyában, hogy az átörökített értékrend hová vész? Aztán a végén megint egy újabb kijózanító felismeréssel találjuk szemben magunkat: a gyermeki ártatlanságnál, az igazi szívből jövő várakozásnál és feltétel nélküli szeretetnél nincs szebb és nagyobb kincs a világon – de erre mi felnőttek már csak rácsodálkozni tudunk. És Koltai legvégső ölelésében látjuk a megnyugvást: a transzgenerációs értékrend mégsem veszett el. A zenei aláfestésben Frank Sinatra "Have Yourself A Merry Little Christmas" című slágerének taktusait fedezhetjük fel.

Koltait egyébként Vámos Zoli barátom révén sikerült egy alkalommal személyesen is megismernem. Zoli jelenleg éppen forgat Vele "A gyémántút pora" címmel. És bár Koltai valóban úgy öregedett meg, ahogyan csak igen kevesen tudnak, ezúttal mégis olyan filmben vállalt szerepet, ami éppen hogy az öregedés/öregség kevésbé szép oldalát, a demenciát mutatja be. Én már nagyon várom azt is!

187 éve ezen a napon született Alfred Nobel, svéd kémikus és gyártulajdonos, a dinamit feltalálója, a Nobel-alapítvány létrehozója, a Nobel-díj névadója. A Nobel-díj mind tudományos körökben, mind pedig a hétköznapi emberek körében a legismertebb, s a legelismertebb kitüntetés, amit valaki életében megkaphat. És hogy hány magyar Nobel-díjasunk is van? A válasz egyértelmű, mégis némi magyar-ázatra szorul…

Ki ne találkozott volna valamilyen formában a megállapítással: a magyar nép fiai eszesebbek a többinél! És valóban – akár ha „csak” a XX. századot nézzük –, Magyarország lényegesen több vezető személyiségű tudóst adott a világnak, mint ami az ország nagyságából, és politikai befolyásából következően feltétlenül indokolt lett volna. Néhányak ezt hajlamosak ezt túldimenzionálni, s odáig mennek, hogy a sumérok is tőlünk származnak, hogy mi találtuk fel a kereket, s hogy a világ összes nyelve a magyarból eredeztethető. Nézzük csak meg, mennyire magyarosan csengenek a történelem néhány nagy alakjának nevei is: Kolumbusz Kristófot, I. Földnélküli Jánost és Hódító Vilmost…
Viccet félretéve, az ország szellemi értékének fokmérőjeként használjuk tehát, hogy hány Nobel-díjasunk is van, de hajlamosak vagyunk olyannal is ékeskedni, aki nem is olyan biztos, hogy magyar. Komoly kérdés persze az, milyen kritériumok alapján nevezünk valakit magyarnak. Ki is A magyar? Pusztán az a tény, hogy valaki országunk területén látta meg a napvilágot – szerintem – még nem teszi magyarrá, még abban az esetben sem, ha megkapja az állampolgárságot. Úgy gondolom, a nyelv művelése illetve a magyar kulturális elemeinek az ember személyiségébe való beépülése már inkább döntő a kérdésben.

„Alfred Nobel halálának századik évfordulójára kibocsátott magyar bélyegsorozat tizenkét magyar Nobel-díjast vonultat fel, lényegesen többet, mint azt a realitás megkívánná.”Lénárd Fülöp (F 1905); Bárány Róbert (O 1914); Zsigmondy Richárd (K 1925);Szent–Györgyi Albert (O 1937); Hevesy György (K 1943); Békésy György (O 1961);Wigner Jenő (F 1963); Gábor Dénes (F 1971); Polányi János (K 1986); Wiesel Elie (B 1986); Oláh György (K 1994); Harsányi János (KG 1994)

Ez a szám azonban csalóka, s könnyen tévútra vezethet bennünket. Még úgy is, hogy azóta a karcagi születési Avram Hersko (Herskó Ferenc) kémiai, Kertész Imre irodalmi, míg Milton Friedman (Brooklynba emigrált magyarországi zsidó bevándorlók gyermekeként) közgazdasági díjat kapott, miként 2005-ös béke Nobel-díjat elnyerő IAEA (International Atomic Energy Agency) dolgozói közül 15 magyar volt…
Rögtön az első névnél le is kell ragadnunk egy kicsit, ugyanis Lénárd Fülöp inkább Philipp von Lenard volt, német, aki a magyar kultúrával és tudományos élettel inkább csak kapcsolatban volt, mintsem hogy részese lett volna annak.
Aztán itt a következő problémás név: Bárány Róbert. Robert Barany Bárány Róbertre való fordítása első látásra semmi buktatót nem hordoz magában, én mégis egyszerű szemfényvesztés a dolog. Bárány Róbert ugyanis – bár magyar gyökerei megkérdőjelezhetetlenek – osztrák orvos volt, aki egy kukkot sem tudott magyarul.

„Az egyik megkérdőjelezhető név még Polányi Jánosé, azaz John Polanyié (Kémiai Nobel-díj, 1986). Bár szülei magyarok voltak, ő már külföldön született, és külföldön is járt iskolába. Sohasem élt Magyarországon, nem beszéli a nyelvet, és nem is vallja magát magyarnak.

Az 1943. év kémiai Nobel-díjasát, Hevesy Györgyöt viszont joggal tüntették fel a listán, mert Magyarországon született, és tanulmányait is itt folytatta. Mindazonáltal később kiüldözték az országból, mert 1919-ben állítólag politikai szerepet vállalt a rövid életű magyar Tanácsköztársaságban. A zsidó származású Hevesy ezután Németországban dolgozott, majd miután a náci rezsim alatt lemondott állásáról és Dániába ment, onnan a dán zsidókkal együtt ugyancsak menekülnie kellett Svédországba. Amikor a németek elfoglalták Dániát, Hevesy királyvízben feloldotta a Max von Laue és James Franck Nobel-érméjét, amelyet korábban Niels Bohr koppenhágai intézetében helyeztek el megőrzésre. Az érmék anyag egy polcon vészelte át a háborút egy üvegben. A világégés után a két Nobel-díjas átvehette az újraöntött érméket. […]

Hevesy Bischitz Györgyként látta meg a napvilágot 1885-ben Budapesten egy nyolcgyermekes házaspár, Bischitz Lajos és Schossberger Jenny fiaként. A XX. Század fordulóján, a duális Osztrák–Magyar Monarchia 1867. évi megalakulását követően példa nélküli jólét köszöntött Magyarországra. E felvilágosult légkörben nem számított szokatlannak, hogy kiváló pénzügyi, ipari vagy kereskedelmi szakemberek öröklődő nemesi rangot nyerjenek, s ebben a megtiszteltetésben részesült Bischitz Lajos is, I. Ferenc József magyar király és osztrák császár jóvoltából. A Schossbergerek már jóval korábban megszerezték a nemességet, és az elsők voltak azok között az át nem tért zsidók között, akiket ilyen magas rangra emeltek. A nemesi rangot magyar szokás szerint a vezetéknevet megelőző előnév jelöli, amely a nemesember földrajzi származására utal. Bischitz a »hevesy« előnevet kapta, Heves megye után. 1906-ban a Bischitz-család Hevesyre változtatta igen idegen hangzású vezetéknevét. Hevesy szemlátomást biztos akart lenni abban, hogy neve megfelelő utalást tartalmaz nemesi státusára, ezért német nyelvű publikációiban a neve elé illesztette a »von«, míg máshol megjelenő közleményeiben a francia »de« szócskát. Ebbéli hiúságával nem állt egyedül. Hasonlóan járt el a magyar-amerikai matematikus, John von Neumann (Neumann János) és a repüléstudomány nagy alakja, a magyar-amerikai Theodore von Kármán (Kármán Tódor).” (Hargittai István: Út Stockholmba Tudósok és Nobel-díjak; ISBN: 963-86336-6-2)

Talán még ennél is kényesebb kérdéskör az, hogy kik azok, akik nem kapták meg a díjat, de munkásságuk alapján megérdemelték volna azt. Ezt azért is nehézkes megítélni, mivel a jelöléseket (szigorúan szabályozott, hogy ki ajánlhat valakit Nobel-díjra) fél évszázadra titkosítják, így adott esetben csak már jóval a tudósember halála után derül fény arra, hogy hányan és hányszor jelölték a díjra, s mégsem nyerte el. A Nobel-díj mind tudományos körökben, mind pedig a hétköznapi emberek körében a legismertebb, s a legelismertebb kitüntetés, amit valaki életben megkaphat. Minden év októberében a televíziós híradások világszerte több-kevesebb időt szentelnek arra, hogy hírül adják, a Svéd Tudományos Akadémia az adott esztendőben kiket tartott alkalmasnak és méltónak arra, hogy decemberben – Alfred Nobel halálának napján – átvehessék a svéd királytól ezen elismerést. (Az orvosi élettani díjat a Karolinska Intézet aktív professzoraiból álló ötventagú testület ítéli oda.) A Nobel-díj mindamellett, hogy komoly pénzösszeget is képvisel, az illetőt egy olyan tudományos elitbe emeli be, ahova sokan szeretnének bejutni, de csak keveseknek sikerül. „Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Máté, 22:14)

A DNS „három nagy vesztese”-ként Oswald Theodore Averyt, Erwin Chargaffot és Rosalind Franklint szokták emlegetni, persze nem kellene sokáig gondolkodni, ha a kör bővíteni szeretnénk. A vírusos gyermekbénulást legyőző két tudós, Jonas Salk és Albert Sabin sem kapták meg a díjat.
A magyarok közül öt nevet szoktak – teljesen joggal – emlegetni a kihagyottak közül: Eötvös Lorándot, Szilárd Leót, Teller Edét, Kármán Tódort és Neumann Jánost. Róluk ír Hargittai István Az öt világformáló marslakó című könyvében.

És végül egy tény a sok spekuláció után: A Nobel-bizottság kimutatása szerint három magyar állampolgár kapott Nobel-díjat, Szent-Györgyi, Hevesy és Kertész.

A Nobel-díjnak és az azt övező eseményeknek, történeteknek a legkiválóbb hazai irodalma Hargittai István „Út Stockholmba – Tudósok és Nobel-díjak” című könyve, amely a díj 100 éves jubileumára készült (így értelemszerűen nem tartalmazza a 2001 utáni díjazottakat), és amely vitathatatlanul a legátfogóbb képet adja a témában az egész világon. Nem is csoda, hogy 2008-ban már japán és kínai nyelven is kiadták; hihetetlen sikert arat azóta is szerte a földkerekségen. A könyv a tudományos (a fizikai, a kémiai és a orvosi-fiziológiai) Nobel-díjakra összpontosít (tehát sem az irodalmi, sem a közgazdasági, sem pedig a béke Nobel-díj ügyével nem foglalkozik). Az eredeti mű előszavát a XX. század egyik legismertebb orvosi-fiziológiai Nobel-díjasa – s mára talán az egyik legtöbbet vitatott kutatója –, James Dewey Watson írta, aki az egyike volt Hargittai professzor több mint 70 (!) Nobel-díjas beszélgetőpartnerei közül; s minden bizonnyal a legtermékenyebb is. Egy kompetens, akadémikus tudósember által csokorba szedett, sosem hallott történetek, háttér információk, anekdoták engednek betekintést a Nobel-díj kulisszái mögé. A Bevezető után 12 fejezetben tárja olvasói elé többek közt Svédország és a díj kapcsolatát, azt, hogy „Kik lesznek Nobel-díjasok”; „Akik nem nyertek”; „Van-e élet a Nobel-díj után?”. Leplezetlen őszinteséggel ír a japánok hátrányáról, a zsidó származás identitási problémáiról, a háborús Németország és a Szovjetunió sajátos álláspontjairól, a tudósberkekre is jellemző irigységről, intrikáról, ármányságról, stb. Bátran ajánlom minden, témában érdeklődőnek!

A növekvő esetszám miatt néhány napja a családi Messengerben összeírtam pár tudnivalót és praktikát. Most megosztom, talán hasznos lehet mások számára is.

Nos, tehát…
A legfontosabb: MASZK!!!
A vírus cseppfertőzéssel terjed:

Az ún. nehéz cseppek néhány centiméternyire a forrástól landolnak a földön vagy egyéb felületeken, majd egy idő után inaktiválódnak. (Ez az idő eltérő a más-más felületeken.) Az ún. aeroszol cseppek viszont az aerodinamikai vizsgálatok alapján akár 7-8 méternyire is eljuthatnak a forrástól, és órákon keresztül keringhetnek a levegőben. Úgy kell elképzelni az aeroszolt, mint a dohányfüstöt; szépen lassan gomolyog tova, és belépve egy helyiségbe, azonnal megérezzük, hogy bagóztak – még órákkal később is.

Fontos tehát, hogy a maszk segítségével megakadályozzuk, hogy mi magunk is aeroszolt juttassunk a levegőbe (ehhez nem kell ordenáré nagyot tüsszenteni, képződik aeroszol sima beszéd vagy éneklés közben is – ezért ne is nagyon énekelgessünk maszk nélkül…); másfelől a maszk – igen az egyszerű orvosi- vagy sima textilmaszk is! – véd az levegőben lévő víruspartikulumokat tartalmazó részecskék légutakra szívása ellen. Ez praktikusan a szájon és az orrnyílásokon keresztül történhet meg, ezért nagyon fontos a helyes maszkhasználat! (Egyidőben fedje az orrot és a szájat is!) A védekezésnek ez az első és legfontosabb védvonala. Egyszerűen arra kell szoktatni magunkat, hogy kilépünk a lakásból, és maszk fel! A híresztelésekkel szemben jottányival sem csökken a huzamos viselés közben/után sem a véroxigén szint, az orr- és szájüreg körül felmelegedett levegő pedig kimondottan csökkenti a vírusfertőzés esélyét. A maszk tehát a barátunk. Érdemes olykor azért cserélni vagy tisztítani/mosni/vasalni. Bár a vizsgálatok szerint a mosással némileg csökken a szűrőképessége, de még mindig a leghatékonyabb védőeszköz.

A másik dolog a kézmosás! Ha tehetjük, minél többször mossunk kezet: meleg, szappanos vízzel, ALAPOSAN! Olyan ez mint a fogmosás: ha rövid ideig és csak ott sikálunk, ahol a papok táncolnak, az pontosan annyit is ér. Ez a már említett nehéz cseppecskékben lévő, és a kezünkre kerülő vírusrészecskéktől véd. Hiszen a vírus terjed direkt kontakt útján is – bár messze nem olyan hatékonysággal, mint a cseppfertőzés. Vagyis terjed, fertőz akkor is, ha a vírusos kezünkkel hozzáérünk a szánkhoz, esetleg túrjuk az orrunkat vagy belenyúlunk a szemünkbe (a kötőhártyán keresztül is bejuthat a szervezetbe).

Jók ezek a különféle fertőtlenítő oldatok/zselék is, de a túlzott használatukat érdemes kerülni. Miért? Mert a benne lévő anyagok egy idő után kiölik azt a természetes flórát a bőrfelszínünkről, ami elengedhetetlen a normál védekezéshez. (Olyan ez, mint a túlzott és eszetlen antibiotikum használat: egy idő után mindennek ellenálló rezisztens törzsek alakulnak ki, és belehalunk egy banális náthába). Ezért aztán az első választás az alapos kézmosás legyen. Amikor ez nem kivitelezhető (pl. közvetlenül a tömegközlekedésről történő leszállás után), akkor fújkáljunk ezekből. Fontos azonban, hogy ez bőrfertőtlenítő legyen, NE felületfertőtlenítő! A folyékony szappan sem érdemes hipóval vagy Domestos-szal helyettesíteni. Egyszerűen nem arra való.
A kezünk nagyon sok helyen tud kontaminálódni – el sem tudjátok képzelni, mennyire! (Egy kísérletben UV-fény alatt vizsgálták, hogy az egyébként láthatatlan festékanyaggal mennyire durván összekenték magukat és az egész környezetüket a delikvensek).

És hogy mit taperászunk legtöbbet? Természetesen az okostelefonunk kijelzőjét. Éppen ezért elég nagy öngól, ha mondjuk a tömegközlekedésről leszállva lefújjuk a kezünket, majd nyúlunk újra a telefonunkért. Azt is rendszeresen érdemes tisztítani és fertőtleníteni!
Fontos tehát, hogy használjunk megfelelő felületfertőtlenítőket is! Ezek legtöbbször valamilyen alkohol tartalmú spray-k, amik elég széles spektrumban kinyírnak mindent; ráfújva, hagyjuk rászáradni őket az adott felületekre. A fertőtlenítés nem keverendő össze a tisztítással. Éppen ezért nem helyettesíti a mechanikai tisztítást (~kézmosást/fogmosást) a felületfertőtlenítés (~bőr- és felületfertőtlenítők/szájvizek).

És akkor néhány tipp otthonra:
- A cipőt a bejárati ajtó előtt vagy legkésőbb a folyosón rúgjuk le magunkról, ne hordjuk be a sz@rt az utcáról. (Erre a területre ne lépjünk mezítláb vagy olyan zokniban/papucsban, amiben bent vagyunk a lakásban.)

- Szintén a folyosóra tegyük le a táskánkat, és a legtisztább, ha már itt elkezdjük a striptease-t, és levetjük azt a ruhát, amiben mondjuk a metrón ültünk.

- Kerüljön ki a zsebünkből a teló és a kulcscsomó is, ezeket rögvest fújjuk le felületfertőtlenítővel.

- A legjobb, ha a kívülről és belülről lefújjuk az ajtókilincset is.

- Hazaérkezve, ha tehetjük, azonnal zuhanyozzunk le – igazából ezt ajánlja a legtöbb nemzetközi szakirodalom is.

- Az egyik leghathatósabb védekezés egyébként a folyamatos levegőáramlás, ergo a kereszthuzat. (Ha ez nem is folyamatos, mert van, aki érzékeny erre, időről-időre érdemes alaposan átszellőztetni a lakást vagy azt a helyiséget, amiben dolgozunk.)

- Kerüljük kis légköbméterű, zárt tereket (ilyen egy lépcsőházi folyosó vagy lift is, ezért legyen automatizmus, hogy az ilyen típusú lakásból kilépve feltesszük a maszkot).

- Ugyanígy kerüljünk minden nagyobb társaságot – főleg, ha ott sz@rnak magasról a fent leírtakra…

- Kerüljük a kézfogást (inkább hajoljunk meg, mint a kis japók), pusziszkodást, ölelkezést!

Ezen megfontolások és óvintézkedések jelentős része egyébként nem COVID-specifikus. Némi odafigyelést és önfegyelmet igényel, de messze nem extrém módon sokat. A legfontosabb tényleg a maszk. Rém egyszerű, de annál hasznosabb szerkentyű.
A közösségi érintkezéseinket is gondoljuk át. Mérlegeljünk, mi az, ami feltétlenül fontos!

Kiegészítés:
Nagyszerű, hogy időközben elérhetők lettek különféle védőoltások, DE egyfelől ezek sem biztosítanak 100%-os védettséget; a legnagyobb kérdés pedig éppen az, hogy meddig tart a hatásuk...? Sajnos egyre több helyről hallani már kétszer oltott egészségügyi dolgozók újrafertőződéséről, ami aggodalomra adhat okot. Fontos emellett, hogy az oltott személy - a relatíve védettsége ellenére - továbbadhatja a fertőzést!
Egy nagyon kedves barátom és Kollégám már hónapokkal ezelőtt rendelkezésemre bocsátott egy listát vény nélkül beszerezhető cuccokról, amelyekkel igazoltan jelentősen csökkenthető a fertőződés esélye, illetve fertőzés esetén a komolyabb tünetek kialakulása. Tehát 2 felé kell venni a cuccokat: megelőzésre és kúrálásra. Mivel azonban vannak kevésbé specifikus tünetek, korántsem biztos, hogy tudjuk diagnosztizálni magunkat, tehát bátran használhatjuk valamennyit!
Amikor elkapjuk a koronavírust, az első 5 napban csak a szájban és az orrban található meg a vírus. Ott szaporodik, majd 5 nap után elkezd lemenni, megfertőzi a tüdőt és közben bejut a véráramba. A betegség kimenetele nagyban függ attól, hogy mennyi vírus kerül a véráramba. Ha csökkentjük a tüdőbe lejutó és az alsó légutakban háborítatlanul szaporodó vírusok számát, akkor csökkenni fog a tünetek erőssége, akár megúszhatjuk tünetek nélkül is. Ez az oka a szájöblítésnek és az orröblítésnek. A szájvizek fertőtlenítő hatásúak, a sósoldatok pedig az orrnyálkahártya sejtjeit fokozott immunvédekezésre serkentik. Ezekből az alábbiak javasoltak:
- Listerine Cool Mint: naponta 3 x 30 mp
- Corsodyl/Curasept/Chlorhexamed: naponta 3 x 30 mp

Ezeket hetente érdemes váltogatni, mivel a Corsodyl/Curasept/Chlorhexamed trió hatóanyaga, a klórhexidin folyamatos alkalmazása hosszútávon ízérzési zavarokhoz és esetleg a fogak elszíneződéséhez vezethet. (A Curasept 220-as még magasabb koncentrációban tartalmazza ezt a hatóanyagot, ami tehát nagyon jó cucc, de csak kúra szerűen érdemes használni.)
Ami még nagyon jó szájöblítő, és a fenti szereknél nagyságrendekkel olcsóbb: a hyperol-oldat. (Fontos látni azt, hogy ezek a szerek más-más módon hatnak, más-más pontján pusztítják a kórokozókat. A hyperol tabletta karbamid-peroxid, ami oldatban hidrogén-peroxiddá alakul át, amiből ún. aktív oxigén szabadgyökök szabadulnak fel. Ez tehát egy elég erős oxidálószer – ezzel szőkítik a hajat, de folteltávolításra is kiváló – úgyhogy tényleg oda kell figyelni a koncentrációra ugyanis a túl tömény oldat szétmarja a nyálkahártyát! Egyébként sem annyira finom meg kicsit pezsgő érzés a nyálkahártyán, ami még órák múlva is érezhető lehet – de hát, éppen ez benne a jó – szóval, ezek a cuccok nem vetekszenek az akácmézzel meg a Traubi szódával, ellenben baromi hatásosak. Most egy kicsit félre kell tenni a finnyásságot…) Az oldatot tehát hyperol-tablettából kell elkészíteni – itt is nagyon fontos a megfelelő dózis, A szájöblítéshez és gargalizáláshoz 4,5%-os oldata szükségeltetik, amit úgy tudunk előállítani, hogy 1 dl (100 ml) vízben 4 db tablettát oldunk fel.
- Stérimar orrspray: naponta 3x – ez különösebb instrukciót nem igényel.

Ennél sokkal érdekesebb a Solumium-oldat. Érdekes sztorija van ennek, a feltalálója egy magyar fizikus professzor, akit pár éve el is hívtunk a Dental World Prevenciós Kongresszusára és egy baromi érdekes előadást tartott az anyagról (ha az USA-ba születik, már rég Nobel-díjas lenne), ami kémiailag klór-dioxid – és az érdekessége, hogy szelektíven öli a kórokozókat (baktériumokat, vírusokat, gombákat), az emberi sejteket nem bántja. A BMGE Fizika Tanszéke és Kémiai Fizika Csoportja, valamit a SOTE Kórélettani Intézete és Nemzetközi Nephrológiai Kutató- és Képző Központja áprilisban egy elég komoly study-t hozott ki ezzel kapcsolatban, amire az egész világ felfigyelt. A lényeg, hogy ezt inhalálni kell az üvegcséből: a folyadék feletti gáztérből szippantani kettőt-hármat naponta 3x.

és végül, de nem utolsó sorban: a D-vitamin, ami UVB hatására a bőrünkben termelődik, erősíti az immunrendszert, 17%-kal csökkenti a koronavírus fertőzés esélyét és drasztikusan csökkenti a tüneteket is.

Hát, ennyi... Vigyázzatok Magatokra!

Ismerik azt a viccet, hogy RND Balázs János hangversenyen volt?

• Na, és milyen volt a koncert?
• Egyszerűen frenetikus, életre szóló élmény, talán még sosem volt ennyire jó!
• De hiszen mindig ugyanezt mondod.
• Mert így is gondolom…
  
  

Favicc gyenge csattanóval, igaz? Én magam is kíváncsi voltam rá, miként hat rám ezúttal az élmény, ha közvetlenül egymás utáni két este leszek Balázs János-expozíciónak kitéve, hiszen a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kíséretében még májusra tűzte programjára Rachmanyinov összes zongoraversenyét, amelyre még Karácsonyra kaptam meg a jegyeket – szóval hosszú várakozás előzte meg az augusztus 18-19-i koncertduót. Tegyük hozzá gyorsan, a koronavírus okozta pauza miatt volt mit leporolni az élő hangversenyhez szokott fülekről, de nem „csak” a kényszerszünet utáni első komolyzenei koncert okán volt speciális a két hangverseny, hanem a program miatt is. Hiszen Rachmanyinov zongoraversenyei minden értelemben óriási kihívást jelentenek az előadók számára, és itthon konkrétan példa nélküli (de világ szinten is igen ritka), hogy egymást követő két napon műsorra tűzzék őket. De az ilyesfajta teljesítmények nem testidegenek Balázs János számára – elég ha csak a 2015-ös koncertjére gondolunk, amikor egy alkalommal tűzte műsorra Liszt összes Transzcendens etűdjét. És mint ahogy akkor sem elsősorban a csúcs-sportteljesítményhez hasonlatos produkció öncélú virtuozitását igyekezett kiemelni, a jelen program érdeme is inkább az a fajta „népnevelés”, hogy lássuk, mennyire zseniális komponista is Rachmanyinov; és hogy a népszerű II. és III. zongoraverseny mellett az első és a negyedik is igazi ékkövei a zongorairodalomnak.

Érthetetlen módon Rachmanyinov neve kissé ambivalensen cseng a zenekedvelők körében; pályájának és munkásságának megítélése – még életében is, de leginkább azt követően – kettős. Ennek egyik oka, hogy Csajkovszkij és az Ötök csoportja után nem tudott megfelelni annak – az utókor által rá hárított – elvárásnak, amelynek értelmében a tisztán orosz nemzeti zenei hagyományt kellett volna továbbvinnie, és a második Muszorgszkijjá válnia. Annak ellenére, hogy ezen elvárásnak nem tudott – és nyilván nem is akart – megfelelni, gyakorta érezhető valamiféle nyegle gáncsoskodás Rachmanyinovval szemben:

„1901-ben komponálta a c-moll zongoraversenyt (op. 18), és sosem tért el a sémától: lényegében egész életében egyforma zenét írt. A közönség szerette a zenéjét, de mint alkotó, a profik szemében egy nagy nulla volt, aki Csajkovszkij lábainál zokogta el a maga orosz könnyeit.” Ez az igen epésen hangzó esszencia azonban még Harold C. Schoenberg, az amerikai zenekritika nagy öregjének szájából is badarságnak hangzik.

Emellett az 1917-es forradalom radikális lépésre késztette Rachmanyinovot is: egy svéd koncertturnéról már sosem tért vissza hazájába, 1935-ig Svájcban élt, majd az USA-ban telepedett le. (Illetve hivatalosan nem telepedett le, nem sokkal halála előtt, 1943-ban azonban Roosevelt elnök felajánlotta feleségének az amerikai állampolgárságot.) Amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, segélykoncertekkel támogatta a rászorulókat, az egész világ elismerését kivívva ezzel, ennek ellenére művei indexre kerültek a Szovjetunióban, a Kommunista Párt Központi Bizottságának hivatalos lapja így írt róla: „Jelentéktelen imitátor, zenéje már rég kiment a divatból.”. Vélhetően ennek hatására is kevesen, keveset játszották itthon a műveit.

Nos, Balázs János, a fiatal zongorista-generáció tagjaként éppen a Gorbacsov-féle „glasznoszty” évében született, így mire felcseperedett, egyfelől a Szovjetuniónak is hűlt helye, másfelől szerencsére Rachmanyinov művei is úgy kerülhettek hihetetlenül széles zenei érdeklődésének körébe, hogy ezért senki nem néz ferde szemmel rá, hiszen a szerző billentyűs darabjai mára a legtöbb koncertpianista repertoárjában szerepelnek. Érdekes, hogy Rachmanyinovról szinte mindenkinek a zongoravesrenyei jutnak eszükbe, noha Beethoven és Saint-Säens írt ötöt-ötöt, Haydn kilencet, Mozart huszonhetet (!), mégsem ezzel a műfajjal kapcsoljuk össze őket. Ugyanakkor a legtöbb pianista ábrándozik arról, hogy egyszer eljátssza Rachmanyinov 3. d-moll zongoraversenyét (ugyanilyen vágyálom Bach Goldberg-variációi vagy A fúga művészete, Beethoven Hammerklavier-szonátája vagy utolsó zongoraszonátái [op. 109, 111], stb.). Ezek a művek azonban lényegesen nagyobb elvárásokat (nemcsak technikai értelemben) támasztanak az előadó felé. A kottát nemcsak megtanulni kell, és eljátszani, hanem érteni is a darabot, és a hangjegyek mögött húzódó szenvedélyt ki kell tudni fejezni. Ezért van az, hogy bár sok fiatal muzsikus játssza a fent nevezett műveket, a legtöbbjük rosszul…
A Liszt Ferenc térre érkezve a többségen szájmaszk; a Zeneakadémiába lépve ez már minden vendég számára elvárás is volt – ez volt a szervezők kérése –, amit a többség fegyelmezetten be is tartott. Volt ugyanakkor valamiféle nehezen definiálható feszültség a közönség soraiban, amelyek – dentális szlenggel élve – kissé foghíjasak voltak az első este. A patinás falak között eddig sosem tapasztalt várakozás és a kiváló élőzene iránti sóvárgás volt érezhető. Elmaradt az egyébként jellemző felvezetés, hivatalos felkonferálás, a műsor ismertetése. Mindenki tudta, miért van ott – és tényleg mindenki nagyon várta ezt a napot. Balázs Jánosnak elmondása szerint közel 1 évnyi munkája van benne ebben az egyedülálló zenei projektben. Abban az értelemben mégiscsak hasonlítható ezt egy komoly sport csúcsteljesítménynek, hogy a formaidőzítésnek ez esetben is óriási jelentősége van. Jött tehát az I. zongoraverseny.

Rachmanyinov korai karrierje finoman szólva sem indult gördülékenyen, a Szentpétervárról egész konkrétan eltanácsolták, így került a moszkvai hírhedten szigorú Nyikolav Zverev zongoraiskolájába, aki gazdag mecénásként nem kért pénzt a tanításért, de csak jó családból származó nebulókat vett fel, és az igen magas színvonalú és katonás zeneoktatás mellett úriembereket nevelt belőlük. Jót tett a váltás, és csakhamar a konzervatórium sztárnövendéke lett: remek hallással, kiváló technikával és persze alkotókedvvel. Vizsgamunkája, az Aleko (egyfelvonásos opera Puskin művéből) még az öreg Csajkovszkij elismerését is kivívta: egy programban is szerepelt a nagy komponista más operáival. Az I. zongoraversenyét tizenhét évesen írta, ám az első előadását követően a mű lényegében az asztalfiók mélyére került – csak jóval később, 1917-ben dolgozta át a művet, ami viszont már sosem közelítette meg az időközben már óriási sikereket arató II. és III. zongoraversenyek népszerűségét.
A szólistán, a zenekaron és a karmesteren is érezhető volt, hogy nagyon szeretnék megszolgálni a közönség irányából mutatkozó, már említett vágyakozást a zenei katarzisra. Aki ott volt, biztosan megkapta. Lebilincselő volt. Balázs János külföldön már dolgozott együtt Charles Olivieri-Munroe, máltai születésű kanadai – jelenleg Krakkóban élő és dolgozó – karmesterrel, akinek fiatalos lendületére és fizikumára is szükség volt az akár 5 koncertre is elegendő anyag megszólaltatásához. A közönség egy tetemes része hirtelen tapsba fogott már az első tétel megszólaltatása után, ezt követően pedig már szívünk szerint végig állva tapsoltunk volna. Annyi biztos, hogy ezt követően sokkal többször fogom meghallgatni Rachmanyinov I. zongoraversenyét, ami igen sajnálatos módon megérdemelten viseli az „underrated” vagyis a méltatlanul alul értékelt mű jelzőt a szerző ouvréjéből.

A didaktikaliag az V. zongoraversenysenyként felfogható Rapszódia egy Paganini-témára következett. A rendkívüli virtuóz játékot olykor még nézni, szemmel követni is nehéz volt. Mind Bachnak, mind Beethovennek, Lisztnek pedig végképp vannak olyan billentyűs darabjai, amit igen nagy valószínűséggel csak ők tudtak úgy – olyan megformálásban és tempóban – előadni, ahogy azt elgondolták. Ennek ellenére semmi bizonyíték nincs arra vonatkozólag, hogy bármivel nagyobb méretű kezük, tenyerük vagy ujjaik lettek volna. Nem így viszont Rachmanyinov, aki maga is óriás volt, hatalmas kezekkel. (Egyes elméletek szerint Marfan-szindrómája volt; és ha jobban szemügyre vesszük, valóban magán is viseli annak minden jegyét, akárcsak Niccolò Paganini: magas testalkat, megnyúlt, hosszú végtagok, ujjak, orr és fül; nem voltak ugyanakkor a betegséghez általában társuló szervi elváltozásaik.) A szünetben csak kóvályogtam, kicsit elkezdtem „félni” a második résztől. A II. zongoraverseny következett.

Rachmanyinov I. d-moll szimfóniájának (op. 13) sikertelen fogadtatása akkora lelki törést okozott neki, hogy majd’ 3 éven keresztül nem is komponált. Ehelyett koncertkörútra indult, és mint zongorista hangos sikereket aratott, de szerzői kedvét ez sem hozta vissza.

„Leon Fleisher elmesélte, hogy hat-hét éves korában anyja egyszer elvitte meghallgatni Rachmanyinovot, és a hangverseny végén hátracipelte a kulisszák mögé, hogy megszoríthassa a nagy művész kezét:
A ráadások közt Rachmanyinov váratlanul odalépett hozzám, lepislantott rám és megkérdezte: »Zongoristának készülsz?« Én meg felnéztem erre az Empire State Building-figurára és csak bólintani tudtam. Mire ő megrázta a fejét, és azt mondta: »Ocsmány egy szakma.«” (Otto Fridrich: Glenn Gould – Változatok egy életre)

Rachmanyinov végül felkeresett egy moszkvai pszichiátert, Nyikolaj Dahlt, aki egy hipnózissal kombinált autoszuggesztió „koktéllal” kezelte, nem várt javulást érve el állapotában. Nekifogott 2. c-moll zongoraversenyébe (ezt Dahlnak ajánlotta), amely a cisz-moll prelűd után végre meghozta számára az áttörést, visszazökkentve régi állapotába, új erőket szabadítva fel. Sokan pejoráló jelzőként aposztrofálják azt, ha valaki/valami szentimentális. Miközben ez a darab az, de sokkal inkább gyönyörű. Természetesen akadnak kiváló Rachmanyinov-interpretátorok, úgy mint Atrhur Rubintein, Vladimir Horowitz, Emil Gilels vagy Szvjatoszlav Richter. Ám Rachmanyinovot mégiscsak maga, Rachmanyinov tolmácsolásában a legérdekesebb hallgatni. (Rachmaninov plays Rachmaninov című 4 CD-s kiadvány keretein belül, amelyből megtudhatjuk, hogyan is képzelte el, és formálta meg saját műveinek előadását.) Emellett Kocsis Zoltán 1984-es koncertfelvétele lehet etalon az előadásban. Meg számomra Balázs Jánosé. Mámorban (nem alkoholosban) következhetett a másnap(osság).

Az előző nap impressziója ismétlődött meg a számomra teljesen ismeretlen IV. zongoraverseny meghallgatásával. Ám sok idő nem akadt a friss élmény lecsengésére, mivel következett a zongorairodalom legnehezebb darabjai közé sorolt, „félelmetes monstrum” III. d-moll zongoraverseny. Sokan talán Scott Hicks 1996-os, Ragyogj! címet viselő, igaz történeten alapuló filmjéből ismerhetik a darabot, és persze az ausztrál születésű zongoristát, David Helfgottot, aki a film szerint Rachmanyinov III. zongoraversenyét választotta döntős vizsgadarabjául. Már a film első tíz percében felcsendülnek a versenymű taktusai, s misztikus módon végigkísér bennünket; érezhetjük, hogy David apjának rendkívül erős a kötődése a szerzőhöz és darabjához – noha e kötődés pontos okát a film sem fedi fel. A történet szerint a mű gyakorlása közben már észlelhetőek voltak a fiú nem egészen szokványos, mániákus magatartásformái; kapcsolatát mind inkább elvesztette a való világgal, s végül aztán a bemutató végén – illetve közben – kapott idegösszeomlást.

A d-moll versenymű valóban a zongoraverseny-irodalom egyik legnagyobb hegyvonulata, amely komoly átélést igényel az előadó(k) részéről, mindamellett, hogy rendkívül nehéz részeket tartalmaz. Rachmanyinov 1909. november 28-án adta elő saját művét a New Yorki Szimfonikus Társasággal, Walter Johannes Damrosch vezényletével a New Theatre-ben (sokak állításával ellentétben ekkor nem Gustav Mahler vezényelt!). Mindig azt állította, hogy Jozef Hofmann a kor legnagyobb zongoraművésze, Hofmann pedig sosem mulasztotta el leszögezni, hogy Rachmanyinov a legnagyobb. Hofmannak ajánlotta egyébként a mára legismertebbé váló művét, a III. d-moll zongoraversenyt, bár ő azt nyilvánosan sohasem játszotta el. Balázs János és a Nemzeti Filharmonikusok előadása viszont a szó élettani értelmében is frenetikus volt: a nervus frenicus a rekeszizom beidegzéséért felelős, amelynek hirtelen görcse tapasztalható csukláskor meg persze meghökkenéskor, érzelmi sokk alkalmával.

Óriási élmény volt ezen ötös kollekció sorba állítása; a puszta szekvencián túl azonban még esszencia is volt és még közelebb hozta számomra Rachmanyinovot – akit eddig is nagyon kedveltem. Köszönet érte!

Ismerik azt a viccet, hogy RND Balázs János hangversenyen volt…? ;-)

Az eredeti írásom 2009-ben jelent meg a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi Kar hallgatói lapjában, a Confabulában.

Rögös úton kocsikáztunk azon az álmos, esős, hűvös áprilisi délutánon a Nagykanizsától 10 km-re lévő cserfői szőlőhegy mélyén található jazz-kocsma irányába. A hegyhát kora tavasszal még kihalt volt; s a családias vályog présházak, és a rügyeiket még alig bontogató gyümölcsfák által szegélyezett úton látszólag semmilyen jel nem utalt arra, hogy a következő mellékutacskára térvén, az a magyar jazz-kultúra egyik fellegvárához vezet el bennünket. Néhány méternyi zötykölődés után a kátyús-földes úton, megérkeztünk a széles fakapu elé. A kapun túl Iván, a Cserfő Jazzland fő-fő szervezője, házigazdája és állandó fellépője már várt bennünket; messziről integetve, hamisíthatatlan recsegő hangján invitálva beljebb minket.
A kocsma galériáján berendezett kis színpad eltörpül ugyan a kert végében felállított, hatalmas szabadtéritől, mégis temérdek hangszer sorakozott egymás mellett (a tegnap esti közös muzsikálásból maradt ott). Alatta sörcsap; a falakról pedig itt-ott színes, más-más sarokból megsárgult, fekete-fehér fotó tekintenek vissza ránk: megidézve egy irigylésre méltóan gazdag jazz-zenei élet állomásait és példaképeit. Egy szentélybe érkeztünk.
Az elmúlt években – a teljesség igénye nélkül – olyan fellépők garantálták a minőséget és  a hangulatot, mint Babos Gyula; Lattmann Béla; László Attila; Snétberger Ferenc; Borbély Mihály; Dresch Mihály; Tony Lakatos; Binder Károly; Dr. Vukán György; Don Byron; Randy Brecker; a hammond-orgonista idol, Rhoda Scott; a Budapest Ragtime Band vagy a Hot Jazz Band.
Iván mindannyinkat sörrel és pálinkával kínált, majd első cigarettájára és a kis kályhába gyújtva mesélni kezdett...

Tiborcz Ivánt – a Cserfő Jazzland szellemi atyját – kérdezem; elsőként talán arról, volt-e olyan a meghatározó tényező, személy, élmény, amely a jazz irányába orientálta a zenei érdeklődésedet?
Volt, természetesen. A családunkban a zene egyébként is kiemelt szerepet kapott. Ám fiatal koromban az ifjúság körében a beat, majd a rock zene volt a meghatározó: Deep Purple-t és Rolling Stones-t hallgattam. András, a hat évvel idősebb bátyám ekkoriban a pécsi konzervatóriumba járt, és a méltán híres Ötlet nevű rock zenekar alapító tagja volt. Ezután a budapesti jazz tanszakra került és ő ismertetett meg különböző jazzfelvételekkel, amikkel kezdetben nem igazán tudtam mit kezdeni, de nagyon hamar beléjük szerettem. Felnéztem annyira a bátyámra, hogy kezdett komolyabban érdekelni, mi is az, ami miatt ez igazán jó? Innen már nem volt visszaút… Két gimnáziumi osztállyal a hátam mögött – mindenki legnagyobb meglepetésére – jelentkeztem a pesti jazz tanszakra. A felvételire a tesóm meglehetősen jól felkészített, és azzal a feltétellel vettek fel, hogy beiratkozom a „dolgozók esti gimnáziumába”. Az érettségiig nem jutottam el, ugyanis 1979-ben úgy döntöttem, hogy ebből (illetve abból) a nyomasztó országból nagyon sürgősen el kell menni: az akkori, kádári Magyarország számomra – a szabadságot hirdető jazz-zenész számára – totálisan élhetetlennek bizonyult. Amerikába tartottam, de keletnek indultam… Némi jugoszláv és belső balkáni kóborlás után, félévnyi várakozást követően, 19 éves koromban, Görögországban kaptam meg a letelepedési engedélyemet a tengeren túlra.
New York állambeli Buffalóban találtam meg azt, amit kerestem: egy 1918-ban alakult, ma is működő jazz-klubot: a Colored Musicians’ Club–ot. Ez egy színfekete klub, ahol a házi zenekar szaxofonosa lettem, és nálam lényegesen idősebb zenész között otthonra találtam. Olyannyira UFO-nak számítottam, hogy jóformán nem tudtak velem mit kezdeni: egy fiatal fehér srác, aki valahonnan Kelet-Európából jött, a ’30-as, ’40-es évek mainstream jazz sztenderdjeit játssza (mi több, mindezt iskolai keretek között tanulta!) és improvizál! Ha Amerikába születek, nem valószínű, hogy fehérbőrűként egy tisztán fekete klubba bekerülhettem volna. Egyfajta „kis kedvenc” voltam – noha nem a zenei tudásom miatt, ezt szeretném leszögezni. Úgy beszélhettem mindenkivel, mintha én is fekete lettem volna. Mondhattam nekik olyat, amilyet csak nagyon kevés fehér ember mondhatott egy feketének Amerikában akkoriban… A hely vonzotta a híresebbnél híresebb zenészeket – máig abból élek, amit itt szedtem magamra –; és egyetlen alkalommal az is megadatott számomra, hogy egy színpadon játszhattam a klubba betérő John Birks „Dizzy” Gillespie-vel.

Mi a helyzet a hangszerválasztással?
Hangszerválasztásomban talán a legnagyobb szerep Charlie Parkernek tudható be. Egy szaxofonosnak először meg kell tanulnia klarinétozni; tizenöt évesen kezdtem el játszani, majd eztán következett az alt-szaxofon. A klarinétozás előtt hat éves koromban kezdtem zongorázni klasszikust a nagykanizsai zeneiskolában.

Kit tartasz a legnagyobb szaxofonosnak?
Charlie Parkert, aki az abszolút forradalmat jelentette a modern jazzben. Természetesen a swing korszakból is lehet neveket említeni: Ben Webster; Coleman Hawkins; Lester Young. A későbbi generációból John Coltrane; Dexter Gordon; Sonny Rollins; a nem régiben elhunyt Michael Brecker vagy Jan Garbarek nevét érdemes kiemelni.

Jan Garbarek nem régiben járt hazánkban. Nagy koncertre járó vagy, vagy inkább otthoni környezetben szereted élvezni a zenét?
Garbarek – noha tudta tökéletesen a klasszikus amerikai mainstream sztenderdeket – mégis valamiféle újat, mást adott a zenének, ami valami egészen különlegeset és szépet eredményezett. A koncerten nem voltam.
A hosszú vándorévek után fogalmazódott meg bennem az, hogy megkeressem magamnak a nyugalom és béke szigetét. Azelőtt jártam a világot, koncerteket követték a fellépések; reggel még nem tudtam, hol alszom este. Maga a karrierépítés ugyanakkor sosem érdekelt. Fejszámlálásom alapján ez a 37. hely, ahol tartósabban (értsd: nem hotelben) lakom; valamikor egy teherautóval költöztem, máskor csak egy reklámszatyorral. A cserfői szőlőhegyen találtam meg, amit kerestem: minimális ráfordítás mellett a magam ura lehetek; és ami nagyon fontos, nem elszakadni a zenétől!
Az internet rohamos elterjedése, az hogy gyakorlatilag bárki számára hozzáférhető, talán maga után hozza azt is, hogy több emberhez, szélesebb körökhöz jut el a kultúra. Az internetet kulturális szempontból nagyobb forradalomnak tartom, mint a könyvnyomtatást.

Csak a jazzt kedveled vagy inkább a zene egyetemlegességében hiszel? Mikor először jártam a jazz-kocsmádban, tisztán emlékszem arra a „házi szabályzásodra”, miszerint napközben kizárólag komolyzene szól.
Persze! Ez a mai napig így van: 18:00 óráig csak klasszikust hallgatok, péntek esténként pedig mindig élőzenét varázsolunk ide. A komolyzenében azért lényegesen válogatósabb vagyok. Mozart zenéjét imádom, de az operáit képtelen vagyok végighallgatni. Nem így vagyok pl. Wagnerrel vagy Puccinivel. Bár a zenében J.S. Bach A mindenható. 

Az improvizáció egy meghatározó komponense a jazznek. Sokak szerint ezt nem lehet tanulni. A közelmúltban elhunyt Pege Aladár, „a nagybőgő Paganinije” (nevéből eredő szójátékkal: Pegenini), aki mindennap legalább két órát gyakorolt, de kizárólag csak klasszikus darabokat, mert a dzsesszt sohasem használta gyakorlásra. Azt mondta: „A dzsesszt érezni kell, az improvizációt nem lehet kigyakorolni, megtanulni.”
Nézd, a Pege így látta, azonban nem egy út vezet az igazsághoz. Az improvizációt kigyakorolni valóban nem lehet, megtanulni meg lehet. Nem a hangszertechnikát, hanem magát az improvizációs technikát: azt, hogy hogyan gondolkodsz az improvizációban. Az improvizáció a jazznek valóban meghatározó összetevője, azonban régebben az egész zenében meghatározóak voltak az improvizatív elemek. Gondoljunk csak Liszt Ferenc máig fennmaradt koncertplakátjaira. Ezeken a különböző darabokat összekötő részeknél az volt feltűntetve: fantázia – amely tulajdonképpen az előadóra bízott improvizációt jelentette. Hangrögzítő technika hiányában a történeti leírásokra hagyatkozva elhihetjük, hogy Liszt – kora legnagyobb zongorista sztárja – meglehetősen virtuóz módon oldotta meg ezeket a feladatokat.
Ugyanígy gondolhatunk a bécsi klasszika hegedűversenyeinek kadenciáira. (A kadencia áriák, versenyművek, hangszeres szólódarabok részeként is előfordul; a vezető szólam virtuóz, kötetlen, eredetileg improvizált szólója. Ilyenkor a szólóhangszeres kadenciájának be kell mutatnia az elhangzott tétel legfontosabb témáit és részeit, s azt gazdagon díszítve, virtuóz módon, kíséret nélkül kell feldolgoznia – RND)
A XIX–XX. századi cigányzene (nem cigány népzene, hanem magyar nóták, amelyeket cigány muzsikusok adtak elő) esetében variációknak hívták. Tehát mindig, minden korban és stílusban jelen volt az improvizáció, csak másképp hívták.
A klasszikus New Orleansi jazzre jellemző ún. kollektív improvizáció csak később jött a világra és csak ezt követte az egyéni hangszeres szóló-improvizálás vagy hotting.

Egyszer valahol azt olvastam, hogy ha ma élne J.S. Bach, éppen ezért, biztosan jazz zenész volna.
Igen, minden valószínűség szerint, ahogy Liszt is. Mozart popzenész lenne…

Térjünk át a Cserfő Jazzlandre. Honnan indult a dolog, mi adta meg a kezdeti löketet?
A kezdeti idea az volt, hogy összehozzak zenészeket (végzős jazz-tanszakos diákokat és tanárokat), barátokat, muzsikáljunk együtt, érezzük jól magunkat. Akkoriban még gondolni sem mertem arra, hogy mindebből valaha egy nemzetközi fesztivál fog kerekedni. Már csak azért sem, mert nem ez volt a cél. Mindez 1996-ban kezdődött. Feladtam egy hirdetést a helyi lapba, amely valahogy így szólt: „A következő napokban nyilvánosak a jazz-próbák a cserfői szőlőhegyen!” Legnagyobb meglepetésemre kocsik álltak meg egymás után sorban a birtok előtt. Azt hittem, eltévedtek és útbaigazítást várnak. Kiderült, hogy a jazzért jöttek fel a hegyre, hallották, hogy itt lesz valami. Kapkodni kezdtem, hogy legyen egyáltalán valamit inniuk…

Kanizsa egyébként is az élen jár a jazz-muzsika terén. Elég, ha csak a HSMK péntek esti jazz-klubjaira vagy a majd’ négy évtizedes múltra visszatekintő, hagyományosan októberben megrendezett Kanizsa Nemzetközi Jazz– és Világzenei Fesztiválra gondolunk.
Igen, de ehhez azért tudni kell azt, hogy ez sok-sok évvel ezelőtt a felsőbb politikai hatalmak kezdeményezésére indult el: a Magyar Rádió volt a fő zászlóvivője annak az elgondolásnak, amely szerint néhány vidéki városban felfuttatták a jazz zenei életet. Ezek voltak: Debrecen, Szeged, Székesfehérvár és Nagykanizsa. Mindehhez szükség volt még egy Dr. Beke Árpád nevű fül-orr-gégész, aki a néhai Pék Pál Tanár úrral karöltve kezdték el felfuttatni a jazz zenei életet a városban. Beke doktornak már ekkor olyan méretű lemezgyűjteménye volt, hogy a Magyar Rádió – ahol ekkoriban Kiss Imre volt jazz szakosztály vezetője –, szóval, a Rádió tőle kölcsönzött – rendesen pénzért – lemezeket a jazz-műsorokhoz. A fesztiválok aztán beindultak és óriási vonzáskörzettel rendelkeztek. Még Miskolcról is jöttek egyetemisták, hátizsákkal, autóstoppal, hálózsákos, sátras fiatalok tömegei árasztották el a városi parkokat. Mindeközben a fővárosban nemhogy a jazz-fesztiválok, de még csak koncertek sem nagyon voltak.
A jazznek ekkoriban volt egyfajta politikai üzenete is: a popzenétől eltávolodó értelmiség így is kifejezhette a szolid tiltakozását: „nem vagyok a rendszernek a zászlóvivője!” Fontos látni, hogy ez a politikai töltet megszűnt a rendszerváltás után; valamint egyre több fellépőt hívtak el a fővárosba, így egyre nehezebb ma már az embereket megmozgatni.

Fontosnak tartod a fiatal tehetségek felkarolását is.
Nekem megadta a sors azt a szerencsét, hogy rendkívül jó, fogékony gyerekkel dolgozhattam, dolgozhatok. Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy az elmúlt 20 év során sok tehetséges fiatal keresett meg azzal, hogy bevezessem őket a jazz, az improvizáció világába. Többen közülük már különböző országokban játszanak illetve tanítanak. Sinkovits István zongorista a hannoveri konzervatóriumban tanít; Kém Sándor kiváló bőgős, Hágában tanít, de Rotterdamban keresett zenész. Simon Balázs ugyanitt a rotterdami konzervatórium végzős szaxofonos hallgatója; Farkas Norbert bőgős első éves a grazi művészeti egyetemen, Gayer Mátyás szeptemberben kezdi meg tanulmányait Amerikában, a bostoni Berkley-n. Ő fantasztikusan zongorázik.

Évről-évre sikerül hazai, nemzetközileg elismert és világhírű muzsikusokat elcsábítanod a birtokodra. Mi Cserfő vonzereje a muzsikusok szemében?
Hozzávetőlegesen 1999-re kristályosodott ki az, hogy valóban van igény egy ilyen kezdeményezésre. Ám ahhoz, hogy felfuttassuk a dolgot, nagyobb, ismertebb nevekre volt szükség. Ekkor hívtam fel Babos Gyula barátomat, akit tizenéves korom óta ismerek, és aki ekkora már a szakma egy igen elismert művésze volt. Kértem, hogy jöjjön el, és egy nagyon baráti gázsit ajánlott fel, mindamellett, hogy azt tanácsolta, írjak az EJI-nek (Előadóművészi Jogvédő Iroda) támogatásért. Jávori Vilmossal, Dresch Mihállyal jött el. Ezután aztán beindult a gépezet.

Ha az ember végigtekint az eddigi évek fellépőinek során, az az érzése támad, hogy hazánk legismertebb muzsikusai közül majd’ mindenki megjárta már Cserfőt. Lehet azt mondani, hogy a fesztivál már zenész berkekben is kivívott magának egy olyasfajta elismerést, hogy presztízs itt fellépni?
Azt hiszem, ehhez tényleg elég csak végignézni az eddigi előadók során. Bálákban állnak ezenkívül itthon az olyan zenekarok demoCD-i, akik szeretnének fellépni a fesztiválon. Szóval, van kikből válogatni. Bár nem vagyok például nagy ragtime kedvelő, de az ország talán legprofibb ragtime-zenekarát, a Budapest Ragtime Band-et is vendégül láttuk már. Számomra a minőség a legfontosabb.

Ki az „álomfellépő”, akit szívesen látnál egyszer a cserfői színpadon?
Néhány éve az éjszaka közepén azon gondolkodtam, kit lehetne elhívni, aki a közönség számára is ismert és élvezhető előadó. Akkoriban úgy álltunk financiálisan, hogy gyakorlatilag tényleg bárkit elhívhattunk volna. Megvan: Ray Charles! Ennek a tükrében aludtam el. Reggel a TV-ből tudtam meg, hogy aznap éjjel elhunyt…

Iván eztán a "Szomorú vasárnap" című dal témájára kezdett nekünk improvizálni zongorán; elszakítva minket tértől és időtől egyaránt. Köszönjük, hogy rendelkezésünkre álltál, és hogy vendégeid lehettünk ebben a fantasztikus jazz-szentélyben!