Elmondom, ki volt nekem Leó. A Barátom. De Leó kiráj – így, kisbetűvel, pontos j-vel, az Ő utasítása alapján! – mindenkinek a barátja volt. Én külön büszke vagyok rá, hogy királyságának, a Hajnali Kosarasoknak lehetek alattvalója. De hogyan is van ez? Elmesélem!
A kosárlabda sport nagy szerelem az életemben. Imádok játszani is, nézni is, beszélni róla – mindent. Akkoriban 12 éves forma gyerek lehettem, amikor a TV3 elkezdett rendszerességgel NBA-t sugározni meg élőben közvetíteni – honi idő szerint kora Hajnalban – a nagydöntőt, ami ’98-ban a legendás Chicago Bulls kontra Utah Jazz összecsapás volt. Én ekkor oltódtam be véglegesen. Azóta minden nagydöntőt élőben nézek, ha kifolyik a szemem, akkor is. Ehhez egészséges fanatikusnak kell lenni. Mindemellett hobbi szinten játszottam is, de a fővárosba kerülvén kezdett égetően nagyon hiányozni a heti rendszerességű kosarazás, amikor is az újpesti újságban hirdetésre lettem figyelmes, jelesül hogy az újpesti „Hajnali Kosarasok” hobbi csapata játékosokat toboroz. Valahogy nem úgy tűnt a megfogalmazásból, hogy az NBA játékosmegfigyelői keresnék a leendő első választottat, így bátorkodtam felhívni a számon megadott Weiner Lászlót, és érdeklődni. Bohókás, kissé talán abszurd beszélgetésben találtam magam, valahogy így:
- Jó napot kívánok, az újsághirdetésben…
- Tegezzél nyugodtan, Leó királyj vagyok – így, kisbetűvel, pontos j-vel –, így ismer mindenki; ugorj el, gyere be hozzánk; mi már lassan 40 éve itt vagyunk; van itt nulla évestől nyolcanévesig galuskaszaggatók meg sliccesek, mindenki vegyesen, van aki úgy se tudná megfogni a labdát, ha füle volna neki; te tudod amúgy, hogy milyen alakú a labda? Itt az sem baj, ha nem tudod. Úgyhogy gyere, na, várnunk…! Ja, kedden meg pénteken hajnali 6-tól a megyeri úti Tungiban, na, Szia!
- Köszi, szia! – de ekkor már letette. Mondom, mi van??? Ez kettyós…
Nyilván elmentem! Reggel 6. Én nagyon szeretek aludni. Tényleg. A kosárlabdán kívül aligha akadna bármi, amiért önszántamból kelnék hajnalban, hogy mehessek vagy nézhessem. A következő edzésre már jött velem Peti barátom, akivel vagy 15 éve kosarazgatunk együtt. Gyere, koma, mert ezt látnod kell! A pályára lépésünkkel egyidőben tagjai, alattvalói lettünk egy „királyságnak”, aminek az eredője valahol mégiscsak a kosárlabda sport és annak fanatizmusa, de hogy mennyivel túlmutat azon, igazán azok érthetik, akik valaha ilyen vagy olyan módon részesei lehettek, lehetnek – élén Leókirájjal, aki ekkor még takaréklángon ugyan, de elosztogatott elég jó játékosintelligenciával a pályán meg megvolt az a pontja, ahonnan nem sűrűn hibázott. Az első személyes találkozáskor rögtön olyan önazonosan közvetlen volt, hogy a szó legszorosabb értelmében egy perc alatt a barátjává fogadott mindenkit. A játék végén összetrombitálta a szűk népet, és amolyan beavatási szertartás keretében egy Sportszeletet – azt a klasszik alufóliásat – nyomott a kezünkbe az alábbiak kíséretében: „Azt kívánom, hogy ti is innen menjetek nyugdíjba, én ugyanis innen mentem!” Mint kiderült, a csapat „kemény magja” egy ideje, idén 42. (!!!) éve összejár heti két hajnalon gombócokat számolni. Azt, gombócokat – így mondjuk a 10-es játszmát –, de hogy miért gombóc? Tudja a fene. De jó lenne, Leó, ha elmesélhetnéd…!
De hát volt bőven még, amit nem értettünk… Szakszóval talán argónak mondják, amiben benne találtuk magunkat, az elején ijesztően out-siderként például a közös e-mailezésben. Van ugyanis egy belső tolvajnyelv meg szinte mindenkinek valamilyen „ragadványneve”, beceneve, a lányok a Galuskaszaggatók, a fiúk a Sliccesek, szóval hát, több mint négy évtized esszenciája. Leó nem is volt rest mesélni, hihetetlen, ahogy sztorizott. Valahogy megvolt az a kettőssége, hogy miközben beszélt is, figyelt rád, és hát, mindent megjegyzett mindenkiről. Mindent. Eseményekről évszámmal, nevekkel. „Amikor itt Pesten a ’86-os BEK-döntőben a Sabonis…” – és már kezdte is humor stand upját. A Hajnali Kosarasok királyságában Leókiráj testesítette meg a jóságos uralkodónkat, aki kapocs volt nagyon sok kosárlabda fanatikus barát és azok családja között. A Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége mint a magyar kosárlabdáért önzetlenül tenni kész sportemberek utolsó mohikánja emlékszik Róla. Rendkívül fájó a hiánya!
Előtte nap járt nálam, elmondta töviről-hegyire a Sabonis-sztorit, unokákról, szövetségről, mindenről bizakodóan beszélt, mesélte, könyvírásba kezdett– ha nem tévedek – 50 év a magyar kosárlabdában címmel. Beszélni akartam volna erről Vele.
Szokása volt azután is, hogy az egészsége nem engedte parkettre, bejárni a Tungiba; lekezelni, sztorizni, nyomni a stand upot a pálya széléről vagy csak brahiból letusolni, még ha ebben nem is lehetett azért annyira leizzadni, de mégiscsak az érzés. Így tett aznap is. Minden igyekezetem ellenére a Jóisten aznap egy nagyon jó játékost választott a csapatába maga mellé. Egy nagyon jó embert, egy nagyon jó barátot. kiráj nélkül maradt a királyság… Borzasztó veszteség. A királyság azonban tovább él!
Te Leó, én már nagyon várom, hogy Ympi elhajítsa – tudod, úgy alulról – a hármast „kirájért!” felkiáltással; ha beakad, szem nem marad szárazon… Örökké emlékezni fogunk Rád!
