Amikor rá-rázendítünk a „Kár, hogy a régi jó dógókbu’ nem maradt shámmmi…” kezdetű nótára – amit én egyszerűen csak nosztalgiázásnak nevezek –, akkor leginkább a ’90-es éveket sírom vissza. Ennek a korszaknak egyik imádott terméke volt a Kinder-tojás, amiért minden gyerek odavolt. Én is. Joggal egyébként, mert a benne lévő játékok jó minőségűek, szépen kimunkáltak voltak; mára azonban – meglátáson szerint – sajnos a brand, a Kinder meglepetés gagyivá silányult. Mondom én ezt olyan értelemben abszolút szakértőként (!), hogy gyerekkoromban nemcsak, hogy odavoltam, de fanatikus gyűjtőjévé is váltam a benne lévő figuráknak…
De hogyan is kezdődött mindez?
Gyerekkori barátom, Kovács Dani „Kow” az elsőn lakott, rengeteget jártunk össze bandázni. Egyszer mutatta, hogy az egyik Kinderben egy ólomkatona volt. Ott akkor bűvöletbe ejtett az a fém figura. Emlékszem is: Captain Jack volt a neve. (Ugyanezzel a címmel hasított akkoriban a német eurodance sláger is.) Valamilyen deal révén kikönyörögtem tőle, hogy adja nekem – onnantól bekattant valami, hogy ha ebből van többféle, én abból akarok egy hadsereget, egy gyűjteményt!
Captain Jack, a fém figura, amivel az őrület elkezdődött.
A tavaly 50 éves Kinder meglepetés – az olasz Ferrero cég terméke – e fél évszázad alatt szinte felfoghatatlan mennyiségű és diverzitású játékfigurával örvendeztette meg a világot – és persze a gyűjtőket is: a klasszikus összerakós (szakzsargonnal élve „stack”) figuráktól a mindenki kedvencei kézzel festett figurákon át egészen az apró, ám igen szépen kimunkált fém figurákig. Utóbbiak nagy szerelmese lettem én tehát egészen kis gyermekkoromban.
A 2024-ben 50 éves Kinder meglepetés díszkötéses kiadással is előrukkolt.
Beindult egy eszelős gyűjtési láz.
Tudni kell, hogy 7 évvel idősebb Tesóm, Barni ugyanezzel párhuzamosan szintén megfertőződött a dologgal, mellé Ő totál ráfüggött a telefonkártyákra is…
Mondhatom, hogy bizonyos értelemben fanatikusak voltunk! A gyűjtőszenvedély már csak ilyen – bár ez nálunk elég korán jelentkezett: Barni 15 körül volt, én 8.
Az imádott early 90s korszak… A vasárnapi Disney-mesék – a Kacsamesék és Antall József halála –; a Balaton, ahol még azért javában ment a Zimmer Feri; és persze: mindenki táncolt! Akkoriban a „kint dolgozik németbe’ (sic)” még egy státusz volt, és a kamionos ismerősök által már bőven szivárogtattak be itthonra olyan értelemben vett nyugati dolgokat, hogy – mint kiderült – Kinder-figurákból számos olyan – például kézzel festett – sorozat létezett, ami Magyarországon nem is került forgalomba, ergo nem is ismerte a „nagyközönség” ezeket. A gyűjtők persze igen, csak az volt a kérdés, milyen úton juthat hozzájuk az ember. Ennek a fajta gyűjtői kultusznak ugyanis a termék hazájában, Olaszországban és különös tekintettel Németországban óriási hagyománya van. Azt hiszem, az volt a point of no return, amikor hozzájutottunk egy 1993-as kiadású német Kinder-katalógushoz – merthogy ilyen is megjelenik minden évben:
A rongyosra forgatott ’93-as német nyelvű katalógus.
Ebben minden létező figura benne volt fotóval és árral (!), amit akkor még német márkában (DM) fejeztek ki. Ekkor már a birtokunkban volt egy fém balerina, amit Apum egyik munkatársa adott nekem, amikor meghallotta, hogy beszippantott a Kinder őrület. Azt mondta, jó régen kapta még az ő Apukájától, aki Németországból hozta neki. Kedves volt, hogy nekem adta, és nem kételkedni akartam benne, hogy jól emlékszik-e, de akkor elnézve azt sem gondoltam, hogy az valóban Kinder-figura. Aztán megpillantottuk a katalógusban: 1974-ből, a Kinder őskorából való, 90 DM volt az ára. Egyértelműsödött, hogy az akkori gyűjtemény legértékesebb darabját fogtuk a kezünkben.
Fém balrina.
És hát, kezdtünk képbe kerülni. Kiderült például, hogy külön gyűjtői köre van a tojásban a játék mellé csomagolt cetliknek is: az a kis papírka, amin az összeszerelési útmutató és/vagy a sorozat további tagjait ábrázoló kép van. Régebbi ritkább sorozatoknál a fecni többet ér, mint a komplett sorozat. Őrület, nem???
Azt is tudni kell, hogy – nem azért, mert a küszöböt rágtuk volna, de – nem a Szüleink a két pedagógus fizetésükből finanszírozták anyagilag a mi hobbinkat. Szóval, nem azért lett hirtelen hatalmas a gyűjteményünk, mert vette a család targonca számra raklapokkal a Kinder-tojást. Húsvétkor kaptunk mi is, de nem kaptunk cukor-sokkot a rengeteg csokitól, mert minket a belseje érdekelt. (Hogy hívják a kannibálok a várandós nőt? Kinder-tojás. – morbid.)
Na, szóval Barniban ekkortájt már munkált egy nagyon is érett közgazdász bizniszmen – ami aztán lett is később, de már gyerekként is ment a seft a grundon: csere-csere hátán, legyen szó akár Kinder-figurákról, akár telefonkártyáról.
Csak hogy kontextusba helyezzük, ez volt még az az időszak, amikor a kártyás fülkék (igen, telefonfülkék! :-D ) még bőven futottak; Kanizsán a posta előtt volt például rögtön három is, ahol az idő tájt – a délszláv háborút követő időszakban – rengeteg horvát ember volt „átutazóban”, telefonáltak haza, stb. Vagy a Balcsiról a turisták. Mi pedig suli után (általában nem helyette) álltunk a fülkék mellett, és ha kijött valaki, odamentünk hozzá, hogy – ha lejárt – elkérhetjük-e a kártyáját. Ezt a rigmust egyébként megtanultuk perfekt horvátul is, hogy autentikusan tudjuk kunyizni tőlük a sokak számára egyszerű plasztiklapot, amivel telefonálni lehet. Ezt ugye csak az tudja megérteni, aki valaha gyűjtött valamit szenvedélyesen, van ilyesfajta hobbija, késztetése… Az viszont nagyon! :-D Van például olyan tanult barátom, aki a vagyonának egy igen jelentős részét kosaras sportkártyákban tartja. Másnak egy aláírt fecni, a gyűjtői világpiacon pedig dollár ezreket – extrém esetben milliókat érhet. (Néhány hónapja egy Michael Jordan által aláírt kártyáért valaki 2,9 millió dollárt, azaz bő egymilliárd forintot csengetett ki.) A Kinder-figurák terén is vannak igazi unikális darabok, csillagászati árakért! Az 1984-es német Pumukli-sorozat (milyen jó kis rajzfilm-sorozat is volt!) zöld esernyős tagja – eredeti tartozékkal persze – 1.000€ körül mozog. Nem csoda tehát, hogy ráálltak a ritka darabok hamisítására. A komolyabb katalógusok külön oldalakat szentelnek annak, mikre érdemes odafigyelni, milyen apró ismertetőjegyek alapján lehet megkülönböztetni az eredetit a hamisítottól:
De visszatérve a telefonkártyákra, a MATÁV például évente több mint 40 különböző felületű új telefonkártyát jelentetett meg mintegy 6 millió példányban – ezek is marha szépek voltak, gyönyörűen albumba lehetett rendezni őket. Hamar rájuk lehetett kattanni: immár itt sem „csak” a magyar kártyákra fókuszálva, hanem mindenre! Szerencsére a világ telefonkártya kibocsátói gondoltak a gyűjtőkre is, és – akárcsak a Kinder-figuráknál – itt is megjelentek kevés példányszámban piacra dobott ritkább, értékesebb darabok. Mindkét esetben mérvadó érték tekintetben, hogy milyen állapotú: kártyák esetében például a bontatlan csomagolásúak – tehát telefonálásra sosem használtak! – érték/érik a legtöbbet, hiszen így egyáltalán nem karcolódott a felületük.
Őrület kézbe fogni ma ezeket a kártyákat, amiket ma már nemhogy nem nagyon tudnánk hová bedugni használatra, de a mai kor embere szinte el is felejtette már azt az időszakot, amikor a távközléses kommunikációnak a jó kis szürke fémszínű telefonkészülékek, a jellegzetes zajjal nyíló és csapódó telefonfülkék bizony komoly eszközei és színterei voltak… (Barni egyébként azóta szintén újrakezdte a Kinder-figurák gyűjtését, így ez vélhetőleg egy genetikailag determinált anomália...)
Szerintem a Szüleink csak azért nem vittek minket elmeorvoshoz, mert azt látták, hogy mások is vannak, aki becsavarodtak (Tölgyesi Sziszivel a házból komoly kollekciót kezdtünk felhalmozni); rendszeresen szerveződtek ugyanis csere-délutánok, kiállítások és börzék – ezeknek Kanizsán a Hevesi Sándor Művelődési Központ adott otthont, és talán két alkalommal az országosra is elvonatoztunk, amit akkor a Vajdahunyad Várában rendeztek meg. (Nemrég Óbudán voltam egyen.)
És szerintem azt is látták a Szüleink, hogy tudunk vágyakozni dolgok után, amiket igyekszünk megszerezni és ha sikerül, nagyon tudunk neki örülni. És nosztalgiázás alkalmával nekem ez az érzés hiányzik ebből a mostani világból: a vágyakozás illúziója. Az internet korszak és az őrült digitalizáció előtt jó volt gyereknek lenni.
Noha ezek a kézzel festettek tömegterméknek számítanak, a több mint 30 éves figurák a mai napig jól tartják magukat, minőségi játékok, Marcikánk is szívesen játszik velük.
Csak egy példa. Volt egy „ólomkatona” (nyilván nem ólomból van, de mi is így hívtuk) sorozat, ami szamurájokat ábrázolt. Csuda szép kis négytagú sorozat, amiből megvolt nekem három, de a sorból a harmadik az nem. Ez még az előtt volt, hogy a ’93-as katalógus nálunk lett volna. Azt sem tudtam tehát, hogy nézhet ki a hiányzó darab. Elképzeltem. Volt, hogy álmodtam is vele. Egyszer aztán megpillantottam. Kanizsán, a Csokonai út közepe táján volt egy zöldséges kisbolt, ahol árultak is Kinder-tojást, és amúgy a tulaj – egy bajszos köpcös fazon – szintén rá volt kattanva az ólomkatonákra és neki megvolt. Heteken keresztül hazafelé a suliból előbb leszálltam a buszról, hogy bemehessek a zöldségeshez, megnézni, kézbe venni és csodálni a #3-as szamuráj figurát. Talán mondanom sem kell, mekkora öröm volt, amikor hozzájutottam egy sajáthoz.
A #3-as számú szamuráj fém figura.
Egyébként egyáltalán nem egy értékes vagy ritka figura – az egész sorozat nem az –, de akkor olyan vágyakozásnak a forrását jelentette, amit ma már nehéz reprodukálni. És nem azért, mert az ember bármit megengedhetne magának, pusztán azért, mert a világ és ezáltal benne az emberek is megváltoztak. Nem volt ilyesfajta felgyorsult világ tele impulzusokkal, internet hiányában az információ sokkal lassabban áramlott, nem volt minden ennyire instant. Azt hiszem, hogy a ’90-es évek és benne a Kinder-gyűjtő fanatizmusom olyan értelemben jót tett a személyiségfejlődésemnek, hogy megtanultam kitartóan várni, mi több, sóvárogni valami után és végül nagyon örülni valójában a szó szoros értelmében is apró dolgoknak. Emellett a fanatizmus és eszelősség hasznos tulajdonságok is lehetnek, ha jóra használjuk őket.
Persze ahhoz tényleg nagyban kellett nyomulni, hogy gyerek létünk ellenére egy komoly gyűjteményre tegyünk szert. Ehhez legfeljebb annyi tőkeinjekciónk volt, hogy a minimális zsebpénzünket meg a húsvéti locsolópénzt forgattuk be, amiből ritka figurákat vettünk, amiket aztán mi is tovább adtunk. A mainstream sorozatokból – tehát komplett 10-12 darabos – sorokból lényegében több utazótáskányi halmozódott fel, amelyek amolyan csereérték tömegáruként működtek, és nem volt ritka, hogy egy-egy ritkább figuráért 10 egész sort, tehát 100-120-at adtunk cserébe. De a buli végül valahogy mindig pluszos volt…
Kb. 4-5 év gyűjtőmunka után a szenvedély áthelyeződött máshová: érdeklődésem mind inkább a lányok és a kosárlabda iránt fordult, a féltve dédelgetett Kinder-figurák pedig – gondosan elcsomagolva – bekerültek pár cipősdobozba. Következett a sok tekintetben viharos kamaszkor, majd az egyetemi évek és végül a munkás hétköznapok. A figura gyűjtemény – a sokadik költözést is túlélve, átvészelve – a Szüleink padlásán porosodott, mikor is a COVID-19 pandémia első hulláma során hirtelen indokolatlanul sok szabadidő szakadt az emberre…
Jó ötletnek tűnt több mint két évtized után leporolni a régi emlékeket és újra élni a gyerekkoromat. Ekkor újra bekattant valami. Hatalmába kerített a Captain Jack-érzés, és hamar visszakeveredtem a sodrába – csak immár a felgyorsult, digitális világban. Nem rossz ám ez sem! A fanatikusokat minden korban összehordja a szél. Komplett Facebook-csoportok létesültek a témára, benne sokezer taggal – megnyugtató most is tudni, hogy nemcsak én vagyok ilyen hülye. Csak közben felnőttem.
A gyűjtemény közben újjáéledt, különösen annak „ólomkatona” szekciója szépen felduzzadt és legnagyobb örömömre néhány hete elkészült egy falra erősített üveges tároló vitrin is, amelyben a fém figurák – néhány kézzel festett sor társaságában – méltó helyükre kerültek. Kultikus szeánsz érzés volt sorban rakosgatni ezeket a csodálatos figurákat, az eredmény pedig felért egy orgazmusélménnyel. Ahogy Alexander Brody mondta egyszer: „Gyűjtők tulajdonképpen nincsenek, olyan emberek vannak, akiknek átmenetileg megadatik, hogy óvjanak, szeressenek bizonyos tárgyakat és dolgokat.”
Én azt nagyon is jól tudom magamról, hogy bizonyos tárgyakhoz – típusosan könyvekhez, lemezekhez és persze Kinder-figurákhoz – erősen tudok kötődni. Ugyanígy tudom magamról, hogy – nem is olyan mélyen – egy aspergeres személyiség lakozik bennem, aki óriási örömét leli akár a könyvespolc vagy éppen a zenei lemezek rendezgetésében. Ilyenkor mindig csak az a dilemma, hogy a mű vagy a szerző/előadó alapján RNDezzem-e őket ABC-sorrendbe… A fém figurák kapcsán – melyeknek külön katalógusa is van – egy-egy adott sorozatból piacra dobtak más-más színvariációban és mérteben (50, 40 és 35 mm-es) is szériákat. Kezdve a gall, hun, római vagy éppen viking harcosoktól, a középkori lovagokon, muskétásokon át a western hős cowboyokig és indiánokig.
A Kinder-figura gyűjtési hobbi újjáéledése az életemben több szempontból is hozott pozitív változásokat. Mindenekelőtt van a dolognak egyfajta terápiás jellege: a stresszes hétköznapokból jó olykor visszavonulni és egy kicsit molyolni a figurákkal. Jó kajtatni egy-egy még meg nem lévő darabot, és keresni egy kicsit a #3-as szamuráj örömérzését… Jó dolog nosztalgiázni, és visszasírni egy korszakot, ami már sosem jön vissza; amikor Maja, a méhecskét néztünk, Asterix és Obelixet, Hupikék törpikéket és a Rózsaszín párducot, meg persze az igazi Disney-meséket: Mickey egeret, Donald kacsát és Goofy-t, a Macskarisztokratákat, A dzsungel könyvét – a Ferrero ezekből mind csodaszép stack és kézzel festett sorozatokat készített! Ezeket kézbe véve, egy szempillantás alatt ebbe a korszakba repülök vissza.
És hogy Marcikánknak ennyi idős korában majd mi lesz a nosztalgia tárgya? Tudja a csuda! Abban bízom, hogy legalább annyira szép gyerekkora van, amilyen az enyém volt, a figura-gyűjteményt meg úgyis Ő fogja megörökölni. Ha ránéz, mindig tudhatja majd, hogy az öregnél nem volt minden teljesen rendben a toronyban… :-D
