187 éve ezen a napon született Alfred Nobel, svéd kémikus és gyártulajdonos, a dinamit feltalálója, a Nobel-alapítvány létrehozója, a Nobel-díj névadója. A Nobel-díj mind tudományos körökben, mind pedig a hétköznapi emberek körében a legismertebb, s a legelismertebb kitüntetés, amit valaki életében megkaphat. És hogy hány magyar Nobel-díjasunk is van? A válasz egyértelmű, mégis némi magyar-ázatra szorul…
Ki ne találkozott volna valamilyen formában a megállapítással: a magyar nép fiai eszesebbek a többinél! És valóban – akár ha „csak” a XX. századot nézzük –, Magyarország lényegesen több vezető személyiségű tudóst adott a világnak, mint ami az ország nagyságából, és politikai befolyásából következően feltétlenül indokolt lett volna. Néhányak ezt hajlamosak ezt túldimenzionálni, s odáig mennek, hogy a sumérok is tőlünk származnak, hogy mi találtuk fel a kereket, s hogy a világ összes nyelve a magyarból eredeztethető. Nézzük csak meg, mennyire magyarosan csengenek a történelem néhány nagy alakjának nevei is: Kolumbusz Kristófot, I. Földnélküli Jánost és Hódító Vilmost…
Viccet félretéve, az ország szellemi értékének fokmérőjeként használjuk tehát, hogy hány Nobel-díjasunk is van, de hajlamosak vagyunk olyannal is ékeskedni, aki nem is olyan biztos, hogy magyar. Komoly kérdés persze az, milyen kritériumok alapján nevezünk valakit magyarnak. Ki is A magyar? Pusztán az a tény, hogy valaki országunk területén látta meg a napvilágot – szerintem – még nem teszi magyarrá, még abban az esetben sem, ha megkapja az állampolgárságot. Úgy gondolom, a nyelv művelése illetve a magyar kulturális elemeinek az ember személyiségébe való beépülése már inkább döntő a kérdésben.
„Alfred Nobel halálának századik évfordulójára kibocsátott magyar bélyegsorozat tizenkét magyar Nobel-díjast vonultat fel, lényegesen többet, mint azt a realitás megkívánná.”
Lénárd Fülöp (F 1905); Bárány Róbert (O 1914); Zsigmondy Richárd (K 1925);Szent–Györgyi Albert (O 1937); Hevesy György (K 1943); Békésy György (O 1961);Wigner Jenő (F 1963); Gábor Dénes (F 1971); Polányi János (K 1986); Wiesel Elie (B 1986); Oláh György (K 1994); Harsányi János (KG 1994)
Ez a szám azonban csalóka, s könnyen tévútra vezethet bennünket. Még úgy is, hogy azóta a karcagi születési Avram Hersko (Herskó Ferenc) kémiai, Kertész Imre irodalmi, míg Milton Friedman (Brooklynba emigrált magyarországi zsidó bevándorlók gyermekeként) közgazdasági díjat kapott, miként 2005-ös béke Nobel-díjat elnyerő IAEA (International Atomic Energy Agency) dolgozói közül 15 magyar volt…
Rögtön az első névnél le is kell ragadnunk egy kicsit, ugyanis Lénárd Fülöp inkább Philipp von Lenard volt, német, aki a magyar kultúrával és tudományos élettel inkább csak kapcsolatban volt, mintsem hogy részese lett volna annak.
Aztán itt a következő problémás név: Bárány Róbert. Robert Barany Bárány Róbertre való fordítása első látásra semmi buktatót nem hordoz magában, én mégis egyszerű szemfényvesztés a dolog. Bárány Róbert ugyanis – bár magyar gyökerei megkérdőjelezhetetlenek – osztrák orvos volt, aki egy kukkot sem tudott magyarul.
„Az egyik megkérdőjelezhető név még Polányi Jánosé, azaz John Polanyié (Kémiai Nobel-díj, 1986). Bár szülei magyarok voltak, ő már külföldön született, és külföldön is járt iskolába. Sohasem élt Magyarországon, nem beszéli a nyelvet, és nem is vallja magát magyarnak.
Az 1943. év kémiai Nobel-díjasát, Hevesy Györgyöt viszont joggal tüntették fel a listán, mert Magyarországon született, és tanulmányait is itt folytatta. Mindazonáltal később kiüldözték az országból, mert 1919-ben állítólag politikai szerepet vállalt a rövid életű magyar Tanácsköztársaságban. A zsidó származású Hevesy ezután Németországban dolgozott, majd miután a náci rezsim alatt lemondott állásáról és Dániába ment, onnan a dán zsidókkal együtt ugyancsak menekülnie kellett Svédországba. Amikor a németek elfoglalták Dániát, Hevesy királyvízben feloldotta a Max von Laue és James Franck Nobel-érméjét, amelyet korábban Niels Bohr koppenhágai intézetében helyeztek el megőrzésre. Az érmék anyag egy polcon vészelte át a háborút egy üvegben. A világégés után a két Nobel-díjas átvehette az újraöntött érméket. […]
Hevesy Bischitz Györgyként látta meg a napvilágot 1885-ben Budapesten egy nyolcgyermekes házaspár, Bischitz Lajos és Schossberger Jenny fiaként. A XX. Század fordulóján, a duális Osztrák–Magyar Monarchia 1867. évi megalakulását követően példa nélküli jólét köszöntött Magyarországra. E felvilágosult légkörben nem számított szokatlannak, hogy kiváló pénzügyi, ipari vagy kereskedelmi szakemberek öröklődő nemesi rangot nyerjenek, s ebben a megtiszteltetésben részesült Bischitz Lajos is, I. Ferenc József magyar király és osztrák császár jóvoltából. A Schossbergerek már jóval korábban megszerezték a nemességet, és az elsők voltak azok között az át nem tért zsidók között, akiket ilyen magas rangra emeltek. A nemesi rangot magyar szokás szerint a vezetéknevet megelőző előnév jelöli, amely a nemesember földrajzi származására utal. Bischitz a »hevesy« előnevet kapta, Heves megye után. 1906-ban a Bischitz-család Hevesyre változtatta igen idegen hangzású vezetéknevét. Hevesy szemlátomást biztos akart lenni abban, hogy neve megfelelő utalást tartalmaz nemesi státusára, ezért német nyelvű publikációiban a neve elé illesztette a »von«, míg máshol megjelenő közleményeiben a francia »de« szócskát. Ebbéli hiúságával nem állt egyedül. Hasonlóan járt el a magyar-amerikai matematikus, John von Neumann (Neumann János) és a repüléstudomány nagy alakja, a magyar-amerikai Theodore von Kármán (Kármán Tódor).” (Hargittai István: Út Stockholmba Tudósok és Nobel-díjak; ISBN: 963-86336-6-2)
Talán még ennél is kényesebb kérdéskör az, hogy kik azok, akik nem kapták meg a díjat, de munkásságuk alapján megérdemelték volna azt. Ezt azért is nehézkes megítélni, mivel a jelöléseket (szigorúan szabályozott, hogy ki ajánlhat valakit Nobel-díjra) fél évszázadra titkosítják, így adott esetben csak már jóval a tudósember halála után derül fény arra, hogy hányan és hányszor jelölték a díjra, s mégsem nyerte el. A Nobel-díj mind tudományos körökben, mind pedig a hétköznapi emberek körében a legismertebb, s a legelismertebb kitüntetés, amit valaki életben megkaphat. Minden év októberében a televíziós híradások világszerte több-kevesebb időt szentelnek arra, hogy hírül adják, a Svéd Tudományos Akadémia az adott esztendőben kiket tartott alkalmasnak és méltónak arra, hogy decemberben – Alfred Nobel halálának napján – átvehessék a svéd királytól ezen elismerést. (Az orvosi élettani díjat a Karolinska Intézet aktív professzoraiból álló ötventagú testület ítéli oda.) A Nobel-díj mindamellett, hogy komoly pénzösszeget is képvisel, az illetőt egy olyan tudományos elitbe emeli be, ahova sokan szeretnének bejutni, de csak keveseknek sikerül. „Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Máté, 22:14)
A DNS „három nagy vesztese”-ként Oswald Theodore Averyt, Erwin Chargaffot és Rosalind Franklint szokták emlegetni, persze nem kellene sokáig gondolkodni, ha a kör bővíteni szeretnénk. A vírusos gyermekbénulást legyőző két tudós, Jonas Salk és Albert Sabin sem kapták meg a díjat.
A magyarok közül öt nevet szoktak – teljesen joggal – emlegetni a kihagyottak közül: Eötvös Lorándot, Szilárd Leót, Teller Edét, Kármán Tódort és Neumann Jánost. Róluk ír Hargittai István Az öt világformáló marslakó című könyvében.
És végül egy tény a sok spekuláció után: A Nobel-bizottság kimutatása szerint három magyar állampolgár kapott Nobel-díjat, Szent-Györgyi, Hevesy és Kertész.
A Nobel-díjnak és az azt övező eseményeknek, történeteknek a legkiválóbb hazai irodalma Hargittai István „Út Stockholmba – Tudósok és Nobel-díjak” című könyve, amely a díj 100 éves jubileumára készült (így értelemszerűen nem tartalmazza a 2001 utáni díjazottakat), és amely vitathatatlanul a legátfogóbb képet adja a témában az egész világon. Nem is csoda, hogy 2008-ban már japán és kínai nyelven is kiadták; hihetetlen sikert arat azóta is szerte a földkerekségen. A könyv a tudományos (a fizikai, a kémiai és a orvosi-fiziológiai) Nobel-díjakra összpontosít (tehát sem az irodalmi, sem a közgazdasági, sem pedig a béke Nobel-díj ügyével nem foglalkozik). Az eredeti mű előszavát a XX. század egyik legismertebb orvosi-fiziológiai Nobel-díjasa – s mára talán az egyik legtöbbet vitatott kutatója –, James Dewey Watson írta, aki az egyike volt Hargittai professzor több mint 70 (!) Nobel-díjas beszélgetőpartnerei közül; s minden bizonnyal a legtermékenyebb is. Egy kompetens, akadémikus tudósember által csokorba szedett, sosem hallott történetek, háttér információk, anekdoták engednek betekintést a Nobel-díj kulisszái mögé. A Bevezető után 12 fejezetben tárja olvasói elé többek közt Svédország és a díj kapcsolatát, azt, hogy „Kik lesznek Nobel-díjasok”; „Akik nem nyertek”; „Van-e élet a Nobel-díj után?”. Leplezetlen őszinteséggel ír a japánok hátrányáról, a zsidó származás identitási problémáiról, a háborús Németország és a Szovjetunió sajátos álláspontjairól, a tudósberkekre is jellemző irigységről, intrikáról, ármányságról, stb. Bátran ajánlom minden, témában érdeklődőnek!
