„Október 22-e volt. Másnap a határ megnyílt. Emberek tízezrei zúdultak át a határokon támadt réseken. Nem volt sok időnk a döntésre. Az emigrálásra szavaztam.”
Bartók a Cantata Profana befejezését követően fogott II. zongoraversenye megkomponálásába, amelyet „az elsőnek mintegy ellendarabja”-ként jellemez maga a szerző, aki már ekkor, 1930-ban roskadozott az egyre radikalizálódó európai közhangulat lélekromboló súlya alatt. Az ősbemutatóra 1933. január 23-án került sor. Bartók egyébként elégedetlen volt a Hans Rosbaud vezényelte Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarral éppúgy, mint saját játékával, amely – annak tükrében, hogy ekkor már több mint egy éve nem lépett pódiumra – minden bizonnyal érthető is volt; emellett – feltehetőleg éppen a politikai átalakulások szülte ellenérzése miatt – utolsó németországi fellépése volt.
Bartókon kívül Kentner Lajos játszotta még itthon a darabot, aki nem sokkal ezután 1935-ben Londonba emigrált. Ezt követően egy hosszú pauza következett, s majd’ 20 évet gördítve az idő kerekén, az utazás következő állomásánál hazánk (és egyáltalában egész Európa) egy szintén meghatározó momentumánál, 1956 októberénél találjuk magunkat, amely egy másik, világhírűvé lett magyar zongoraművésznek is mondhatni „point of no return” volt az életében – mindezt persze Bartók II. zongoraversenyének társaságában. Cziffra György gyakorlatilag fatális véletlenek folyományaként került egyszeri alkalommal nyilvános kapcsolatba a művel (amely egyébként finoman szólva sem illeszthető könnyen a Cziffra repertoárba), amely az október 23-át követő eseményekkel komplettálódva egy általa hőn áhított útilaput csent a lába alá, megnyitva az utat a Nyugat és leginkább Párizs felé.
„Azoknak az őszi zenei ünnepségeknek keretében, melyek Magyarországon évente Bartók Béla emlékét őrzik, az illetékesek felkértek egy kínai pianistát, hogy játssza el Bartók híres II. zongoraversenyét, amit ekkortájt lejátszhatatlannak tartottak. Kitűnő kollégámnak az volt a híre, hogy tíz nap alatt tanulta meg Mao összes gondolatait és meg is értette őket. Hat hónap állt rendelkezésére a mű megtanulására. Hat hétig habozott, mielőtt lemondott volna. Így örököltem én ezt a hangversenyt és ezt döbbenetes darabot, amely még ma is egyike korunk zongorairodalma legbonyolultabb műveinek. […] Nekiálltam tehát, bedobva apait-anyait, úgy dolgoztam, mint egy őrült. De azt is tudtam, hogy ha sikerül ezt a nehéznél is nehezebb szerzeményt a rendelkezésemre álló idő alatt megtanulnom, ez a próbatétel fölszentelne a saját magam előtt is a nemzetközi karrierre. Elérkezett a nagy nap, a hangverseny jövővel terhes diadalt aratott. Ez a zene a maga szinte tébolyult bonyolultságával, mely mégis maga a kristályos rend, kiváltotta belőlem azt, hogy túltegyek magamon, és a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva. Október 22-e volt. Másnap a határ megnyílt. Emberek tízezrei zúdultak át a határokon támadt réseken. Nem volt sok időnk a döntésre. Az emigrálásra szavaztam.” – Cziffra György: Ágyúk és virágok
Sokak szerint ez a koncert komoly hatással volt a másnapi forradalmi hangulat kialakulásában.
Két év sem telt el, s 1958. október 6-án a legendás Szvjatoszlav Richter játszotta el (életében először) Budapesten a művet, Ferencsik János vezényletével.
„Magyarországon kezdtem közelebbről megismerkedni Bartók zenéjével, Bartókkal, akit mérhetetlenül csodálok, s aki ennek ellenére máig is kifürkészhetetlen számomra. Körülbelül annyira értem őt, mint a magyar nyelvet. De amikor meghallottam a II. zongoraversenyt, annyira tetszett, hogy elhatároztam, megtanulom. Ez nem is került túlságosan sok időmbe; a Dvořák zongoraversenyhez két évre volt szükségem, míg Bartókéhoz mindössze két hónap kellett.”
Richter előtt ezután nyílt igazán lehetőség arra, hogy a Szovjetunión kívül is felléphessen; a szorítás oldódni kezdett, eljutott Amerikába, s ennek ellenpólusaként Moszkva tárt karokkal fogadta a kanadai Glenn Gouldot egy turné erejéig. A Bartók-mű a jelek szerint mindig falakat dönt le és kapukat tár ki… Bár az ’56-os Cziffra-koncertről fennmaradt – ám nem túl jó minőségű, olykor egy Singer varrógép zakatolásával tarkított – felvételt az EMI megjelentette 1996-ban, a Richter-féle előadás hanganyagát nem lehet kiadni, mivel egy 2. tételbeli trombita-gikszer még a javító utómunkálatokat követően is annyira zavarta a szovjet pianistát, hogy nem engedélyezte a kiadást. Később több kiváló Bartók-interpretátortól maradtak ránk remek felvételek, Anda Gézától, Ránki Dezsőn át, Kocsis Zoltánig.
