A cikk eredetileg a Confabula 2009-2010. tanév I. félévének 2. számában jelent meg:
Glenn Gould számomra az egyik legnagyobb hatással bíró XX. századi pianista – szándékosan kerülvén a kedvenc jelzőt. Nem is lehet célom objektív ismertető közlése egy olyan zongoristáról, akiről vitathatatlanul a legtöbb anekdota és legenda kering a mai napig.
Az elmúlt szemeszter utolsó számában a szovjet éra legfényesebben tündöklő csillagával, Szvjatoszlav Richterrel búcsúztam – a folytatás reményében. A két zseniális művész pályája szinte minden ponton eltér egymástól, így érdekes lehet az összehasonlítás.
Gould, ez a briliáns tehetségű, virtuóz zenész a távoli Kanadából, zongorajátékával éppúgy megosztja a zenekedvelő közönséget, mint szokatlan, sokszor sztárallűrökkel tarkított viselt dolgaival. Foggal-körömmel küzdött az ellen, hogy „csak” zongorista legyen; s a koncertpódiumnak is éppen akkor fordított hátat, amikor a világ legkeresettebb előadói közé tartozott. Bámulatos sokoldalúsága révén zenét írt, vezényelt, interjúkat adott, filmeket és rádióműsorokat készített, esszéket publikált – mindezt a tőle megszokott művészi átélés legmagasabb fokán –, ám ha őszinték akarunk lenni, beláthatjuk, sem zeneszerzőként, sem karmesterként nem jutott túl messzire. Ennek ellenére – még életében – egy olykor már-már hisztérikus rajongásba hajló misztifikáció vette körül. Legenda született.
Ténylegesen 1932. szeptember 25-én Torontóban, Russell Herbert „Bert” Gould és Florence Greig egyetlen gyermekeként. A csodagyerek státusz neki is kijár: abszolút hallással rendelkezett, s előbb tudott kottát olvasni, mint betűket.
„Mihelyst elég idős volt ahhoz, hogy nagyanyja az ölébe vehesse, a zongorához ült vele, Glenn pedig meg sem próbálta, hogy mint a többi gyerek, ököllel vagy tenyérrel csapkodja a billentyűket, amitől egyszerre több hang szólal meg, ehelyett mindig csak egyetlen billentyűt nyomott le, és addig tartotta rajta az ujját, míg végképp el nem halt. Teljesen megbabonázta a halkuló vibrálás. […] Florence játékosan próbálta ki vele a hangok felismerését. Kiküldte Glennt a ház legtávolabbi szobájába, ő pedig a nappaliban leütött egy billentyűt a zongorán. Glenn minden alkalommal hibátlanul válaszolt rá.” [1]
Anyja – aki 42 éves volt, mikor fia megszületett – kezdte tehát zenére tanítani, három éves korától. A szülők meglehetősen elkényeztették az angyalkinézetű és angyalként játszó üdvöskéjüket. Talán éppen ez az engedékenység tette lehetővé azt, hogy Gould úgyszólván megteremtse önmagát. Tízéves korában került a Chiléből bevándorolt Alberto Guerrero értő [2] kezei alá, aki ekkoriban a Torontói Konzervatórium tanára volt. A korosodó, drótkeretes szemüveget viselő, kopaszodó Guerrerónak sziklaszilárd elképzelései voltak arról, hogy mit hogyan kell játszani, ám látván Gould különlegességét, kivételt tett vele: számtalan fajta zenét mutatott neki, s azután amolyan zenei diskurzusokat, elemzéseket, vitákat folytattak ezekről. Bár Guerrero szerint már ekkor semmi újat nem tudott mutatni az ifjoncnak, mégis egy érdekes, a fiú játékát későbbiekben meghatározó dolog fűződik a nevéhez. Nevezetesen, hogy: „a szokásosnál alacsonyabban ült a klaviatúra előtt, és laposabb ujjakkal játszott, mint más zongoristák; könnyed, sebes futamait pedig nem csupán a roppant gyorsaság és gördülékenység jellemezte, hanem a kivételes tisztaság is, valamint hogy egyenként szólalt meg minden hang.” [3]
Ha ehhez hozzávesszük, hogy Florence mindig énekeltette is kis korában, ha leütött egy hangot, könnyedén visszafejthetjük a szálakat, miként is alakult ki Gould rendkívül egyedi előadásmódja és hangzásvilága. Ifjoncként még nem gondolta, hogy bármi kivetnivaló is volna abban, ha játék közben púposan ülve egy alacsony széken, orra a klaviatúrát súrolja – mintha csak a kontaktlencséjét keresné rajta –, hümmögéssel, dudorászással, sóhajtozással és fújtatással kísérve klimpírozik, nem ritkán széles, teátrális mozdulatokkal vezényelve is önmagát, miközben az egyik keze szabaddá válik egy-egy pillanatra. Kezdetekben ez semmilyen akadályt sem jelentett számára, később azonban járulékos rigolyáival egészítette ki palettáját, amivel sokakat megbotránkoztatott.
Pályája hamar elkezdett felfelé ívelni, bár tanára és szülei sem szerettek volna bazári majmot faragni belőle. Első hivatalos fellépésére 1945-ben került sor, amikor is orgonán játszott (mindkét hangszerre párhuzamosan tanították a konzervatóriumban). Orgonatanulmányai során fedezte fel a basszus szólam jelentőségét, a könnyed billentés technikáját, s természetesen J.S. Bach zsenialitását, akinek később az legkiválóbb interpretátorává lett. Az 1946 februárjában megrendezett Kiwanis Fesztiválon kilencezer versenyző közül jutott a legjobb harminckettő közé; 1947. január 14-én pedig Beethoven 4. (G-dúr) zongoraversenyét játszotta a Középiskolai Hangversenysorozat megnyitását, a Torontói Szimfonikusok oldalán, Sir Ernest MacMillan vezényletével [3].
Gould előmenetelében óriási szerep jutott a rádiónak is, amely akkoriban lényegesen meghatározóbb szerepet töltött be az emberek mindennapi életében, mint manapság. A rádiót és Gouldot márpedig mintha csak egymásnak teremtették volna: a rádióműsorok után a szólóestek is megszaporodtak; lassan pedig kezdte – ahogy ő fogalmazott – kinőni Guerrerót, s csakhamar a konzervatóriumi oktatásból is elege lett. Nem egészen 19 éves volt ekkor, s több mint pökhendiségnek hangzott ez egy tejfeles szájú – bár hallatlanul tehetséges – sihedertől, akinek a fenekén tojáshéj helyett még egy normális zongoraszék sem volt. Fütyülve mindenre és mindenkire, egy rövidebb időre székhelyét a Simcoe-tó menti nyaralójukba helyezte ár, s Bach szellemiségében feloldódva, a régi, viseltes Chickering zongoráján játszott egész álló nap.
Az áttörést Walter Homburger impresszárió hozta meg számára, aki úgy vélte, az ifjú titánnak ideje Torontón kívül is megmérettetnie magát. Vancouver, Calgary, Ottawa és Stratford következett; közben pedig egyre szaporodtak Gould mániába hajló rigolyái (ezekről később). Az abszolút választóvonalat az jelentette, amikor átruccant az USA-ba, s egy teljesen szokatlan műsorral nyűgözte le washingtoni hallgatóságát. A közönség soraiban sokadmagával ott ült a Washington Post kritikusa, Paul Hume is, aki így emlékszik vissza:
„Január 2-án még korai megjósolni az évet, de módfelett valószínűtlen, hogy az 1955. esztendő nagyszerűbb zongorahangversenyt hozzon számunkra, mint amilyet tegnap délután hallottunk a Phillips Galériában. Még akkor is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha csak megközelítően szépséges és jelentékeny előadásban részesülünk.” [1]
Ritkaságszámba megy, hogy egy zenekritikus ilyen határozottan letegye voksát egy újonc mellett, félretéve a náluk már-már kötelező jellegű távolról méregető, óvatos távolságtartást. Véleményére pedig sokat adtak New Yorkban is, s mikor Gould ott adott koncertet – ugyanazzal a műsorral, amellyel Washingtonban már óriási sikert aratott –, hétfejű sárkányként várta egy olyan közönség, amely soraiban tudta többek között Paul Badura-Skoda zongoraművészt és David Oppenheimet, a Columbia Hanglemezgyártó Vállalat Mesterművek sorozatának igazgatóját is. Habár a koncertet kitörő lelkesedéssel fogadták – még a szünet előtt követeltek tőle egy ráadást –, s mind a New York Times, mind pedig a Herald-Tribune elismerően írtak róla, a legtöbben az aznap esti Carnegie Hall-beli hegedűkoncertről beszéltek (ma már talán kevésbé). Oppenheim azonban mindenki másnál több fantáziát látott Gouldban, s rögtön másnap lemezszerződést ajánlott neki. Gould ezt szívélyesen el is fogadta; öles léptekkel megindulva ezzel a világhírnév felé.
Glenn nem is önmaga lett volna, ha nem döbbentette volna le rögtön a Columbia cég embereit azzal a kijelentésével, hogy Bach Goldberg-variációit szeretné játszani a bemutatkozó lemezén… Sokan sokféleképpen szerették volna lebeszélni, mondván: ne tegye kockára a szárnyait bontogató karrierjét egy ilyen „obskúrus, nehéz és bonyolult darabbal, amelyet a félelmetes Wanda Landowska [4] a maga félelmetes csembalóján már lemezre játszott, és a zeneértők többsége vele kapcsolja össze a darabot.” [1]
Ő persze hajthatatlan volt, s végül rábólintottak. Milyen jól tették! Rejtély övezte, miként vált Gould már ekkorra – 23 éves korára – Bach ennyire értő és kifejező interpretátorává; főleg annak a tükrében, hogy egyetlen valódi zongoratanára egy vérbeli romantikus volt. Hasonlóképen talány, hogy miért pont ezt a valóban minden értelemben bonyolult és nehéz művet választotta debütálásként, amelyet a zenetudósok ismertek ugyan – a közönség egyáltalán nem –, de egy méltánytalanul elfeledett (valójában soha fel nem fedezett) alkotás volt, amelynek létezéséről tudtak, arról azonban nem, hogy micsoda kincseket rejt. Kérdés, hogy egyáltalán Goulddal ki ismertette meg, mindenesetre előásta ezt a gyöngyszemet, s játékával piedesztálra emelte, beillesztve megérdemelt helyére a zongorairodalom remekműveinek sorában.
Az, hogy miként járta végig a világhírnevet jelentő hangversenytermek pódiumait, s miként mondott búcsút nekik, mikor a legmagasabban volt, várat magára a következő írás megjelenéséig. Ugyanígy az, hogy a magányosságba illetve a lemezstúdiókba vonulás ellenére hogyan is maradhatott mégis a világ zenei életének véráramában; miközben rajongók tömegei vártak egy esetleges nagy visszatérésre, amely sosem valósulhatott egy meg egy fiatalon bekövetkezett tragédia miatt…
[1] Otto Fridrich: Glenn Gould – Változatok egy életre (Európa Könyvkiadó, Bp., 2002, ISBN 963-07-7017-2)
[2] Guerrero volt a chilei Santiago első szimfonikus zenekarának megalapítója és karmestere; Debussy és Ravel műveinek ősbemutatói fűződnek a nevéhez; Toronto közönsége az ő előadásában hallotta először Hindeminth, Schönberg és Sztravinszkij jelentősebb zongoraműveit.
[3] Gould Beethoven előadásának tekintetében Artur Schnabel, osztrák származású pianista játékát tartotta követendőnek, tanára Guerrero rosszallására, aki inkább Rudolf Serkint tartotta az etalonnak. Gould – elmondása szerint – fantasztikusan érezte magát ezen a koncerten, de természetesen Schnabel-féle felfogásban játszotta a darabot…
[4] Wanda Landowska (1879–1959) lengyel származású csembalóművésznő, aki 1933-ban elsőként játszotta lemezre a Goldberg-variációkat egy Pleyel-csembalón. Élete és munkássága mindenképp megérdemelne egy külön cikket…
