El(őre)ment a Neumann Béla Bá'. Nekünk csak „Bá'” volt, bácsi semmiképpen sem, de volt benne egy olyasfajta mélyről jövő bölcsesség és nyugalom esszenciája, ami Őt mindenki Béla Bá’-jává avanzsálta. A híradások nem lesznek tele a gyászjelentésével, holott sokunknak – nekem legalábbis biztosan – egy olyan archetípus utolsó, ám kortalan személyei közé tartozott, aki a kemény munkát szimbolizálta amellett, hogy egy igazán kedves és szerethető egyéniség volt.
Borász ember volt, aki nem „csak” attól volt kiváló, hogy remekül értett a borokhoz, hanem remekül értett a természethez, együtt élt azzal, hiszen az hívja életre a nedűt –, személyiségéből pedig sugárzott az oda vezető, kemény, rögös, izzadsággal teli út tisztelete is. Dolgos kezei a saját Öregapáim kezeit idézték; nem a laptop klaviatúrán edződött kezek ezek – kemény munkában kérgesedtek. A munka eredményei egészen briliáns borok, festői környezetben Villánykövesden, a Neumann Pincében. Akik valaha jártak ott, tudják, miről beszélek. Több mint 20 éve ismertem meg Béla Bá’-t és vejét, Csabát, akik aztán megszámlálhatatlanul sok élményt és emléket adtak, amikor felkerekedtünk és ellátogattunk Hozzájuk egy-egy legendás villánykövesdi bortúrára…
Az egyetem alatt szerveztem egy csomószor ilyet, mert könnyen rá lehetett kapni a dolog hangulatára. A lankás pincesor és az egész azt övező táj minden évszakban annyira csodás, hogy tartottunk ott csapatépítőt, de a szülinapomat és hogy mást ne mondjak, a legénybúcsúmat is. Ezeknek obligát hozzátartozója volt Béla Bá’, aki a legkevésbé sem volt egy harsány típus, táraság középpontjában egész estén át sztorizó típus; legtöbbször csendben, a háttérből hallgatta Csabi borismertetőit, de ha bármilyen kérdés merült esetleg fel, töviről-hegyire vágta, mi hány cukorfokkal lett szüretelve, mikor-hogyan, mindent. És persze nagyon tudott töltetni… :-D
Ha mentünk, a pince előtt várt már minket, sokszor elénk is sétált, kezet fogott és megölelt bennünket. Csendessége ellenére mindenki kereste a társaságát, ha kérdezték, szívesen mesélt: régen mi vót’, hogy’ vót’, meg hogy sok minden még most is úgy van. Merthogy a szőlő nem metszi meg, főleg nem szüreteli le magát. A szőlőgazdálkodásnak és a boralkotásnak ez a formája a mai napig rohadt kemény meló. Csabával közös ideája, hogy régi magyar szőlő- és borfajtákat tartsanak életben, lényegében teljesen unikálisnak mondható. „A fehérbor hordómosásra való” – szokták mondani vicceskedve, de hát egy cca. 98%-ban vörös tőkés borvidéken olyan fehérborokat alkotnak, amik bárhol megállnák a helyüket, akár a rizling szilvániukra, akár a bánáti rizlingjükre gondolok. Béla Bá’ sem szeretné, ha ez a személyes memoár az elnyert díjainak és elismeréseinek taxatív felsorolása lenne, pedig lehetne írni bőven. De Ő ennél sokkal szerényebb volt.
Neumann borokat nem lehet leemelni a boltok polcairól. Ha háromszor ennyit termelnének, akkor háromszor ennyit tudnának eladni a pincében is – de nem is volt soha céljuk, kedvük háromszor ennyit termelni. Ha Neumann-bort akarsz inni, ellátogatsz. Ennek a romantikája és Béla Bá’ sztoikus volta és Csabával közös őszinte vendégszeretetük valóban azt az érzést erősítette az emberben, mintha tényleg haza menne. Béla Bá’ rá-rágyújtott egy-egy cigire a pince előtt, és valaki vagy többen mellé szegődtek beszélgetni. Szeretett hallgatni is, ami egyébként óriási erény, és kevesen képesek rá. Meghallgatott mindenkit, olykor-olykor elsírtuk éppen aktuális gondunkat-bajunkat. Nagyon beszédes az alábbi kép és a gesztus, amint széttárta a karját, felhúzta a szemöldökét és mondott valami olyan egyszerű, mégis sommás dolgot, amin elgondolkoztál, és azonnal kontextusba tudtad helyezni magadat és a problémádat is. Többnyire arra utalt, hogy amíg van két lábunk, ami tud minket előre vinni, és tudunk dolgozni meg a szeretteinkkel lenni, addig azért olyan nagy baj nem lehet. És valóban nem.
Nagyon sokunknak fog hiányozni, de emlékét őrizzük, és mindig is ott lesz velünk a pince mélyén a félhomályban pihenő hordók dongáiban, a porlepte palackokban lévő borban, és szellemisége a pince nemespenészébe felragaszott sok-sok apró érmében, amikhez reményt és hitet fűztünk, hogy álmaink, kívánságaink egyszer majd beteljesülhessenek.
Szerintem amúgy Béla Bá’ csak előre ment. Amúgy így szokott. Előre gondoskodni egy sor dologról. Szerintem csak előre kitöltötte a kékoportó borpárlatot, hiszen éhgyomorra bort nem iszunk – sok más mellett ezt is megtanultuk. Akárhogyan is, én a János-áldást ugyanúgy meg fogom majd inni az egészségére, ha ott járok. Isten nyugosztalja!
Ezt az utolsó egészen zseniális portréképet Varga Zoli barátunk lőtte Róla – nekem ez a kedvencem.
