A művészet minden létező ágának van az anya-gyermek kapcsolatot ábrázoló vagy azt bemutató csodálatos alkotása, míg az apa-gyermek reláció kevésbé hangsúlyos. Ki ne ismerné a mondást: Anya csak egy van. Miközben ugyanennyi igazságtartalommal bír az Apa csak egy van megállapítás is! És bár az anyáké az a fantasztikus privilégium, hogy a szívük alatt hordhatják és táplálhatják gyermeküket, az apaság is káprázatosan szép dolog – miközben ez a „dolog” tulajdonképpen egy lét: az apa-lét.
Férfiak – talán – nehezebben nyilatkoznak erről, mert él az a sztereotípia, hogy az erősebb nem képviselői kevésbé élik meg és/vagy nehezebben adják ki magukból az érzelmeiket. Ha pedig a társadalmi sztereotípiák egyfajta hallgatólagos elvárásokká transzformálódnak, akkor félő, hogy az ember olyanná válik, amilyennek őt mások látni akarják. Pedig miért is volna egy Y-kromoszómás attól „gyengébb”, mert teljesen ellágyul a szíve, ha meglátja a gyermekét: legyen az lány vagy fiú. Nekem egy fiam van, Marci – óriási forma kiskrapek, tényleg maga a csoda!
Csoda egészen attól a momentumtól kezdve, hogy megfogant, és két emberi sejtből – a legnagyobból és a legkisebből – növekedésnek indult egy új Élet, amely minden nappal fejlődik, születésétől fogva pedig szemünk előtt cseperedik, de olyan sebességgel, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Minden nap tartogat valamilyen újdonságot, meglepetést, de az agy – bármennyire is fájó ezt kimondani – még az igazán euforikus élményeket is szelektálja (vagyis szerintem felülírja). Éppen ezért érdemes lehet dokumentálni a történteket. Én így tettem a Marci születését követő 2 héttel, amit Marcika News címmel örökítettem meg a szűk család részére, triumvirátusunk első együtt töltött 14 napjáról. Visszaolvasva realizáltam, hogy ilyen rövid idő – 15 hónap – alatt is mennyit felejt az ember… És persze fényképezhetünk is, a digitalizációnak és az okostelefonoknak hála (?) nem kell agyongondolnunk, hogy a 24-es filmre mit kattintunk el, és persze az én telóm is fogakat meg a gyerekünket ábrázoló fotókkal van tele. Ez már csak ilyen. Nagymamámnak még a pénztárcája volt tele az unokái képeivel, bárkinek képes volt végig mutogatni – és persze tette is ezt bőszen; el nem tudom képzelni, mit művelt volna egy okostelefonnal… Lehet, hogy ez is öröklődik? Mennyire érdekes és egyben hátborzongatóan csodálatos, hogy genetikailag természetesen nem „csupán” az anyánk és az apánk tulajdonságait – illetve azok kombinációit – hordozzuk magunkban/magunkon, hanem minden felmenőnkét; nagy-, déd-, ük-, stb.-szülőkét is.
Ami pedig a tovább örökítést molekuláris szinten biztosítja, nem más, mint a misztikus DNS, ez a kecsesen tekeredő és egészen igéző makromolekula. Bár a biokémiai felépítésre is szerfelett érdekes és legalább ennyire izgalmas tudománytörténetileg, miként is fedezték fel a szerkezetét, mégis azt gondolom, attól csodálatos, mert működik! A természetben a funkcionális dolgok törvényszerűen mindig gyönyörűek – és fordítva is! A DNS-szál tulajdonképpen a Párkák-szőtte kettős hélix fonal, Életünk fonala, kódolva benne minden, ami mi magunk vagyunk. Egyszer beötlött az agyamba, hogy magamra varratok egy DNS-szálat, benne Marcival.
Azelőtt sosem gondoltam, hogy nekem valaha is lesz tetoválásom – és ez nem abból a sztereotípiából táplálkozott, hogy a tetovált emberek börtönviseltek, de legalábbis deviánsak volnának; még csak az sem tartott vissza, hogy fogorvos létemre tű-fóbiás vagyok (tehát bár halomra szurkálok másokat, nehezen viselem, ha engem szurkálnak). Egyszerűen csak nem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán mit viselnék magamon szívesen. És hát, jött a szikra: a gyermekemet! Az önmagába visszatérő DNS-lánc, benne Marci nevével és születési dátumával számomra az örök egybetartozás meghitt békéjét szimbolizálja. (A tetkó elkészülte egyébként semmilyen nemű fájdalommal, de nagyon még csak kellemetlenséggel sem járt, pedig számítottam rá, hogy a karma valamit törleszt azért a sok szurkálódásomért – de nem így történt. Egy szemtelenül fiatal kiscsaj varrta fel, volt vele bőven munkája, de jól elbeszélgettünk közben. Kérdezte, hogy ne rakjuk-e esetleg feljebb, merthogy „bizonyos munkakörökben” – így természetesen az orvosok kapcsán is – még inkább tabunak számít. Hát, gondoltam, nem a homlokomra tetováltatok [vagy a szemem sarkába könnycseppet], ha páciens amiatt nem szavaz nekem bizalmat, mert esetleg kivillan a munkaruha alól, akkor talán nem is baj, ha kiszelektálódik – persze ha rákérdez, szívesen elmondom mi ez. Úgyhogy nekiveselkedett a felkaromnak és néhány óra alatt odakanyarította a DNS stilizált kettős hélixét, benne Marcikával és a felejthetetlen nappal, amikor világra jött. Egy tetoválásnak van persze művészi értéke is, nekem mégis a jelentéstartalma a legfontosabb.
Feleségem, Dóri közbenjárásának hála, nemrégiben egy csodaszép Nap-Hold mandalával gazdagodtunk. A mandala a szanszkrit nyelvből származik, jelentése: kör, ív, körszelet vagy korong, de az elmével is kapcsolatban áll (manas jelentése elme). A Nap és Hold szimbólum erősíti a női és férfi energia egyensúlyát, a harmóniát, összetartozást, közös fejlődést, a kettő határán húzódó krómszál szimbolizálja Marcit. Egészen csodálatos kivitelezés:
A körívek mintázata – mint ahogy férfi és nő is – különbözik, leszámítva a szív ívet: az közös, és hát valóban, az erősebb nem is lehet mélyen érző, nagy szívvel! Pár napja van csak nálunk, de sokat nézegetjük ezt a mandalát, sokszor Marci is ráfeledkezik.
Vajon Ő is látni véli a DNS röntgendiffrakciós képében a mandalánkat?
Vajon Ő is elgondolkozott már azon, miképp fonják a Párkák a közös fonalunkat? És hogy a DNS füst szerűen gomolygó szálainak szövedéke milyen szép és titokzatos életet is tartogat számunkra…?
Vélhetően még nem gondolkozott ezeken, de talán még rá is ér.
„Az élet, a vér öröklődése bonyolultabb kérdés az eddig föltételezettnél, pedig korábban sem gondolták a gének továbbélését primitív folyamatnak. Nem véletlen, hogy az apaság, a földön tapasztalható örömök között, ez idáig úgy tűnik, a legnagyobb.” (Grecsó Krisztián)
