Az eredeti írásom 2009-ben jelent meg a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi Kar hallgatói lapjában, a Confabulában.
Rögös úton kocsikáztunk azon az álmos, esős, hűvös áprilisi délutánon a Nagykanizsától 10 km-re lévő cserfői szőlőhegy mélyén található jazz-kocsma irányába. A hegyhát kora tavasszal még kihalt volt; s a családias vályog présházak, és a rügyeiket még alig bontogató gyümölcsfák által szegélyezett úton látszólag semmilyen jel nem utalt arra, hogy a következő mellékutacskára térvén, az a magyar jazz-kultúra egyik fellegvárához vezet el bennünket. Néhány méternyi zötykölődés után a kátyús-földes úton, megérkeztünk a széles fakapu elé. A kapun túl Iván, a Cserfő Jazzland fő-fő szervezője, házigazdája és állandó fellépője már várt bennünket; messziről integetve, hamisíthatatlan recsegő hangján invitálva beljebb minket.
A kocsma galériáján berendezett kis színpad eltörpül ugyan a kert végében felállított, hatalmas szabadtéritől, mégis temérdek hangszer sorakozott egymás mellett (a tegnap esti közös muzsikálásból maradt ott). Alatta sörcsap; a falakról pedig itt-ott színes, más-más sarokból megsárgult, fekete-fehér fotó tekintenek vissza ránk: megidézve egy irigylésre méltóan gazdag jazz-zenei élet állomásait és példaképeit. Egy szentélybe érkeztünk.
Az elmúlt években – a teljesség igénye nélkül – olyan fellépők garantálták a minőséget és a hangulatot, mint Babos Gyula; Lattmann Béla; László Attila; Snétberger Ferenc; Borbély Mihály; Dresch Mihály; Tony Lakatos; Binder Károly; Dr. Vukán György; Don Byron; Randy Brecker; a hammond-orgonista idol, Rhoda Scott; a Budapest Ragtime Band vagy a Hot Jazz Band.
Iván mindannyinkat sörrel és pálinkával kínált, majd első cigarettájára és a kis kályhába gyújtva mesélni kezdett...
Tiborcz Ivánt – a Cserfő Jazzland szellemi atyját – kérdezem; elsőként talán arról, volt-e olyan a meghatározó tényező, személy, élmény, amely a jazz irányába orientálta a zenei érdeklődésedet?
Volt, természetesen. A családunkban a zene egyébként is kiemelt szerepet kapott. Ám fiatal koromban az ifjúság körében a beat, majd a rock zene volt a meghatározó: Deep Purple-t és Rolling Stones-t hallgattam. András, a hat évvel idősebb bátyám ekkoriban a pécsi konzervatóriumba járt, és a méltán híres Ötlet nevű rock zenekar alapító tagja volt. Ezután a budapesti jazz tanszakra került és ő ismertetett meg különböző jazzfelvételekkel, amikkel kezdetben nem igazán tudtam mit kezdeni, de nagyon hamar beléjük szerettem. Felnéztem annyira a bátyámra, hogy kezdett komolyabban érdekelni, mi is az, ami miatt ez igazán jó? Innen már nem volt visszaút… Két gimnáziumi osztállyal a hátam mögött – mindenki legnagyobb meglepetésére – jelentkeztem a pesti jazz tanszakra. A felvételire a tesóm meglehetősen jól felkészített, és azzal a feltétellel vettek fel, hogy beiratkozom a „dolgozók esti gimnáziumába”. Az érettségiig nem jutottam el, ugyanis 1979-ben úgy döntöttem, hogy ebből (illetve abból) a nyomasztó országból nagyon sürgősen el kell menni: az akkori, kádári Magyarország számomra – a szabadságot hirdető jazz-zenész számára – totálisan élhetetlennek bizonyult. Amerikába tartottam, de keletnek indultam… Némi jugoszláv és belső balkáni kóborlás után, félévnyi várakozást követően, 19 éves koromban, Görögországban kaptam meg a letelepedési engedélyemet a tengeren túlra.
New York állambeli Buffalóban találtam meg azt, amit kerestem: egy 1918-ban alakult, ma is működő jazz-klubot: a Colored Musicians’ Club–ot. Ez egy színfekete klub, ahol a házi zenekar szaxofonosa lettem, és nálam lényegesen idősebb zenész között otthonra találtam. Olyannyira UFO-nak számítottam, hogy jóformán nem tudtak velem mit kezdeni: egy fiatal fehér srác, aki valahonnan Kelet-Európából jött, a ’30-as, ’40-es évek mainstream jazz sztenderdjeit játssza (mi több, mindezt iskolai keretek között tanulta!) és improvizál! Ha Amerikába születek, nem valószínű, hogy fehérbőrűként egy tisztán fekete klubba bekerülhettem volna. Egyfajta „kis kedvenc” voltam – noha nem a zenei tudásom miatt, ezt szeretném leszögezni. Úgy beszélhettem mindenkivel, mintha én is fekete lettem volna. Mondhattam nekik olyat, amilyet csak nagyon kevés fehér ember mondhatott egy feketének Amerikában akkoriban… A hely vonzotta a híresebbnél híresebb zenészeket – máig abból élek, amit itt szedtem magamra –; és egyetlen alkalommal az is megadatott számomra, hogy egy színpadon játszhattam a klubba betérő John Birks „Dizzy” Gillespie-vel.
Mi a helyzet a hangszerválasztással?
Hangszerválasztásomban talán a legnagyobb szerep Charlie Parkernek tudható be. Egy szaxofonosnak először meg kell tanulnia klarinétozni; tizenöt évesen kezdtem el játszani, majd eztán következett az alt-szaxofon. A klarinétozás előtt hat éves koromban kezdtem zongorázni klasszikust a nagykanizsai zeneiskolában.
Kit tartasz a legnagyobb szaxofonosnak?
Charlie Parkert, aki az abszolút forradalmat jelentette a modern jazzben. Természetesen a swing korszakból is lehet neveket említeni: Ben Webster; Coleman Hawkins; Lester Young. A későbbi generációból John Coltrane; Dexter Gordon; Sonny Rollins; a nem régiben elhunyt Michael Brecker vagy Jan Garbarek nevét érdemes kiemelni.
Jan Garbarek nem régiben járt hazánkban. Nagy koncertre járó vagy, vagy inkább otthoni környezetben szereted élvezni a zenét?
Garbarek – noha tudta tökéletesen a klasszikus amerikai mainstream sztenderdeket – mégis valamiféle újat, mást adott a zenének, ami valami egészen különlegeset és szépet eredményezett. A koncerten nem voltam.
A hosszú vándorévek után fogalmazódott meg bennem az, hogy megkeressem magamnak a nyugalom és béke szigetét. Azelőtt jártam a világot, koncerteket követték a fellépések; reggel még nem tudtam, hol alszom este. Maga a karrierépítés ugyanakkor sosem érdekelt. Fejszámlálásom alapján ez a 37. hely, ahol tartósabban (értsd: nem hotelben) lakom; valamikor egy teherautóval költöztem, máskor csak egy reklámszatyorral. A cserfői szőlőhegyen találtam meg, amit kerestem: minimális ráfordítás mellett a magam ura lehetek; és ami nagyon fontos, nem elszakadni a zenétől!
Az internet rohamos elterjedése, az hogy gyakorlatilag bárki számára hozzáférhető, talán maga után hozza azt is, hogy több emberhez, szélesebb körökhöz jut el a kultúra. Az internetet kulturális szempontból nagyobb forradalomnak tartom, mint a könyvnyomtatást.
Csak a jazzt kedveled vagy inkább a zene egyetemlegességében hiszel? Mikor először jártam a jazz-kocsmádban, tisztán emlékszem arra a „házi szabályzásodra”, miszerint napközben kizárólag komolyzene szól.
Persze! Ez a mai napig így van: 18:00 óráig csak klasszikust hallgatok, péntek esténként pedig mindig élőzenét varázsolunk ide. A komolyzenében azért lényegesen válogatósabb vagyok. Mozart zenéjét imádom, de az operáit képtelen vagyok végighallgatni. Nem így vagyok pl. Wagnerrel vagy Puccinivel. Bár a zenében J.S. Bach A mindenható.
Az improvizáció egy meghatározó komponense a jazznek. Sokak szerint ezt nem lehet tanulni. A közelmúltban elhunyt Pege Aladár, „a nagybőgő Paganinije” (nevéből eredő szójátékkal: Pegenini), aki mindennap legalább két órát gyakorolt, de kizárólag csak klasszikus darabokat, mert a dzsesszt sohasem használta gyakorlásra. Azt mondta: „A dzsesszt érezni kell, az improvizációt nem lehet kigyakorolni, megtanulni.”
Nézd, a Pege így látta, azonban nem egy út vezet az igazsághoz. Az improvizációt kigyakorolni valóban nem lehet, megtanulni meg lehet. Nem a hangszertechnikát, hanem magát az improvizációs technikát: azt, hogy hogyan gondolkodsz az improvizációban. Az improvizáció a jazznek valóban meghatározó összetevője, azonban régebben az egész zenében meghatározóak voltak az improvizatív elemek. Gondoljunk csak Liszt Ferenc máig fennmaradt koncertplakátjaira. Ezeken a különböző darabokat összekötő részeknél az volt feltűntetve: fantázia – amely tulajdonképpen az előadóra bízott improvizációt jelentette. Hangrögzítő technika hiányában a történeti leírásokra hagyatkozva elhihetjük, hogy Liszt – kora legnagyobb zongorista sztárja – meglehetősen virtuóz módon oldotta meg ezeket a feladatokat.
Ugyanígy gondolhatunk a bécsi klasszika hegedűversenyeinek kadenciáira. (A kadencia áriák, versenyművek, hangszeres szólódarabok részeként is előfordul; a vezető szólam virtuóz, kötetlen, eredetileg improvizált szólója. Ilyenkor a szólóhangszeres kadenciájának be kell mutatnia az elhangzott tétel legfontosabb témáit és részeit, s azt gazdagon díszítve, virtuóz módon, kíséret nélkül kell feldolgoznia – RND)
A XIX–XX. századi cigányzene (nem cigány népzene, hanem magyar nóták, amelyeket cigány muzsikusok adtak elő) esetében variációknak hívták. Tehát mindig, minden korban és stílusban jelen volt az improvizáció, csak másképp hívták.
A klasszikus New Orleansi jazzre jellemző ún. kollektív improvizáció csak később jött a világra és csak ezt követte az egyéni hangszeres szóló-improvizálás vagy hotting.
Egyszer valahol azt olvastam, hogy ha ma élne J.S. Bach, éppen ezért, biztosan jazz zenész volna.
Igen, minden valószínűség szerint, ahogy Liszt is. Mozart popzenész lenne…
Térjünk át a Cserfő Jazzlandre. Honnan indult a dolog, mi adta meg a kezdeti löketet?
A kezdeti idea az volt, hogy összehozzak zenészeket (végzős jazz-tanszakos diákokat és tanárokat), barátokat, muzsikáljunk együtt, érezzük jól magunkat. Akkoriban még gondolni sem mertem arra, hogy mindebből valaha egy nemzetközi fesztivál fog kerekedni. Már csak azért sem, mert nem ez volt a cél. Mindez 1996-ban kezdődött. Feladtam egy hirdetést a helyi lapba, amely valahogy így szólt: „A következő napokban nyilvánosak a jazz-próbák a cserfői szőlőhegyen!” Legnagyobb meglepetésemre kocsik álltak meg egymás után sorban a birtok előtt. Azt hittem, eltévedtek és útbaigazítást várnak. Kiderült, hogy a jazzért jöttek fel a hegyre, hallották, hogy itt lesz valami. Kapkodni kezdtem, hogy legyen egyáltalán valamit inniuk…
Kanizsa egyébként is az élen jár a jazz-muzsika terén. Elég, ha csak a HSMK péntek esti jazz-klubjaira vagy a majd’ négy évtizedes múltra visszatekintő, hagyományosan októberben megrendezett Kanizsa Nemzetközi Jazz– és Világzenei Fesztiválra gondolunk.
Igen, de ehhez azért tudni kell azt, hogy ez sok-sok évvel ezelőtt a felsőbb politikai hatalmak kezdeményezésére indult el: a Magyar Rádió volt a fő zászlóvivője annak az elgondolásnak, amely szerint néhány vidéki városban felfuttatták a jazz zenei életet. Ezek voltak: Debrecen, Szeged, Székesfehérvár és Nagykanizsa. Mindehhez szükség volt még egy Dr. Beke Árpád nevű fül-orr-gégész, aki a néhai Pék Pál Tanár úrral karöltve kezdték el felfuttatni a jazz zenei életet a városban. Beke doktornak már ekkor olyan méretű lemezgyűjteménye volt, hogy a Magyar Rádió – ahol ekkoriban Kiss Imre volt jazz szakosztály vezetője –, szóval, a Rádió tőle kölcsönzött – rendesen pénzért – lemezeket a jazz-műsorokhoz. A fesztiválok aztán beindultak és óriási vonzáskörzettel rendelkeztek. Még Miskolcról is jöttek egyetemisták, hátizsákkal, autóstoppal, hálózsákos, sátras fiatalok tömegei árasztották el a városi parkokat. Mindeközben a fővárosban nemhogy a jazz-fesztiválok, de még csak koncertek sem nagyon voltak.
A jazznek ekkoriban volt egyfajta politikai üzenete is: a popzenétől eltávolodó értelmiség így is kifejezhette a szolid tiltakozását: „nem vagyok a rendszernek a zászlóvivője!” Fontos látni, hogy ez a politikai töltet megszűnt a rendszerváltás után; valamint egyre több fellépőt hívtak el a fővárosba, így egyre nehezebb ma már az embereket megmozgatni.
Fontosnak tartod a fiatal tehetségek felkarolását is.
Nekem megadta a sors azt a szerencsét, hogy rendkívül jó, fogékony gyerekkel dolgozhattam, dolgozhatok. Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy az elmúlt 20 év során sok tehetséges fiatal keresett meg azzal, hogy bevezessem őket a jazz, az improvizáció világába. Többen közülük már különböző országokban játszanak illetve tanítanak. Sinkovits István zongorista a hannoveri konzervatóriumban tanít; Kém Sándor kiváló bőgős, Hágában tanít, de Rotterdamban keresett zenész. Simon Balázs ugyanitt a rotterdami konzervatórium végzős szaxofonos hallgatója; Farkas Norbert bőgős első éves a grazi művészeti egyetemen, Gayer Mátyás szeptemberben kezdi meg tanulmányait Amerikában, a bostoni Berkley-n. Ő fantasztikusan zongorázik.
Évről-évre sikerül hazai, nemzetközileg elismert és világhírű muzsikusokat elcsábítanod a birtokodra. Mi Cserfő vonzereje a muzsikusok szemében?
Hozzávetőlegesen 1999-re kristályosodott ki az, hogy valóban van igény egy ilyen kezdeményezésre. Ám ahhoz, hogy felfuttassuk a dolgot, nagyobb, ismertebb nevekre volt szükség. Ekkor hívtam fel Babos Gyula barátomat, akit tizenéves korom óta ismerek, és aki ekkora már a szakma egy igen elismert művésze volt. Kértem, hogy jöjjön el, és egy nagyon baráti gázsit ajánlott fel, mindamellett, hogy azt tanácsolta, írjak az EJI-nek (Előadóművészi Jogvédő Iroda) támogatásért. Jávori Vilmossal, Dresch Mihállyal jött el. Ezután aztán beindult a gépezet.
Ha az ember végigtekint az eddigi évek fellépőinek során, az az érzése támad, hogy hazánk legismertebb muzsikusai közül majd’ mindenki megjárta már Cserfőt. Lehet azt mondani, hogy a fesztivál már zenész berkekben is kivívott magának egy olyasfajta elismerést, hogy presztízs itt fellépni?
Azt hiszem, ehhez tényleg elég csak végignézni az eddigi előadók során. Bálákban állnak ezenkívül itthon az olyan zenekarok demoCD-i, akik szeretnének fellépni a fesztiválon. Szóval, van kikből válogatni. Bár nem vagyok például nagy ragtime kedvelő, de az ország talán legprofibb ragtime-zenekarát, a Budapest Ragtime Band-et is vendégül láttuk már. Számomra a minőség a legfontosabb.
Ki az „álomfellépő”, akit szívesen látnál egyszer a cserfői színpadon?
Néhány éve az éjszaka közepén azon gondolkodtam, kit lehetne elhívni, aki a közönség számára is ismert és élvezhető előadó. Akkoriban úgy álltunk financiálisan, hogy gyakorlatilag tényleg bárkit elhívhattunk volna. Megvan: Ray Charles! Ennek a tükrében aludtam el. Reggel a TV-ből tudtam meg, hogy aznap éjjel elhunyt…
Iván eztán a "Szomorú vasárnap" című dal témájára kezdett nekünk improvizálni zongorán; elszakítva minket tértől és időtől egyaránt. Köszönjük, hogy rendelkezésünkre álltál, és hogy vendégeid lehettünk ebben a fantasztikus jazz-szentélyben!
