Néhány napja egy blőd rendőrségi kisvideótól hahotáznak a humorérzékkel megáldottak, de mégiscsak sírva nevetnek, mert alkotói a filmet korántsem viccnek szánták…
„A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr- főkapitányság, (sic!) mint konzorciumi partner a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatallal és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Igazságügyi Szolgálatával közösen valósítja meg Az áldozattá válás megelőzése, áldozatsegítés című, TÁMOP 5.6.1C-11/2.-2011-0018 kódszámú, az Európai Unió Társfinanszírozásával megvalósuló Ne légy áldozat című projektet.” – olvashatjuk a Szabolcs Online-on.
Ennek keretében készült el tehát ez a 6 perc 41 másodperces, Csak egy szippantás címet viselő csoda. Ez az alkotás megérdemli – meg mi magunk is –, hogy a legnagyobb jelenetekről külön is szóljunk, előtte azonban figyelmesen végig kell nézni:
Ez az igazán életszagú, frappáns bűnmegelőzési kisfilm tehetséges és kreatív emberek kitartó munkája eredményeként jöhetett létre, amelynek célja az áldozatvédelmi rendszer hatékonyságának növelése. A célközönsége pedig a gyermekektől egészen a „szép korúakig” terjed.
A nyitósnittben rögtön egy középiskolai osztályteremben találjuk magunkat, annak minden obligát kellékével: tanári asztallal, padokkal, idegesítő kis szürke „hintázás-gátló” műanyag ékekkel a módfelett ergonomikus székek alján, szorgos kisdiákokkal és egy tarka cicanadrágos tantónénivel, aki széles kézmozdulatokkal próbálja a citrátkör csínját-bínját az érdektelen nebulók fejébe transzformálni a délutáni biosz óra keretein belül. Reménytelen vállalkozás – tudja ezt ő is –, erről mi magunk is meggyőződhetünk, amint az operatőr megteszi nekünk azt a szívességet, hogy végigpásztázza a szemben helyet foglaló enervált társaságot. Figyelmünk kisvártatva meg is akad egy piros felsős lányon, de talán még inkább a mögötte ülő, hallatlanul koncentráló arcon, akiről addig csak sejtéseink vannak, hogy tisztázatlan körülmények között mivel matat a pad alatt, mígnem egy fondorlatos (a Samsung és Nokia cégek által szponzorált) üzenetváltásba csöppenünk, amelynek tárgya egy aznap estére rittyentett házi mulatság: Zsófiéknál…
Még egy vágókép a tudásvágy által csúcsra fűtött társaságról,és a következő jelenetben már egy udvari társalgás szem- és fültanúi lehetünk, amely az imént még feszülten a biosz órán kukkeroló, piros felsős lány és annak húga között zajlik. Ekkor a művészi megformáltságú dialógusnak köszönhetően kezdjük igazán megérteni és beleélni magunkat a lassan (!) kibontakozó történetbe: hogy a dolgok a violinkulcs ellenére sem mennek jól a (zene)suliban, a matek sem a kislány (???) erőssége; és valahol a legbensőbb énünkkel megsejthetjük azt is, hogy a titokzatos, eltűnt crack-pipa még kulcsszerepet fog játszani – már ami a sztori dramaturgiáját illeti… A testvérpár komótosan hazaindul, hogy útjuk a sötét éjszakába vezessen.
A csinosan felújított panellakásból már messziről kiszűrődik az ócska esztergazenére vonagló ifjúság részeges tivornyázása. Szívünkhöz kapunk az asztalon sorakozó és kézről-kézre járó italos flaskák – különféle aromákkal pancsolt égetett szeszek, édes szamorodni és Dankó Pista – láttán. Főleg, amikor egyikük – nem bírva a gyötrő szeszéhségével – a saját fogával tépi le az üveg kupakját, hogy hozzájuthasson az alkoholhoz.(Nem tudom nem észrevenni a párhuzamot a Szomszédok című örök klasszikus teleregény egy hasonszőrű pszichedelikus jelenetével: https://www.youtube.com/watch?v=boirH1DBUzE)
Alig egy fél pillanatra szakít ki bennünket ebből az orgiából a rendező, hogy megmutassa a JTA-548-as, faberakásos karosszériájú Mitsubishijukkal az prágai sörözésből másnaposan hazafelé igyekvő szülőket. Ám még nincsenek „otthol”; anyukának pedig „nem jó érzése van” – és ekkor (úgy amúgy két és fél perc eltelte után!) már a legbelsőbb hang is azt mondatja velünk: itt valami történni fog. (Megint tévednünk kell.)
Visszazuhanunk a házibuláj romlott erkölcsű, rideg valóságába, amint az imént még pad alatt matató srác arcát látjuk kibontakozni a füstköpeny mögül, aki virsliujjait kissé félszegen pihenteti Zsófi mezítelenül hagyott vállán a cinkos félhomályban. Remegő gyomorral szurkolunk azért, hogy a lány ne fogadja el a Corleone módjára pöffeszkedő Martintól a cigarettát, érezzük a feszültséget, a vacillálást, a dilemmát, s minden reményünk elveszik, amikor mégis megteszi.
A lány egyetlen slukktól befullad, a crack-pipa pedig sehol: kész a baj! Martin eztán a szex-szobából kirohanva Dr. House-t meghazudtoló gyorsasággal állítja fel a biztos diagnózist: „A húgodnak valami baja van”. A mentők kiérkezése előtt még megcsodálhatjuk Ádám (?) szexuálisan módfelett megérintő kőműves dekoltázsát, amint a porcelán nagyisten előtt térdepelve színeset ásít a kagylóba.
A tegnap még a prágai detoxban gyengélkedő szülők már csak arra érnek a helyszínre, hogy az Országos Mentőszolgálat munkatársai éppen a két bajbajutott fiatal szakszerű ellátásán fáradoznak. Várnánk esetleg Mágünheim doktor színrelépését (vagy legalább Győrfi Pált egy snitt erejéig), ám hoppon maradunk. „Nem jó érzésű” anyuka még a mentőautóba is invitálást kap az orvostól, aki előtte az ügy minden részletéről tájékoztatta apukát. Ezután a sokkoló vágóképek egy életre beleégnek a retinánkba a fonendoszkópról, az oxigénmaszkról, az EKG-tappancsokról, vérnyomás- és szaturációmérőről.
Mivel hihetetlen, nem várt – legfeljebb csak remélt – fordulatokkal operál a film, az imént még életetkért küzdő mentőorvos – immár egy nyugodt környezetben – összefoglalja nekünk az eseményeket egy, a Szomszédokból már ismert, rezignált erkölcstöltetű glossza formájában. Autentikus zárlat.
Ha hihetünk a mobiltelefon készülékek kijelzőjének a történet elején, akkor azt láthatjuk, hogy a filmet június 11-én forgatták (akkor biztosan, ám elképzelhető, hogy hosszú hetek stábmunkája is szükségeltetett); feltehetően ezt valamiféle elő- és utómunka is meg kellett (volna) előznie. Azóta eltelt egy kevés idő. Kérdem én: ki/kik voltak azok, akik erre csettintettek, s helyeslően bólogatva azt mondták, ez így rendben van?
Ez a briliáns film – nyilván sok más mellett – egy ziccert biztosan kihagyott, s ez valóban dühítő: ha másra nem is, arra megtaníthatták volna a Kedves Nézőt, hogyan kell egy krízishelyzetben a mentőket felhívni, s a diszpécsert korrektül és adekvátan tájékoztatni. Ez (is) kimaradt…
Csak emlékeztetőül: a TÁMOP-5.6.1.C-11/1-2011-0005 program projekt – amelynek keretében eme műremek is megszületett – mindösszesen cca. 121,5 millió forintnyi támogatást élvez. Még mielőtt azonban egyesek felhorkannának, megnyugtatásul írom: a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr- főkapitányság Bűnmegelőzési Osztálya a projekt keretében 15 darab bűnmegelőzési kisfilm elkészítését vállalta. Valamiért azonban a kommentálási lehetőség már ennél a gyöngyszemnél sem opció videó megosztó portálon…
És azért, hogy ezt a talicskányi marhaságot némileg feledtessem, tessék meghallgatni a napokban 66 éves Charlie némileg mégiscsak idevágó szerzeményét:
