Előző írásomban néhány párhuzamot és differenciát villantottam fel a járványos gyermekbénulás illetve a koronavírus relációjában. Míg utóbbi esetében a világ kutatói ebben a pillanatban is az oltóanyagon dolgoznak, addig a poliomielitisz elleni vakcinafejlesztés története számos olyan érdekességet tartogat, amely akár a mostani helyzetre vonatkoztatva is tanulságos lehet. Az 1950-es években az USA és a Szovjetunió fej-fej mellett versengve próbálta megfékezni a kór terjedését, és bár végül mindkét szuperhatalom eljutott a megoldásig, a küzdelem két emblematikus alakja, Salk és Sabin sosem kapták meg munkásságukért az egyébként megérdemelt Nobel-díjat. Kik voltak azok a tudósok, akik hozzájárultak a sikerhez és milyen politikai döntések befolyásolták az események alakulását? Ismerjük meg őket a Nemzetközi Gyermekbénulás Alapítvány alapításának huszadik évfordulója alkalmára készült bronz szobor-együttesen és jó néhány korabeli fotón keresztül!
Sokféle névvel illettik a vírusos gyermekbénulást: poliomyelitis anterior acuta, Heine–Medin-betegség, angolul infantile paralysis vagy egyszerűen csak polio. Már az antik világban ismert betegség volt, erről Hippokratész leírása csakúgy tanúbizonyságot tesz, mint az az egyiptomi sírban feltárt domborműrészlet, amelyen egy alsóvégtag-bénulásos, botra támaszkodó figura látható. Jól kivehető az alak lábának sorvadt izomzata, s az igen gyakori bénulásforma megjelenéseként a lógó lábfej, az ún. lólábállás.
Az angol szülész-gyermekgyógyász, Michael Underwood (1738-1810) írta le elsőként a poliomyelitis pontos klinikai képét, 1789-ben megjelent A Treatise on the Diseases of Children, with General Directions for the Management of Infants from Birth című munkájában.
A német ortopéd orvos, 1 Jacob von Heine (1800-1879) az általa Stuttgart mellett nyitott Cannstatti Ortopédiai Intézetben több mint 150 beteget kezelt. 1840-ben beszámolt a betegség maradványtüneteiről illetve ezek kezeléséről, 1860-os tudományos munkája pedig már a Spinale Kinderlähmung alcímet viselte, és ebben már mint gerincvelő eredetű betegségként beszél a poliomyelitisről.
Az 1887-es stockholmi megbetegedések leírója 2 Karl Oskar Medin (1847-1927) volt, aki 1890-ben leírta a járvány során szerzett tapasztalatait; megfigyelte a végtagparalíziseket követő légzőizmok bénulását illetve elsőként számolt halálos kimenetelű légzésbénulásról.
Az 1905-ös skandináv járvány kapcsán a svéd orvos, 3 Ivar Wickman (1872-1914) az addig legátfogóbb klinikai és epidemiológiai leírását adta a fertőzésnek, amelyről megállapította, hogy direkt ember-ember kontaktus útján terjed illetve megfigyelte a fertőzés szezonalitását, melynek csúcsát nyárra és kora őszre tette, valamint hogy vannak tünetszegény (abortív) és tünetmentes (latens) esetek is. (Az ő javaslata volt, hogy a kórképet a Heine–Medin-kór névvel illessék.)
A világhírű osztrák tudós, 4 Karl Landsteiner (1868-1943) mint a vércsoportok felfedezője tett szert világhírnévre; emellett Erwin Popperrel karöltve jelentős lépéseket tett a gyermekbénulás kutatásának területén is. Elsőként igazolták, hogy a poliomyelitist vírus okozza: először izolálták a vírust és igazolták, hogy a központi idegrendszer elváltozásáért felelős. 1908-ban egy bénulásban meghalt kilencéves gyermek gerincvelőmintájának baktériummentes szűrletét nyúlba, tengerimalacba illetve egérbe oltották. A kísérlet semmi tünetet nem okozott. A kísérletet aztán megismételték, ezúttal azonban a mintát két óvilági majomba oltották: mindkét majom klinikai tüneteket produkált és mikroszkopikus elváltozások is kimutathatóak voltak a gerincvelőjükben. (Érdekesség, hogy a Nobel Bizottság Landsteinernek a vércsoportok felfedezéséért csak 29 évvel később, 1930-ban ítélte oda az elismerést. Landsteiner tudományos munkásságát azonban mi sem dicséri jobban, minthogy olyan korszakalkotó orvosi felfedezések szerves résztvevője volt, amelyekért egyenként is Nobel-díjat lehetett volna odaítélni.)
Az 1916-ban New Yorkban, közel 30.000 megbetegedéssel jelentkező járvány az addig ismert legnagyobb méreteket öltötte, amely egyúttal nem látott mértékű, karanténszerű óvintézkedéseket hozott magával a nyári időszakban: az uszodákat bezárták, a kisgyerekek hosszú ideig nem hagyhatták el otthonaikat, a 16 évesnél fiatalabb gyermekek nem mehettek moziba, és a súlyosan megbetegedetteket repülővel polio-centrumokba szállítottak el.
Az 1921-es járvány attól vált híressé, hogy ennek alkalmával betegedett meg a később egyedi módon négyszer újraválasztott, 32. amerikai elnök, 16 Franklin Delano Roosevelt (1882-1945) is. Ettől fogva egészen haláláig járásképtelen maradt, a mozgáshoz mindig segítségre volt szüksége.
1933-ban lépett az USA elnöki posztjára, és 1938. január 3-án megalapította a Nemzetközi Gyermekbénulás Alapítványt, a March of Dimes néven ismert National Foundation for Infantile Paralysis-t. (A dime szó jelentése tízcentes érme, amelyet egyébként Franklin D. Roosevelt elnök arcképe díszít.) Az alapítvány alapkoncepciója az volt, hogy a súlyos gazdasági válság ellenére is felhívja az emberek figyelmét arra, hogy kisebb összegű pénzadományokkal mindenki hozzájárulhat a betegség legyűréséhez. Ennek tükrében megindult az ún. 10 centes gyűjtési akció, amelynek hozományaként rengeteg pénz gyűlt össze, amely jelentős mértékben elősegítette a későbbi vakcina gyártást. Történelmi példák tucatjai igazolják azt, hogy az egyes kórfolyamatok hátterében álló mechanizmusok/történések felderítésére elkülönített (erre a célra karitatív módon gyűjtött) anyagi támogatások és létrehozott alapítványok meghozzák az áhított eredményeket.
Az egyik akadály a kutatásban az a kibékíthetetlennek tűnő vita volt, amely a svéd és amerikai tudósok között folyt. A svéd kutatók azt állították, hogy a vírus a bélben szaporodik, míg az amerikaiak szerint a légutakban és onnan jut a központi idegrendszerbe. A legfőbb oka, hogy a polio elleni hatékony oltóanyagra ilyen sokat kellett várni az, hogy nem ismerték fel a vírus komplexitását, történetesen azt, hogy nemcsak egyféle vírustörzs létezik. Komolyan hátráltatta az is a kutatást, hogy a vírus csakis emberben illetve majomban szaporodik. 6 Charles Armstrongnak (1886-1967) sikerült a kórokozót gyapotpatkányra átoltani, ezzel jelentősen megkönnyítenie a további víruskutatást.
Az igazi áttörést 1949-ben a Harvard Egyetem munkatársai: 14 John Franklin Enders (1897-1985), Frederick Chapman Robbins (1916-2003) és Thomas Huckle Weller (1915-2008) hozták meg, akik könnyen kezelhető sejtkultúrákat dolgoztak ki. A kísérleti állatok sejttenyészettel való helyettesítésére irányuló kutatások már a XX. század eleje óta folytak. Különösen lassan haladtak az emberi vírusokkal kapcsolatos munkák, mert embereket mégsem lehetett kísérletekbe fogni… A legnagyobb nehézséggel a poliovírus kutatóinak kellett megküzdenie, mert a vírus emberen kívül csak majomban szaporodik. A polio-kutatás hőskorában szinte kizárólag a vírus szerológiai típusainak megismerése érdekében nem kevesebb, mint 30.000 (!) majmot pusztítottak el. Ezeket a kísérleteket sejttenyészeten sokkal egyszerűbb lett volna elvégezni. Enders, Robbins és Weller munkájának gyümölcsként a poliovírusok immár in vitro tenyészthetőek voltak nem neurális (!) szövetekből készült egyrétegű sejtkultúrán úgy, hogy a vírus citopatogén hatását mikroszkópon lehetett nyomon követni. Hárman megosztva kapták elismerésül az 1954-es orvosi-fiziológiai Nobel-díjat.
A lengyel származású Hilary Koprowski (1916-2013) a későbbi 1951-es orvosi-fiziológiai Nobel-díjassal, Max Theilerrel (1899-1972) dolgozott a sárgaláz illetve a polio elleni védőoltás kifejlesztésén: 2-es típusú, élő, attenuált (legyengített) poliovírust patkányhoz adaptált. Már 1950-ben 20 önkéntest oltott be rágcsálókban adaptált TN jelzésű törzs szuszpenziójával. A következő lépésben 1-es, majd 3-as típusú poliovírust attenuálta. 1956-ban immunizálási próbákat végzett: 1.000 embert oltott be, s 90%-ukban jelentkezett ellenanyag mindhárom típus ellen. Tehát minden eseten megfelelő ellenanyagszint alakult ki, ám minderre nem rendelkezett engedéllyel, ezért az őt érő támadások miatt fel kellett hagynia munkájával. Talán érdemes megjegyezni, hogy Hilary Koprowski nem szerepel a szobor-együttes tagjaként, és ő maga sem kapott Nobel-díjat munkásságáért…
Ebbe a közegbe robbant be a Pittsburghi Egyetemen dolgozó Jonas Salk és a Cincinatti Egyetemen munkálkodó, a Szovjetunióból elszármazott kutató, gyermekorvos, Albert Bruce Sabin. Kettejük rivalizálásának története azonban csak a következő írásomban lesz olvasható...
