Hajdan medikus koromban a pécsi Confabula hasábjain egy könyvajánlóval debütáltam, s ezzel egybekötve egy új rovatot is útjára indítottam, a XX. század legnagyobb zongoristái címmel. A legvirtuózabb pianistákról szerettem volna néhány érdekes, helyenként humoros és izgalmas betekintést engedni a zeneóriások mindennapi életébe, s bemutatni őket olyan emberi oldalukról, amelyet – valószínűleg – csak kevesek ismernek. Egyúttal persze kedvet is szerettem volna csinálni hallgatásukhoz.
A könyv, amelyet ismertettem, Varnus Xavér, világhírű orgonavirtuóz Isten majd megbocsájt – az a mestersége (ISBN: 9789633686256 ) címet viselő irománya volt. Ebben olvastam először a bolondériás zongoristáról, Vladimir De Pachmannról.
.jpg)
Pachmann Odesszában látta meg a napvilágot 1848-ban, egy római jog professzor apa, s egy török grófi családból származó anya gyermekeként. Zenei tehetsége hamar megmutatkozott, apja hatéves korában hegedűre kezdte tanítani, de affinitása a zongora irányába erősebbnek bizonyult. Eztán a Bécsi Konzervatóriumban képezte tovább magát, ahol jó kezekbe került: Joseph Dachs vette kezelésbe, akit Karl Czerny okított a zene fortélyaira, s aki maga a nagy Beethoven tanítványa volt. Egyszóval kiváló volt a „pedigré”, ami körülvette Pachmannt, s csakhamar a legkeresettebb előadóművészekké lépett elő, akit a szakma máig a legnevesebb Chopin-interpretátorok között tart számon. Mégis, azon néhányak számára, akiknek ismerős a neve, elsősorban nem a zenei tehetsége ugrik be először, de „beszéljen” helyettem a könyv:
„Pachmann egyike volt a századforduló legjelentősebb és legvirtuózabb zongoraművészeinek, aki ennek ellenére sem annyira zongorázásával, mint inkább elképesztő különcségeivel állított igazán maradandó emléket önmagának. Oroszországi zsidó volt, s az 1840-es évek táján született. Csodagyerekként beutazta egész Európát, s lenyűgözően gyors tempói mellett főként Chopin hihetetlenül lágy és nosztalgikus billentésével varázsolta el hallgatóit. Utóbb aztán furcsa dolgokra szokott rá. Elkezdett a koncertjein beszélni, gesztikulálni, néha üvöltözni is. Addig nem volt baj, amíg ezt csak saját hangversenyein csinálta, de rendszeresen botrányt csapott másokéin is: kollégái ezért reszkettek jelenlététől. Bernard Shaw, aki egy ideig zenekritikusként működött, egy ízben ezt írta a művész New York-i hangversenye után: »Tegnap este Pachmann úr jól ismert pantomimikus előadásában volt részünk, Chopin zenéjének kíséretében«. Koncertjein egy rettenetes, fekete malaclopó köpenyt viselt, amelynek olyan bukéja volt, hogy rá lehetett könyökölni: azt állította róla, hogy Chopintól örökölte, s nem akarta belőle kimosni a »szerző leheletét«. Soha nem gyakorolt, s állította, hogy legjobb ujjgyakorlat a tehénfejés, amelyet viszont egyetlen reggel sem mulasztott el, majd a tejet a csatornába öntötte.
Hírhedt történetei közül csokorba foglaltam egynéhányat – jó mulatást kívánok hozzájuk.
Rómában meghirdetett koncertjén kivonult a színpadra, s leült a zongoraszékre, amelyen rögvest fészkelődni kezdett. Húzogatta előre, hátra, majd végül kirohant, s egy vaskos könyvvel tért vissza, amit rátett a székre. Ismét izgett-mozgott rajta, majd hirtelen felpattant, kinyitotta a könyvet, kitépett belőle egy oldalt, visszacsukta, ráült, s elkezdett játszani.
Berlini koncertjén Chopin híres Perckeringőjét játszotta, ám fejével mindvégig oly annyira jobbra dőlt, hogy kezét egyáltalán nem lehetett látni. A mű után felfedte okát a közönségnek:
– Ott, a széksorok között látom lapulni régi barátomat és kollégámat, Rosenthall urat, s nem akarom, hogy ellesse az ujjrendjeimet!
Bécsi hangversenyén Chopin egyik mazurkáját játszotta – gyönyörűen. A taps után megkérdezte:
– Nos, hogy’ tetszett?
Válaszként ismét hatalmas tapsvihar zúgott fel. Pachmann egyszerre elvörösödött, orrlyukai kitágultak, s habzó szájjal üvöltözni kezdett:
– Maguk mind hülyék és süketek! Pocsék volt! – majd meglágyulva hozzátette – De most úgy fogok játszani, ahogyan csak egy Pachmann tud.
S visszaülve a zongorához, még egyszer eljátszotta az előbbi művet – talán valóban gyönyörűbben.
Ugyanezen a hangversenyen Chopin g-moll balladájának egy nehéz jobbkéz-passzázsát elrontotta. Abbahagyta a játékot, balkezével hatalmasat csapott a jobbra, s ráüvöltött:
– Pfuj, Pachmann!
Ismét eljátszotta az előbbi futamot, mely ezúttal sikerült. Megint megállt, balkezével megveregette jobb vállát, s elismerően bólogatott:
– Bravó, Pachmann!
Nem szívlelte az újságírókat, s Londonba érkeztekor haraggal üvöltött rájuk:
– Maguk most azért jöttek ide, hogy a kérdéseikkel szekáljanak, ahelyett, hogy térdre borulnának, és imádnának engem!
Az egyik újságíró mégis megkockáztatta a kérdést:
– Mester, mi a véleménye Londonról?
Pachmann ráförmedt:
– Ne kérdezzen hülyeségeket! Teljesen mindegy, hogy Pachmannak mi a véleménye Londonról. A kérdés csupán az, hogy Londonnak mi a véleménye Pachmannról!
A zsurnalisztáknál jobban csupán az agresszív mamákat gyűlölte, mert – ahogy ő mondta – »szent borzongása« volt a csodagyerekektől. Egy ízben az egyik kitartó mama mégis megállította, s rögtön a lényegre tért:
– Mester, meg kell hallgatnia a fiamat: káprázatos zongorista! Fejből játsza az összes Bach, Mozart és Beethoven concertót, valamint Chopin legnehezebb etűdjeit!
– S hány éves a kicsike? – kérdezte Pachmann tettetett nyájassággal.
– Mindössze hat! – válaszolta diadalmasan a mama.
– Sajnálom, túl öreg! – mondta Pachmann, s bevágta az ajtót.
Budapesti koncertjének történetét Polgár Tibor, a Karády-sanzonok legendás szerzője mesélte el nékem 1986-ban, Torontóban. A koncertre, amely a pesti Vígadóban volt, nagyon előkelő közönség gyűlt egybe: maga József főherceg is ott volt, teljes tábornagyi díszben: az ő számára a rendezők külön fotelt állítottak be az első sor elé. Pachmann kirohant a színpadra, s rögvest hunyorogni kezdett:
– Mi ez az idétlen világítás? – kiabált idegesen – Azonnal kapcsolják le!
Mikor a lámpák kialudtak, Pachmann leült a székre, majd németül odaszólt a főherceghez:
– Na, őrmester úr, mit játsszak?
Nagy zavar támadt, ám egyszerre egy Láng Mihály nevű egyetemi tanár felpattant, s a műsorból felolvasta az első darab címét, s Pachmann végre elkezdett játszani. A szünet után kijőve a színpadra meglátott a közönség soraiban egy idősebb, zöldkalapos hölgyet. Elkezdett torkaszakadtából ordítozni:
– Nem játszom addig, amíg az a zöld majom ott ül! – majd kirohant a színpadról.
Botrány támadt, s a rendező a további inzultusok elkerülése végett egy sötétebb sarokba ültette a hölgyet. Pachmann óvatosan kikémlelt az ajtón, majd visszajött a színpadra:
– Na, hála Istennek, a zöld majom eltűnt! – s folytatta a hangversenyt.
Ám az utolsó mű előtt ismét észrevette a végzetes kalapot:
– Segítség, visszajött a zöld majom! – rikácsolta – Ma nem játszom többet! – s azzal kirohant a színpadról: soha többé nem látták Pesten.
Egy ízben híres pályatársának, Godowsky-nak hangversenyén vett részt – ezúttal mint hallgató. Az egyik Bach-mű közben felrohant a színpadra, s a művész ölébe zuhant:
– Nem, nem Leopold, ezt így kell játszani! – s néhány ütemet maga játszott el a darabból.
Majd felállt, és megmagyarázta a közönségnek:
– Ezt nem mutattam volna meg akárkinek, de Godowsky művész úr a világ második legnagyobb zongoravirtuóza! – majd szerényen magára mutatott – S én vagyok az első!
S talán ez volt az egyetlen olyan történet, amelynek visszavágója is kerekedett. Néhány hónappal később Pachmann londoni koncertjén – amelyet még az öreg Viktória királynő is megtisztelt jelenlétével – Godowsky ült hallgatóként az első sorban, a mellette lévő széket pedig egy első hónapjaiban lévő, várandós anya foglalta el. A legköltőibb rész kellős közepén a hölgyet hányinger fogta el, s kezét a szájára szorítva kirohant a mosdóba. Godowsky jól hallhatóan megjegyezte:
– Azért annyira nem játszott rosszul…”
.jpg)
Vladimir de Pachmann zűrös előadói életpályájáról még sokkal többet lehet megtudni Mark Mitchell Vladimir de Pachmann – A Piano Virtuoso’s Life and Art (Indiana Univ Press; ISBN 0-253-34169-8) című könyvéből. Pachmann az elsők közé tartozott, akiknek zongorajátékát ún. gépzongorán (1906), illetve gramofonon (1907) rögzítették az utókor számára. Noha ezen felvételek minősége hagy némi kívánnivalót, s beszerezni is meglehetősen nehézkes ezeket a korai eredeti replikákat, de értékük felbecsülhetetlen. Egy igen messzi, ködös hangulatú világba repítenek bennünket, ahol Vladimir de Pachmann klimpírozik Chopin-keringőket, úgy ahogyan csak Ő tudott; s viselkedik úgy, ahogy csak Ő tudott…
