Írásom előző részében Jonas Salk és Albert Sabin rivalizálását illetve a járványos gyermekbénulás elleni vakcinafejlesztés történetét mutattam be. Az 1962-es orvosi-fiziológiai Nobel-díjas, James Dewey Watson (1928-) egyébként 2000-ben arról beszélt, hogy a hamarosan esedékes vatikáni látogatásán javasolni fogja a pápának, hogy Salkot és Sabint avassák szentté. Nos, azóta eltelt 20 év (Watson egyébként még mindig él), II. János Pált szentté avatták, Salkot és Sabint nem… Akárhogyan is, megkérdőjelezhetetlen eredményeket értek el a poliomyelitis kezelésének területén. Lássuk, milyen eredményre vezetett munkásságuk, és milyen utóhatásai vannak a nagy polio-járványoknak?
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1988-ban indította el a gyermekbénulás globális eradikálására irányuló programot. Ebben a gyermekek rendszeres, tervszerű oltásai mellett nagy szerepet játszanak – főleg a fejlődő országokban – a nemzeti immunizációs napok, ekkor az oltási anamnézistől függetlenül minden gyermeket beoltanak. Az oltással nem lehet felhagyni és nem is szabad, hiszen vad vírusok még mindig léteznek. Az alapvető akadályt az jelenti, hogy a folyamatos hűtést igénylő Sabin-cseppeket meglehetősen nehéz eljuttatni távoli, eldugott területekre, ráadásul a trópusokon élők bélflórájában (amely más természetű mikroorganizmusokkal lehet tele, mint az európai populációé) nem fejti ki hatását a szer. A Föld egésze még nem szabadult meg a poliovírustól. Noha szinte teljesen sikerült visszaszorítani a betegséget a fejlett országokban, és a WHO 2002. június 21-én bejelentette, hogy az európai régiót polio-mentesnek tekintik, egyes fejlődő országokban (2000–Kína, 2003–Nyugat-Afrika, 2005–Jemen, Angola, Szomália, 2007–India, 2013–Afganisztán) még mindig pusztít. Óriási meglepetést és megrökönyödést váltott ki, amikor 2015-ben újra felütötte a fejét Kárpátalján.
A vírusos gyermekbénulás kórokozója egy 28-30 nanométer átmérőjű, köbös szimmetriájú, pozitív, egyszálú RNS genommal (72-84 kb) rendelkező virion, amelynek külső fehérje tokját (kapszidját) négy fő fehérje (VP1–VP4) építi fel, a kapszidon jellegzetes „árok” található. Rendszertanát tekintve egy emberi enterovírus, amely a Picornaviridae családba tartozik. A Picornaviridae név arról árulkodik, hogy ezek a vírusok kis méretűek (pico) illetve ribonukleinsavat tartalmaznak (rna). A vírus felfedezése után csak 40 évvel sikerült majmokon végzett keresztvédési kísérletek révén letisztázni azt, hogy a vírusnak 3 szerotípusa van.
A vírus fertőzött személy székletével, esetleg cseppfertőzéssel terjed, a szájon át kerül a szervezetben és a bél főleg nyirok elemeiben szaporodik. A vérárammal a központi idegrendszerbe juthat (de terjedhet a perifériás idegek mentén is), ahol elsősorban a gerincvelő elülső szarvának motoros neuronjaiban szaporodik és a széklettel ürül.
A poliofertőzések 90%-aban a megtapadasái helyeken (garat, csípőbél és ezek nyirok elemeiben) történő vírusszaporodásnak semmiféle klinikai jele nincs. Az esetek 4-8%-ában a vírus a nyirokutakon a véráramba jut, és néhány nap alatt láz, fej- és torokfájás, hányinger és hányás kíséretében lecseng, minden központi idegrendszeri károsulás nélkül (~abortív poliomyelitis). A nyirokszervekben történő másodlagos szaporodás révén a vírus a központi idegrendszerbe juthat, és az esetek 1-2%-ban megfigyelhetők a láz mellett meningális tünetek, és általános izomgyengeség, de bénulást még ez a típusú fertőzés sem okoz (~asepticus meningitis). Igen ritkán viszont (0,01-2,0%) a másodlagos vírusszaporodás a központi idegrendszer motoros neuronjaiban alakul ki. Ezek számától és lokalizációjától függ, hogy a bénulásos polio mely területeken produkálja a klinikai tüneteket: különböző bénulások, agytörzsi érintettség esetén légzésbénulás (~paralitikus poliomyelitis). A bénulások megjelenési formái rendkívül változatosak. Általában jellemző rájuk a „bizarr” elhelyezkedés, az aszimmetrikus megjelenés, ritka a két felső vagy alsó végtag együttes bénulása. (Számos virológiai vizsgálat igazolta, hogy jelentős számú nem-polio enterovírus is képes hasonló [polio-like] klinikai kép kiváltására. Ezért aztán elengedhetetlen fontosságú a differenciáldiagnosztizálás, ugyanis a paralitikus megbetegedés a poliovírus fertőzések szokványos, míg más enterovírus fertőzések kivételes manifesztációja; a nem-polio enterovírusok által okozott bénulások általában enyhébbek és gyakrabban átmeneti jellegűek, szemben a poliovírus által okozottakkal.)
Végül álljék itt egy igazán megható történet egy nőről.
Az amerikai Dianne Odell (1947-2008) 3 évesen fertőződött meg, és nem sokkal azután – légzőizmainak paralízise miatt – ún. vastüdőre került, s élete végéig, több mint fél évszázadon keresztül (!) a rabja is maradt ennek a szörnyű szerkezetnek.
A vastüdőt akkor alkalmazták, ha a beteg izomműködése túl gyenge volt a légzés fenntartásához. A beteget fémkamrába helyezték úgy, hogy csak a nyaka és feje marad szabadon, majd a kamrában (a természetes légzés mechanizmusát másolva) a légnyomás szabályozott váltakozásával a tüdőt belégzésre és kilégzésre kényszerítették. Amikor a belső légnyomás csökken, a tüdő kitágul, s az orron és a szájon keresztül kamrán kívüli levegőt szív be, amikor pedig növelik a belső légnyomást, az kipréseli a levegőt a tüdőből. A szerkezetet 1927-ben találta fel az amerikai Philip Drinker és Louis Agassiz Shaw, akik egy vastartályt és két porszívót használtak az igen költséges és terebélyes (kocsi nagyságú) prototípus elkészítéséhez. A szerkezetet egy bostoni kórházban próbálták ki, minden várakozást felülmúló eredménnyel: az első páciens, egy légzési nehézségekkel küszködő gyermek állapota másodperceken belül drámaian javult. (Három évvel később egy John Haven Emerson nevű feltaláló sokkal egyszerűbb, könnyebb, hatékonyabb és nem utolsó sorban olcsóbb lélegeztető gépet mutatott be, mire Drinkerék szabadalmi pert akasztottak a nyakába. Vesztükre: a következő jogi ütközetben Emerson bebizonyította, hogy ellenfelei valamennyi szabadalmát már korábban mások bejegyeztették, így azokat törölték.) A vastüdőt eredetileg a széngáz-mérgezés kezelésére szánták, olykor átalakított torpedókat is használtak ilyen célra, ahol a membránt bennük csónakmotor hajtotta. Kórháztermek teltek meg a sorban álló vastüdőkkel, bennük az apró, életük végéig ilyen kezelésre ítélt betegekkel.
Így járt az említett Dianne Odell is, gerince a sokéves fekvés miatt olyannyira eldeformálódott, hogy nem volt lehetőség egy másik, modernebb konstrukciójú vastüdő-gépre helyezni. Dianne a világot egész életében egy tükrön keresztül tudta csak szemlélni és a 340 kg-os vas szerkezet ellenére gimnáziumi érettségit tett, majd főiskolai végzettséget szerzett Freed-Hardeman University-n. Blinky Less Light címmel egy gyermekeknek szóló könyvet is írt, amelyből több mint 100.000 példányt adtak el.
Mint sokan mások, akik valamilyen úton-módon kapcsolatba kerültek a poilo okozta bénulásokkal, ő is biztosan elgondolkodott azon, hogy mennyivel jobb lett volna, ha a poliomyelitis elleni nemzetközi összefogás előbb megvalósul, vagy ha néhány évvel később látta volna meg a napvilágot, és már védettséget élvezhetett volna a vírus ellen. Sajnos már nincs fent a YouTube-on a videó, amelyet képtelen voltam könnyezés nélkül végignézni, amelyen levegő után kapkodva énekeli az In My Life című Beatles-nótát.
Dianne Odell egy 2008. május 28-i áramkimaradás miatt halt meg: leállt a vastüdeje…
