144 éve született Alexandr Nyikolajevics Szkrjabin
Alexandr Szkrjabin korának – a „poszt-Muszorgszkij érának" – egyik legkiválóbb zongoristája, legtehetségesebb zeneszerzője volt, s karrierjének kibontakozása összefonódott Szergej Rachmanyinovval. Egy év különbséggel látták meg a napvilágot, Szkrjabin 1871 decemberében Moszkvában, Rachmanyinov 1873-ban, a Novgorod környéki Onyegban. Kettejük találkozására Nyikolav Zverev zongoraiskolájában került sor, aki gazdag mecénásként nem kért pénzt a tanításért, de csak jó családból származó nebulókat vett fel, s az igen magas színvonalú és katonás zeneoktatás mellett úriembereket nevelt belőlük. Ott volt Rachmanyinov és Skrjabin, ez a két tehetség, tökéletes hallással, hajlékony ujjakkal, mindent befogadó memóriával, s nem mellesleg: alkotói ambíciókkal. Megadatott nekik, hogy a legjobb tanároktól tanuljanak, s az eredmények sem várattak sokáig magukra: sorban nyerték a különböző versenyeket. Rachmanyinov tizenhét éves korára megírta első zongoraversenyét (később átdolgozta), s vizsgamunkája, az Aleko (egyfelvonásos opera Puskin művéből) még az öreg Csajkovszkij elismerését is kivívta: egy programban is szerepelt a nagy komponista más operáival.
Szkrjabin időközben teljesen más utat járt be: a sikeres európai koncertkörutak, illetve egy rövid konzervatóriumi tanítás után 1898-ban valami gyökeresen és végérvényesen megváltozott az életében, s természetesen a zenéjében is.
Olyan zenét kezdett el komponálni, ami senkinek azelőtt eszébe nem jutott volna, s a korai időszakát jellemző chopines lágy melódiákat felváltotta egy rendkívül merész, összetett és disszonáns hangzás, amely – úgy vélem – csak egy nagyon szűk réteg számára befogadható és értelmezhető. Aki elsőre ezen idegenszerű kései darabjaiba „botlik bele”, elképzelhető, hogy többé hallani sem akarja a nevét… A kor azonban vevő volt erre a szélsőséges zenére, s Szkrjabint az orosz szimbolisták közéjük tartozónak tartották. Különböző filozófiai, vallási és egyéb spirituális gondolatmenetei és fejtegetései szépen lassan a mániájává váltak, egyre inkább elrugaszkodva a való világtól.
Az „Isteni költemény” címet viselő III. c-moll szimfóniája, amely egy triptichon részeként („Az extázis költeménye” és „A tűz költeménye” mellett) már szerves részét képezte a szerző – mondjuk úgy – „átlényegülési folyamatának”. Ennek hozománya az ún. „misztikus akkordja” (c, fisz, b, e, a, d), illetve a Bartókon nevelkedett fülek számára is elsőre nehezen akceptálható disszonanciatömeg.
Maga a komponista is egyfajta fordulópontként tekintett a III. szimfóniára: „Ez volt az első eset, hogy fényt fedeztem fel a zenében, először tapasztaltam a boldogság részegítő, lélegzetelállító szárnyalását.” A mű egyetlen grandiózus tételből áll; a partitúra pedig hemzseg a „csillogóan és egyre több vibrálással” szerzői utasításoktól. Elképzelhető, hogy Szkrjabin szinesztéziában „szenvedett”: számára érzetként minden hanghoz egy konkrét szín(árnyalat) társult. Egy egész színkód-rendszert dolgozott ki, amelyhez már egyéb, halandó ember számára megfoghatatlan kozmikus érzetek is társultak, s mely szisztémát jó eséllyel csak Ő látott át. [Egy 2009-ben közölt publikáció a szinesztézia (avagy összeérzés) jelenségének genetikai eredetét az alábbi kromoszómarégiókra lokalizálta: 2q24, 5q33, 6p12 és 12p12.]
Magánéletében botrányokat botrányokra halmozott (ezekre most természetüknél fogva nem térnék ki), élete végére valószínűleg a szó szoros értelmében megőrült. Miszticizmusa alapján leginkább az angol költővel, William Blake-kel vonható párhuzamba: mindkettejük sajátos szimbólumrendszere volt, amelynek értelmezésére sokan feltették az életüket (főleg a ’60-as évek után), de megfejteni talán soha senki nem fogja tudni őket. Kérdés, hogy mi lehetett az oka Szkrjabin ezen döbbenetes megametamorfózisának, amely (kór)folyamat egyébként egészen 1915-ben bekövetkezett korai haláláig progrediált. (Végül banális módon, a száján keletkezett kelésből származó szepszisbe halt bele.)
