A minap újranéztem 2010-es nyár fotóit, amelyek Sri Lankán készültek. Forróság volt és végtelen nyugalom – mostanság ez a két dolog nagyon hiányzik az életemből...
Egy nagyobb lélegzetű utazási naplót is írtam, illetve egy rövidebb cikket a Confabulába utóbbi álljék most itt:
"Nehéz közös nevezőre hoznom két tényt az életemben. Most itthon vagyok, kinézek az ablakon, s a maró hidegben gyülekező hófelhők áttetsző sziluettje alatt a vizsgaidőszak viharfelhőit is gomolyogni látom. Másfelől pedig, nincs még fél éve, hogy néhány szélességi körrel „lejjebb” és több hosszúsági körrel odébb, az Egyenlítőtől 880 kilométernyire északra, lábamat lógattam az óceánban… Lógattam én a lábaimat – úszni nem tudván – egy évvel azelőtt is: a gyékényesi tavon, várván egy nagy csukát. Akkoriban azonban álmodni sem mertem volna arról, hogy a következő nyáron a rutinszerű láblógatást egy cápáktól, rájáktól, medúzáktól hemzsegő, irdatlan víztömeg, az Indiai-óceán partján fogom eltölteni. Akkoriban semmit sem tudtam Sri Lankáról (régi nevén Ceylonról [1]), erről az India déli csücske alatt fekvő, az óceán által körülzárt, könnycsepp alakú szigetecskéről, amely alig nagyobb, mint a Dunántúl; messze innen, vagy 8000 kilométerre keletre, a Dunán túl…
Nem igazán volt lehetőségem bővebben utána olvasni az ország történetének, s elmerülni kultúrájának sokszínűségében, ugyanis az időm nagyobbik részét akkor még a vizsgaidőszak töltötte ki. Ezért is örültem neki, hogy dr. Hollósy Tibor, az Anatómia Intézet világutazó oktatója szintén a térségbe tervezett eljutni, így kapóra jött, hogy találkozván a szigeten, együtt járjuk végig annak látnivalóit. Tibor mindenre kiterjedő perfekcionizmusa volt a biztosíték arra, hogy lehetőségeink szerint minden látványosságra sort kerítsünk. Óriási könnyebbség volt, hogy állandó szálláshelyünk – amolyan bázishelyünk – megoldott volt számunkra, Bátyámnak ugyanis megadatott a lehetőség, hogy közgazdászként Sri Lankán dolgozzon (a fővárostól hozzávetőlegesen 40-50 kilométernyire fekvő Negombo városában), így az ő házában lakhattunk. Ami talán ennél is nagyobb előny volt, hogy kollégái és barátai személyében, illetve általuk számos helyi embert ismerhettünk meg, akik igen készségesen mindig rendelkezésünkre álltak, s lesték, hol lehetnek segítségünkre. Ezen kapcsolatok folyományaként eljuthattunk olyan helyekre is, ahova egy „átlagos” turista nem: bepillantást nyerhettünk az ott élő emberek mindennapjaiba, autentikus vacsorákra invitáltak bennünket, elvegyülhettünk a helyi halpiac hajnali forgatagában stb.
Ez a hajdan portugál és holland, majd brit gyarmati ország több ezer éves történelemmel büszkélkedhet, ám – akár ha csak az utóbbi 100-150 esztendőt szemléljük – számos viszontagságot is át kellett vészelnie. Elég, ha csak a belső etnikai ellentéteken alapuló politikai csatározásokra, illetve az ebből táplálkozó, hosszasan elhúzódó belviszályra vagy a 2004-es Délkelet-ázsiai szökőárra gondolunk. A cunami közel negyvenezer halálos áldozatot szedett a sziget partközeli lakosai közül, nem beszélve a pusztításról, a hatalmas anyagi károkról. Az 1983 óta húzódó polgárháború értelmetlen öldöklése csak tavaly (!) ért véget (illetve szűnt meg átmenetileg), s a legenyhébb becslések szerint is legalább annyi emberéletet követelt, mint a 2004-es természeti csapás (mások hetvenezer áldozatról beszélnek). Mindez rendkívüli módon megviselte az ott élő embereket. Főleg azért, mert a háborúskodást nem ők, hanem mindenféle kartellek, különböző politikai érdekek generálták és tartották fent, katonai-félkatonai szervezetek vívták, s a civil lakosság sínylette meg. A népirtás alapideológiáját az adta, hogy a szanszkrittal rokon indoiráni nyelvet beszélő, buddhista vallású többségi szingalézek [2], és a kisebbségben élő, dravida nyelvcsaládhoz tartozó, hindu vallású tamilok között a kezdetek óta áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong, a konfliktus tehát részben vallási alapokra vezethető vissza. A lakosság 70%-a buddhista, 15%-a hindu, 8%-a keresztény és 7%-a muszlim. Északon, valamint a keleti és nyugati keskeny tengerparti sávon a tamilok vannak többségben, míg a nagyobb kiterjedésű belső vidékek és a déli tengerpart a szingalézek felségterülete, ez azonban nem jelent egy éles, homogén elhatárolódást, jómagam is találkoztam egy rakás tamil üzlettel a déli Negombóban. Háda Béla ezt írja: „A Sri Lanka-i konfliktus feleit alkotó tamil és szingaléz etnikumok között szinte csak a távoli indiai származás és a szigetükhöz való ragaszkodás a közös.” Furcsa mód én személy szerint semmit sem érzékeltem abból, hogy ez bármilyen formában is megjelent volna a hétköznapi emberek mindennapjaiban, békében élnek egymás mellett. Nem ritka kép, hogy a három fő vallás egy-egy látnivalót ugyanúgy szent helyének tekint, s buddhista, hindu keresztény együtt, kéz a kézben zarándokolnak a helyre.
Tény, hogy tamil aktivisták független állam kialakítását akarták kierőszakolni az ország területén belül, mely elgondolás (alacsony arányú etnikumuk miatt) már eleve kudarcra ítéltetett. Ennek ellenére a világ egyik legjobban pénzelt terrorszervezete, a Tamil Tigrisek számos, különösen erőszakos cselekedetet hajtottak végre mind kormányemberek és épületek, mind pedig a civil lakosság ellen. A colombói kormány (és a látszólagos demokráciában működő, de döbbenetes személyi kultuszt kiépítő elnök) a múlt év tavaszán radikális lépésre szánta el magát, s a szélsőséges tamil vezetőket brutális kegyetlenséggel likvidálták. Ez – egyelőre legalábbis – meghozta a várt eredményt: az életben maradt tamil aktivisták 2009. május 17-én elismerték vereségüket, s letették a fegyvert. Többek javaslatára azonban Anuradhapura városától északabbra mégsem merészkedtünk, mert azokon a területeken még szórványosan előfordulnak terroristák… [3] Egyhetes túránk tehát belső Sri Lankára korlátozódott, de a sziget leghíresebb látnivalóit így is végigjárhattuk. Ezek részletes ismertetése Tibor nagyszerű cikkében olvasható.
Ez a sziget hatalmas potenciállal rendelkezik: széles, pálmafákkal övezett, homokos tengerparttal; mesébe illő tájakkal (esőerdők, hegyek, folyók, vízesések) és egy rendkívül ideális éghajlattal, amely alatt gyakorlatilag minden megterem. (Ezért szerencsére a Fekete-Afrikáéhoz hasonló éhezéssel sehol sem találkoztam.) Mindemellett módfelett gazdag ásványi kincsekben, nemesfémekben, drágakövekben és féldrágakövekben. Látni kell tehát, hogy az ország rövid időn belül – amint kiheveri a polgárháború és a szökőár okozta traumát – lábra áll, és dinamikus fejlődésnek fog indulni.
Érdekes volt látni a földrajzi különbségeket, azt, ahogy a környezet kaméleon módjára változtatta külsejét egyik kilométerről a másikra. Olyan érzésem támadt, mintha végig egy kontinensnyi országban barangoltunk volna, hiszen a part menti térségek hangulata merőben eltér a belsőbb területek teaültetvényekkel sűrűn behintett hegyi tájaitól vagy a letűnt idők korait idéző, sok száz éves romvárosaitól. Találó tehát Sri Lankára a kétarcú kifejezés, bár ahogy telt az idő kint, egyre inkább rá kellett döbbenem, ez a Janus-arcúság inkább ezerarcúság.
S hogy mégis mi volt az, ami az egyhónapos kint tartózkodásom alatt a leginkább elnyerte a tetszésemet? A végtelen nyugalom. Erre a kis térségre közel 21 millió lakos zsúfolódik össze, ám így is óriási lakatlan területek maradnak, a városokban tehát meglehetősen nagy a népsűrűség, a tömeg. A közlekedés egy európai szem számára káosznak tűnik (nekem is többször lepergett az életem filmje): a járművek kormánya jobb oldalon van, s értelemszerűen balra tarts szabály van érvényben, bár szabályokról beszélni teljességgel felesleges, ugyanis nincsenek. Miképpen közlekedési táblák, lámpák vagy zebrák sem, s egy átlagos itthoni betonutacska ott a legszélesebb országutat jelenti, amelyen legalább öt-hat sávban közlekednek. De nemcsak autók ám, hanem – mivel járda elég kevés van – gyalogosok, kóbor kutyák, néha napján elefántok is – a tér minden irányába. A Sri Lanka-i utcakép egyik legjellegzetesebb eleme az ország jellegzetes taxija, a háromkerekű, ún. „tuk-tuk”, amelyből – Tibor könyve szerint – 3 millió (!) rója a sziget úttalan útjait, ami elég komoly lefedettséget jelent, ha az ország 21 milliós lakosságát vesszük figyelembe… Érdekességként kiemelném, hogy itt a dudálásnak egészen más, árnyaltabb szerepe van, mint otthon, ahol kimerül annyiban, hogy az über-intelligens fővárosi ráfekszik a kürtre a délutáni dugóban. (Talán azt reméli, hogy ettől majd gyorsabban megy a sor?) Arrafelé igen sok funkcióval bír: így köszöntik egymást a tuk-tukosok (ebből következően már eleve sok a dudahang); jelzik, ha üresek, és mehetsz velük; előzés előtt figyelmeztetik az előttük haladót: jövök! Aztán persze megköszönik egy dudálással, hogy elengedte őket, az pedig visszadudál, hogy szívesen. Dudálnak, ha egy olyan kanyarba mennek bele, amelyet nem látnak be, jelezvén, hogy szembe fog jönni valaki. Ez azonban mégis egy jól működő káosz, amely egyértelműen a nyugalmon és a másik tiszteletén alapszik. Nincs az itthoni nagyvárosokra jellemző „anyázás” a forgalomban, hiszen tudják: előbb vagy utóbbi ki tudnak majd kanyarodni abból a kereszteződésből, nem sietnek sehova. Rendkívül nehéz azonban visszaadni az utazás és a kint tartózkodás hangulatát, ugyanis a mi világunk gyakorlatilag szinte minden ponton különbözik ettől a mesevilágtól.
Az egyik – a nyilvánvalóan számtalan – kardinális különbség hazánk és ezen kis ország között, hogy – még ha természetesen ott is vannak természeti differenciák – az emberek között nem tátong akkora szakadék, mint itthon. Én legalábbis így látom. A kollektív szegénység Sri Lankán egy elég széles réteget érint, mely kilátástalan(nak tűnő) helyzetet bizonyára könnyebben elfogadhatóvá teszi az, hogy szűk környezetükben körülnézve jószerivel ugyanezt látják. Nem szűrődik be az emberek mindennapjaiba az a fajta keserűség, miszerint a másik indokolatlanul és aránytalanul nagyobb vagyonra tesz szert, holott se nem dolgozik többet, se nem felüliskolázottabb.
Egy nyugati átlagember kenyerének hanyagul elhullajtott morzsáiból errefelé egy egész család eltengődik. Látni kell azt, hogy ezen lét elviselésében több tényező is közrejátszik. Egyrészt a már említett társadalmi kiegyenlítettség, másfelől pedig az igen mély vallásosságból merített erő és hit. Igen súlyos tömegek élnek jóval a mi általunk létminimumnak vélt szint alatt, látszólag boldogságban [4].
https://www.facebook.com/radanovicsnagy.daniel/videos/188956237786390
Életem végéig élesen az emlékeim közt fog élni az a kép, amellyel túránk utolsó napján találtam szembe magam. Már visszafelé, Negombo irányába tartottunk, s hosszú utunkat többszöri megállók tarkították. Egyik ilyen alkalommal egy hegyi utacska menti, fából tákolt bodegánál álltunk le, hogy József és Tibor avokádót vásároljanak. Karján ülő gyermekkel egy fiatal anyuka pattant fel a székből, szemével követve minden mozdulatukat, mind jobban kivirulva, amint egy újabb darab került bele a zacskóba. Amíg a gusztusos gyümölcsök alatt roskadozó néhány, összeeszkábált deszkaláda között válogattak, én a néhány méterrel arrébb lévő lámpaoszlop aljában ücsörögve játszadozó, négyévesforma kis sráchoz lopóztam. Figyeltem, amint a keze ügyében lévő, apró kavicsos homokkal telt két, lyukas fémtálkával, egy törött cseréptányérral és egy alpakka kanállal tüsténkedett. A két tálból a földet finoman a tányérra porciózva „főzött”; ahogy kivettem, a letört cserépdarab volt a fűszeradagoló kanál… Néha egy-egy fűszálat tépve maga mellől ízesítette a képzelt álomebédet. Kisvártatva aztán – megérezhette a közelségemet – tekintetét felemelve rám szegezte nagy barna szemeit. Néhány másodpercig bámultuk egymást, majd szemét lesütve – de az eddigi nyugodtságát megtartva – hintett még fél nyúlfarknyi füvet, és morzsolt egy kevéske homokot a mennyei amuzbusba. Felém fordult újra, s megkínált a különös gonddal elkészített fogásból. Én illedelmesen vettem egy kis marékkal, majd elismerően bólogatva ettem belőle. Jóllakottan és némán váltunk el egymástól. Kocsink leghátsó üléséről vetettem még egy utolsó pillantást a villanypóznától a lejjebb lévő szerény kunyhócska udvarán átvezető, rissz-rossz féltéglákkal szegélyezett poros földutacskára – kis főszakácsom nyomorult birodalmára –, a következő pillanatban pedig már tovább robogtunk, hogy túránkat bevégezve újra Negombo városában lehessünk. Hosszasan gondolkodtam még a látottakon, s akárcsak egy éve nyáron a gyékényesi tó partján üldögélve, megint csak rá kellett jönnöm: rendkívül szerencsés vagyok, hogy egészséges emberként rácsodálkozhatok erre a sokszínű világra…
[1] A sziget neve, Srí Lanka, magyarul „Fényességes sziget”. Korábbi elnevezése volt még: Lanka (szanszkrit), Simundu vagy Simoundou (görög), Serandives (római latin), Serendib (arab) illetve Serendip (perzsa), Tâmraparnî (hindu) illetve Taprobanê (görög). Ismertté Ceylon néven lett a latin Selan név alapján, mely 1972-ig volt érvényben, akkor lett hivatalosan Srí Lanka. (forrás: Wikipédia)
[2] Helyesebben: szinhalák (a magyarul ismert szingaléz kevésbé korrekt) szó jelentése: „oroszlánnép”.
[3] Ottlétem alatt végig éreztem egyfajta tapintható feszültséget, s a fegyveres katonai jelenlét is erőteljes: minden kormányépület vagy hivatal előtt áll néhány egyenruhás egy-egy csőre töltött Kalasnyikovval. Mégsem titulálnám az országot egy puskaporos hordónak, bár a colombói repteret olyan szinten védik, hogy mikor megérkeztem, azt hittem, egy katonai főhadiszállásra pottyantam. Hosszas közleményekben írtak arról, hogy a világ híradásait megjáró gyerekhadsereget leszerelték. Nos, ottjártamkor meggyőződhettem, hogy erről szó sincs: ezek a gyerekek időközben felnőttek…
[4] Ezt a képet némileg azért árnyalja a tény, hogy a lakosság valamivel kevesebb, mint 2%-a van abban a kiváltságos helyzetben, hogy útlevelet kapva az államtól, valaha is elhagyhassa a szigetet…
