Múltkorjában ott hagytam félbe ismertetőmet, hogy Richter – a nemzetközi helyzet enyhülése után – a Szovjetunión kívüli országokba is ellátogathatott; bár a felsőbb hatalmak eztán is „gyanús alakként” tartották számon, aki sosem volt hajlandó belépni a kommunista pártba.
Kisvártatva – 1960 októberében – az is megadatott neki, hogy a tengerentúlon is megcsillogtathatta páratlanul briliáns előadói képességét a közönség előtt [1]. Nem kisebb megtiszteltetésben volt része, minthogy a legendás Carnegie Hallban játszhasson a hallgatóságnak. Híre olyannyira megelőzte érkezését, hogy rögtön egy ötnapos – hat CD-nyi anyagban archivált – koncertsorozatot adott New Yorkban [2]. Fellépéseivel azonban ezúttal nem (sem) volt megelégedve.
„A Carnegie Hall-beli első koncertemen megtudtam, hogy anyám is jelen van, második férje kíséretében. Németországból utazott oda, hogy lásson engem. Túlságosan felindult voltam ahhoz, hogy a koncert előtt találkozzunk – egyszerűen képtelen lettem volna utána zongorázni. A hangverseny után sem tudtunk találkozni, mert akkor meg elégedetlen voltam a játékommal. Melléütések garmadája! […] Tizenkilenc éve nem láttuk egymást.” [3]
Tapsvihartól hangos koncertjei ellenére Richter nem kedvelte az Egyesült Államokat. Egy véletlen majdnem úgy is hozta, hogy mégsem megy Amerikába: makacs ember révén ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjen ki arra a moszkvai pályaudvarra, ahonnan a vonata indult Párizsba (majd onnan Le Havre-ba és onnan hajóval New Yorkba). Azonban rossz vasútállomásra emlékezett, s taxiba pattanván kis híján lekéste az induló szerelvényt.
„Később sokat gondoltam arra, hogy mennyivel boldogabb lettem volna, ha lekésem a vonatot! Sosem ismertem volna meg Amerikát, s ettől sokkal jobban éreztem volna magam.” [3]
Hazánkat különösen kedvelte: 1954 és 1993 között negyvenkilenc alkalommal lépett fel, nemcsak Budapesten, hanem más városokban is (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Sopron, Szeged, Szombathely, Veszprém); s a legtöbb koncertjét rögzítette a rádió is.
„Nagyon gyakran érkezett az utolsó pillanatban – gyűlölt hosszú távra tervezni. Reggel bemondták a rádióban: Richter ma este 19:30-kor szólóestet ad. Az emberek pedig a szó szoros értelmében megostromolták a hangversenytermet: a rend fenntartására a rendőrséget kellett kivezényelni.” [4]
Ez év (2009) elején jelent meg a Bartók Rádió és a BMC gondozásában, Ránki Dezső, kiváló zongoraművészünk válogatásában, egy tizennégy (!) lemezből álló összeállítás, amely a Magyarországon rögzített hangversenyeinek az esszenciája. A gyűjtemény páratlan olyan értelemben is, hogy számos olyan archív felvételt tartalmaz, amely soha másutt, semmilyen kiadásban azelőtt nem jelent meg. Jellemző, hogy Richter – pedantériája és a magával szemben támasztott szigorú elvárások révén –, jó néhány felvétel közlését még életében megtiltotta, ugyanis ezekkel nem volt megelégedve [5].
.jpg)
Számos – később világhírű – magyar muzsikusra tett óriási hatást, kötött életre szóló barátságot, elég Ránki Dezsőre vagy Kocsis Zoltánra gondolnunk, akikről maga a Maestro is szuperlatívuszokban beszélt.
.jpg)
A szerencséseknek 1993. november 10-én adatott meg, hogy a 78 éves Richter utolsó magyarországi fellépését – egy Edward Grieg-estet – élvezhessék a Budapest Kongresszusi Központban.
„Utolsó hangversenyei már igen csak mások voltak. Sötétben játszott, apró lámpa megvilágította kottából; olyan volt, mintha – meghívott vendégként – egy titkos szekta szeánszán ülnénk. […] E kétségbeejtő időszakban az emberek nem voltak éppen elkényeztetve az anyagi javak területén. De nemcsak fizikailag, szellemileg is éheztek. Richter hangversenyei balzsamírt hoztak sebeikre.” [4]
Richter művészetében és játékában talán az a leginkább zavarba ejtő, hogy nem lehet kategorizálni, minthogy egy vagy két szerző, kor vagy stílus legnagyobb interpretátora volna. Minden bizonnyal a zongoratörténet legnagyobb – s ami talán még fontosabb: legszínesebb, s állandóan gazdagodó – repertoárjával rendelkezett. Hátborzongató, de ugyanakkor rendkívül megkapó, hogy nem voltak úgyszólván kedvenc szerzői [6]; bármilyen művész vagy darab, amely felkeltette a sosem lankadó érdeklődését, azzal csodát művelt.
„Richter fokozatosan hatolt a zongoramuzsika egyre újabb területeire. Ez egyik fontos vonásával áll összefüggésben: sokszor nem egyes darabokat tanult, hanem egyidejűleg egy zeneszerző művészetének egész korszakait, azután ezek alkotásaival töltötte meg műsorát.” [7]
Viszonylag magas életkora magyarázat lehetne erre a példátlanul gazdag repertoárra, ám nem ő volt az egyetlen zongoraművész, aki ilyen kort ért meg; ám az egyedüli, aki több mint 80 (!) szólóestére elegendő darabbal rendelkezett, amely a kezében és a fejében volt. [8] Richter mindenről pontos feljegyzéseket vezetett, így azt is biztosan tudjuk, hogy életében 3589 koncerten lépett fel…
Érdekes módon számos, amolyan sikerdarabnak számító művet azonban soha nem játszott a közönség előtt, ill. nem rögzített lemezen; így pl. Bach Goldberg-variációit; Beethoven Holdfény– (op. 27, No. 2) és Waldstein-szonátáját (op. 53); Schubert A-dúr szonátáját (D. 959) vagy Rachmanyinov 3. d-moll zongoraversenyét. Ezen kívül dogmatikusan elutasított minden feldolgozást és átiratot.
„Richter azonban – mint minden igazi művész – csak kétfajta művet ismer: hozzá közel állót és tőle távol állót, tehát olyanokat, amelyeket elfogad, ill. amelyeket elutasít” [7]
Bármit is játszott azonban, a ma rögtön elhomályosította a tegnapot; pedig ahogy ő fogalmazott, „csak” azt játszotta, ami a kottában áll.
„Richter mozgása, előadói habitusának külsőségei fokozatosan egyszerűsödtek az idők folyamán, a »démonikus« művészből az 1980-as évek második felére minimális mozdulatokkal élő, a kottát szemlélő és befelé figyelő muzsikus lett, a richteri lobogás belső ragyogássá vált, miközben az egyes zeneművekről kialakított alapvető koncepciója alig változott.” (Papp Márta)
„Az előadóművész valójában a zeneszerző szándékainak pontos végrehajtója. Semmi olyat nem tesz hozzá a műhöz, ami ne lenne már eleve benne. Ha tehetséges, akkor általa egy pillantást vethetünk a mű igazságára, ami önmagában zseniális a műben, és ami általa tükröződik vissza. Nem szabad uralkodnia a zenén, hanem fel kell oldódnia benne. Nem hiszem, hogy előadási stílusom változott az idők során. Ha igen, nem vettem észre. Talán csak szabadabban kezdtem játszani, amikor leráztam magamról a lét nyűgeit, a fölösleges dolgokat és mindent, ami elvon a lényegtől. Bezárkóztam – és ebben az elzárkózásban találtam meg a szabadságot.” [3]
Bruno Monsaingeon munkájának értéke felbecsülhetetlen: könyvével és filmjével olyan közelségbe hozza az élete utolsó éveit taposó, elefántcsonttoronyba zárkózott óriást, amilyen közel csak lehetett.
„– Mikor jön Moszkvába? – kérdezte. – Annyi mindent meg szeretnék mutatni magának. És még sok a dolgunk.
Azt mondtam neki, hogy ezúttal igazi forgatócsoporttal jövök majd, és olyan jeleneteket fogunk felvenni, amelyeket külön előre megírok, hogy a film hiányzó részeit kitöltsék. Ha neki is megfelel, már a következő héten Moszkvában lennék.
– Nem, a jövő héten még ne, mert repülővel utazom, és kell valamennyi idő, hogy helyrejöjjek. […]
– Mit szólna augusztus végéhez? – javasoltam.
– Az késő lesz.
Most először említette az elkerülhetetlent, s a gondolat megdermesztett. Panaszos hangon mondta ki a szavakat, de szemében csipetnyi huncutsággal. Nem jóslatnak szánta, mert azonnal hozzáfűzte, elgondolkozva: – Mert talán lesznek koncertek.
Csak néhány napja kezdett újra komolyan gyakorolni, és máris a visszatérésre gondolt. Végül azt javasoltam, hogy négy hét múlva, augusztus 2-án érkezem.
– Nagyszerű lesz, egy álló hétig dolgozni fogunk – válaszolta.
Augusztus 1-jén meghalt.” [3]
A Kreml Kórházban tért örök nyugovóra [9]. Törvényes örökös nélkül hagyta itt ezt a világot, s vagyonának nagy részét a moszkvai Puskin Múzeumnak ajándékozta, amely a mai napig egy külön teremmel tiszteleg a művész előtt.
Richtert leginkább egy palack csúcskategóriájú borhoz tudnám hasonlítani. Egy csupasz üveg borhoz, amely a vinotéka polcán sorakozó puccos flaskák közt vegyül el. A bor számít; nem az üveg színe vagy formája; nem a dugó és végképp nem a címke! Az a fontos, ami belül van. Csúcskategóriájú bor, a legjobb évjáratból. A terített asztal éke; ünnepi ételekhez/menühöz ajánlom. Fogyasszátok bátran! Egészségetekre!
„Richter, erőteljes személyisége révén, egyike azon ritka zongoraművészeknek, akiket az első leütött hangról fel lehet ismerni. Gouldot és őt.” [3] S valóban: nincs még két ilyen pianista, akit ennyire közelinek, ennyire „plasztikusnak” éreznék, miközben behunyt szemmel a felvételeiket hallgatom...
[1] Richter egyfajta „kulturális paktum” részét képezte, bizonyos Solomon Hurok impresszárió (~előadóművészek fellépéseit megszervező, gazdasági ügyeit intéző személy) és a Szovjetunió akkori elnöke, Nyikita Hruscsov között. Sztálin halála után – 1955-től kezdődően – számos szovjet művész látogathatott el a tengeren túlra (Emil Gilels, David Ojsztrah és Leonyid Kogan hegedűművész vagy Msztyiszlav Rosztropovics csellista), ám a felettes hatalmak – többszöri megkeresés után is – azt mondták, Richter épp beteg vagy indiszponált, így nem megy; mígnem 1960-ban végül beadták a derekukat.
[2] Egyébként két és fél hónapot töltött Észak-Amerikában, amely idő alatt 30 (!!!) koncertet adott: 27-et az USA-ban és 3-at Kanadában.
[3] Bruno Monsaingeon: Richter – Írások és beszélgetések (Holnap Kiadó, Bp., 2003, ISBN 963 346 582 6)
[4] Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról (Vince Kiadó, Bp., 2003, ISBN 963 9323 99 3)
[5] Érdekes, hogy a világhírű kanadai zongorista, Glenn Gould még csak a harmincas éveit taposta, s gyakorlatilag a világ egyik legkeresettebb művésze volt, amikor visszavonult a nyilvános fellépésektől, s jóformán beköltözött a stúdiókba, teljesen elmerülve a digitális lemezkészítés világában. Richter maga iszonyodott a lemezstúdióktól (Gould nem egyszer hangot is adott nemtetszésének, hogy a Richter tolmácsolásában megjelenő lemezek minősége nem méltó a Maestro-hoz):
„Mindig is gyűlöltem a technikát, és azt hiszem, ez az érzés kölcsönös. Egyszerűen nem illünk egymáshoz, alkalmazása a zene rovására megy.” (Karl Aage Rasmussen: Szvjatoszlav Richter – A zongorista; Rózsavölgyi és társa, Bp., 2010, ISBN 978 963 87764 8 8)
Richter ugyanígy gyűlölte a kamerát is (noha a filmeket imádta): élete utolsó felében már egyáltalán nem volt hajlandó semmilyen jellegű interjút adni, s egyáltalában mindig is hermetikusan védte magánéletét a kíváncsiskodó szemek elől. Ezért is különösen nagy eredmény, hogy Monsaingeon kamera elé tudta „csalni”.
[6] A Richter által leggyakrabban játszott tíz zeneszerző névsora az alábbi: Chopin, Rachmanyinov, Debussy, Beethoven, Prokofjev, Schumann, Bach, Brahms, Liszt, Schubert. Sokan szeretik Prokofjev zenéjének legjelentősebb tolmácsolójaként aposztrofálni – s bár zongoraszonátái valóban a repertoárjának sarkköveit képezték, s az utolsót személyesen neki ajánlotta a komponista –, Richter, „jó” szokásához híven nem játszotta mind a kilencet: az elsőt (amelyet a szerző még 16 éves korában írt), a harmadikat és az ötödiket sosem tűzte műsorára.
[7] Papp Márta (szerk.): Szvjatoszlav Richter – Tanulmányok (Zeneműkiadó Vállalat, Bp.; Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1976, ISBN 963 330 142 4)
[8] Ha mindehhez hozzávesszük a kamarazenét és az operát (a teljes wagneri életművet: szövegestül, zenéstül), nem kell soká’ bizonygatni az Olvasónak, Richter egészen páratlan memóriával rendelkezett. Nem mellesleg óriási olvasottsága volt; imádta Balzacot, Dosztojevszkijt, Goethét, Gogolt, Thomas Mannt, Proustot, Rilkét, Schillert, vagy Zolát. Mindemellett emlékeit komoly művészi értékkel bíró pasztell képeken örökítette meg.
[9] Utolsó koncertjét a közönség előtt 1995. március 30-án adta Lübeckben, ahol Haydn szonátáit (No. 55, 56 és 57) és Reger: Variációk és fúga egy Beethoven témára című darabját játszotta.
