Úgy gondolom, hogy egy ember személyiségfejlődésének összetett folyamatában kulcsszerepet játszanak az intézményesített iskolarendszer „zsoldosai”, a tanárok, a pedagógusok. Egy olyan családban persze, ahol mindkét Szülő pedagógus (és a tágabb család mindösszesen 22-őt [!] számlál e fajtából), aligha lehetne más vélekedésem – de nekem megadatott az a kiváltság, hogy valóban nagyszerű tanítóim akadtak. Mindenki életében léteznek ugyanakkor aranystandardok; amolyan inerciapontok, amihez vagy akihez minden mást hasonlít. Ha etalon pedagógus, akkor számomra Szebenyi Mária.
A nagykanizsai Landler Jenő – később Batthyány Lajos – Gimnázium igazgatójaként egy olyan korszak köthető a nevéhez, amelyet aranybetűkkel lehet bejegyezni az iskola annaleseibe. Kémiatanárként azt lehet mondani, hogy aki Kanizsáról és környékéről orvos/gyógyszerész/kémikus/vegyész lett az elmúlt cca. 35 évben, az így vagy úgy de szinte biztosan kapcsolatba került Vele. Nem volt ez másképp’ velem sem… A Sors szerencsés kegyeltjének tartom magam, hogy ismerhettem, tanítómnak és barátomnak mondhattam. Régen fájt ennyire múlt idő, minthogy most Róla beszélek…
Gyerekként is izgattak a természettudományok, de komolyabban csak a középiskolában kezdett foglalkoztatni az esetleges orvosi pálya képe – nehezen kezelhető kamaszként azonban ekkoriban még jó néhány dolog élvezett nagyobb prioritást az életemben, mintsem a tanulás… Ennek persze meg is lett az eredménye; és a fakultációválasztás előtt csak annyi tűnt biztosnak, hogy a biológia érdekel és megy is, ám minden más fronton égett a ház – így a választandó két másik felvételi tárgy, a fizika és a kémia háza táján is. Ha pedig már mindenképpen választanom kellett (kellett!), akkor az utóbbira voksoltam, de addig kémiából is – mint ezt utóbb, tanulmányaim során megtudtam – az energiaminimum-elvére törekedtem: ti. hogy görbüljön az az érdemjegy és ennyi. A tárgyi tudásom tehát erősen foghíjas volt, így nem volt kérdés, hogy ha sebtében nem szerzek némi jártasságot a kemikáliák világában, akkor a kétévnyi fakultációt úgy fogom megélni, mint harmadik választott idegen nyelvet: a kínait. Anyum aztán nem sokkal később előállt azzal, hogy elintézte, mehetek Szebenyi Máriához magán kémiaórákra: „De ott, kisfiam – fűzte hozzá – majd tanulni kell ám!”
Tudtam én, éppen ettől tartottam! A Szebenyit mindenki ismerte. Pedig akkor már jó ideje nem volt igazgató, amikor én gimis voltam, de rendszeresen bejárt az iskolába, részint a magánórái helyszíne volt, és persze tartotta a kapcsolatot a kollégákkal, régi tanítványokkal – és egyáltalában véve: a gimnázium az életét jelentette. Én ebben az életszakaszában ismertem meg, de a falakat borító tablók sokaságáról letekintő komoly – és már-már szúrósnak ható – tekintet a gimnázium egy igen dicső és patinás korszakát fémjelezte.
Komoly tisztelet övezte, és sokan tartottak, mi több, féltek is Tőle. Így voltam ezzel én is. Kisgimisként a folyosón mindig felpattantam a radiátorról, ha arra jött, mert egyszer nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra, hogy bár tél van és áldásos az a radiátor, de nem arra képezték ki, hogy a súlyomat viselje, egyébként is álljak be sorba, és várjam csendesen a tanáromat. Nem kiabált, nem volt teátrális, körmöst sem kaptam; de többször nem volt kedvem a radiátorra ülni. Szigorú volt, ezt tudta mindenki. Nem is rázott a röhögés, amikor megtudtam, hogy Hozzá fogok járni különórára. Tisztán emlékszem az első alkalomra.
„Régen – mesélte Anyám – kint állt a gimnázium kapujában a reggeli becsöngetés előtt, és aki kicsit is lengébb, iskolába nem illő öltözetben jött, hazazavarta. Ugyanígy a későket.” Ezek a szavak csengtek a fülemben, amikor első alkalommal kosáredzésről loholtam az órára, hogy időben odaérjek, miközben az izzadságtól csutakos hajamra és a rövidgatya-póló felöltőmre néztem… Fénysebességgel befaroltam a biológia szertár előtt, nagy levegőt vettem, kopogtam és benyitottam. A mai napig emlékszem arra az aprócska sötét kis közlekedőre, ami szertárként funkcionált a tanterem és a tanári szoba között: a plafonig érő polcok zsúfolásig pakolva különféle löttyökben konzervált élőlények készítményeivel, megsárgult szemléltető ábrákkal, a félhomályban az asztalnál pedig ott ült Marika néni: „Szervusz, gyermek!”
Leültem, előpakoltam, és rögtön a tárgyra tértünk. Azt kérte, hogy írjam le a három legegyszerűbb karbonsav képletét. Gondoltam magamban: „Danikám, nagy bajban vagy. Az hagyján, hogy fogalmad sincsen róla, mi a karbonsav képlete, de egyáltalán most hallod először, hogy ebből akkor legalább három fajta is van…” Nyomorult módon, remegő kézzel próbáltam valamiféle kriksz-krakszot lapra vetni, miközben azon izgultam, mikor penderít ki a tudatlanságom miatt. De nem így történt. Szelíden rám nézett, kivette a lapot a kezemből, és írni kezdett. Szép kerek betűkkel, olvashatóan, mégis dinamikusan körmölt, csak írta-írta a képleteket, közben pedig egyre-egyre magyarázott. Igyekeztem felvenni a fonalat. Az óra végére úgy éreztem, hogy semmit nem tudok. De tényleg semmit! Utamra bocsátott vagy nyolc, „céháóhákkal” teleírt A4-es lappal, és azzal, hogy ezt legközelebbre tudnom kell, hogy tovább tudjunk lépni. Talán mondani sem kell, hogy elő sem vettem otthon. Ez az egész nekem egy bevehetetlen várnak tűnt, és a tagadás taktikáját választva úgy voltam vele, hogy nem vettem tudomást a problémáról: ha nem foglalkozom vele, nem is létezik. Egészen persze a soron következő óráig. Mindenkinek ismerős lehet az érzés, amikor minden bejegyzett és be nem jegyzett felekezet isteneihez imádkozik, hogy legyen mondjuk bombariadó és ne lehessen most ezt az órát megtartani… Marika néni viszont pontosan érkezett, és nem lehetett megúszni a számonkérést: „Dániel, te ezzel nem foglalkoztál” – mondta. Ez egy megállapítás volt. Nem szidalmazás, lekorholás vagy ilyesmi. Az kezdte érdekelni, miért nem készültem az órára, és mi egyébbel töltöttem az időmet, ahelyett hogy a képleteket bifláztam volna. Rendben – gondoltam magamban –, egy életem, egy halálom, akkor beszélek a ’90-es évek profi kosárlabdájáról, képzőművészetről, zenéről és hát mindenről, ami a karbonsavaknál jobban lekötött. A lepel pedig lehullt: egy mélyen érző és őszinte ember értő figyelmére leltem. Nagyon fontos hangsúlyozni Marika nénivel kapcsolatban: őszintén érdekelték az emberek, és soha nem éreztem az oldaláról ebben kényszert vagy felszínességet, rendkívül nyitott elmével létezett.
Ekkoriban már korántsem örvendett jó egészségi állapotnak. Ha éppen olyan volt az időjárás, borzasztó asztmás rohamok gyötörték – ilyenkor sokszor komolyan attól féltem, hogy menten megfullad. Kiköhögte magát, és folytatódott az óra. Sosem panaszkodott.
Visszagondolva fergetegesen jól, átvitt és persze a szó szerinti értelmében is képletesen magyarázott. Az egész metodika, ahogy tanított, nagyon letisztult és logikus volt. Hosszú utat jártunk be onnan, hogy azt sem tudtam, hogy’ kell nézni a periódusos rendszert odáig, hogy végül az egyetemen sem jelentett akadályt az orvosi kémia vagy a biokémia tárgyak abszolválása. Kincsként őrzöm az összes, reakcióegyenletekkel közösen teleírt füzetet. A saját gyarlóságom, hogy messze nem tanultam Tőle annyit kémiából, mint amennyire lehetőségem volt. Velem a kémia terén – ahogyan ezt már évekkel később megbeszéltük – valahogyan nem tudott szigorú lenni. Én ezzel persze maximálisan vissza is éltem, ugyanakkor imádtam órára járni! Egyre motiváltabb voltam a tananyag kapcsán is, és minden alkalommal felírtunk valamit, amit a másik ajánlott: elolvasni, megnézni, meghallgatni, gondolkozni rajta…
Rendkívül kíváncsi emberként minden érdekelte, és mindenhez hozzá is tudott szólni.
- Mit olvasol éppen, gyermekem?
- Varnus Xavér: Isten majd megbocsájt, az a mestersége – válaszoltam.
Varnus Xavér meglehetősen megosztó személyiség, kíváncsi voltam, milyen véleménnyel lesz róla. Következő órára hozott egy régi VHS-kazettát, amelyen Xavér improvizált orgonán Faludy György, Villon stílusában írt Haláltánc balladájára, amelyet Németh Kristóf szavalt – az utolsó versszakot leszámítva, amelyet maga a szerző, a vénséges Faludy:
„A földbe térünk mindahányan,s az évek szállnak, mint a percek,véred kiontott harmatávalirgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”
Teljesen a hatalmába kerített. Így kezdtem el még több orgonazenét hallgatni, így kezdtem Villont és Faludyt olvasni. Ugyanígy szerettette meg velem a tudománytörténetet. Úgy tudott egyetlen incepciót elültetni, hogy az még sok másik ablakot nyitott ki a világra. A paidagogosz görög szó jelentése gyermekvezető, amely kiválóan leírja, hogy egy jó pedagógus egy vezetőfonalat gördít a gyerek elé, amely mentén, mégis önállóan nyílik ki az elméje. Egy 2004-ben Vele készült interjúban így vall erről:
„A tanár a felkészültségével, amelyen részben a szakmai felkészültséget értem, de leginkább értem rajta a szellemi, értelmiségi létét. Legyen bármilyen szakos, nem szabad csak a szakmai csúcsokon járnia. Nem lehet valaki a szakmájában elég jó, ha nem elég művelt, nem elég nyitott. […] A tanár meghatározó személyiség. Én az iskolát úgy tudom elképzelni, hogy ott egyfajta egészséges hierarchizmus működik. Ebben a rendszerben meghatározó a felnőtt, ő irányít, nyitogatja a gyermek szemét a világra, miközben közös munkát végeznek.”
Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy elfogadta a meghívásomat a ballagási ebédemre. A világéletében földműveléssel foglalkozó, akkoriban már erősen nyolcvankodó nagymamám mellé kérte magát az asztalnál: „Zsuzsikám – mondta Anyámnak –, a mamával ne törődj, mi öreglányok majd elduruzsolunk itt, te foglalkozz csak a kicsi fiaddal!” Szedett Neki a levesből, szóval tartotta és egyáltalában úgy segítette mindenben, mintha a saját anyja lett volna. Ilyen volt Marika néni…
Végül aztán a már említett linkeskedés miatt – hiába ment jól a biosz emelt érettségi – a kémia vizsgán elért eredmény nem volt elég az orvosira. Ezt akkor borzasztó arculcsapásként éltem meg. A soron következő előrehozott emelt kémia érettségire készülve egyre inkább megszaporodtak a találkozásaink – ekkor már egyáltalán nem fogadott el pénzt az órákért, pedig ezek szinte egész napokat felölelő maratonok voltak a lakásán. Ilyenkor mindig készült ebéddel vagy valami harapnivalóval, bár – saját bevallása szerint – nem volt egy konyhatündér.
Később is, amikor már egyetemistaként mentem látogatóba, desszerttel fogadott, én a borért feleltem. Hiába telt el több hónap is egy-egy találkozás között, a következő alkalommal olyan érzésem volt, mintha csak tegnap beszéltünk volna. Mindenre emlékezett. Megesett az is, hogy egy-egy vasárnap délután annyira elbeszélgettük az időt, hogy lekéstem volna az utolsó vonatot Pécsre. Ilyenkor karon ragadott, bepattantunk a sárga kis minijébe, és „elszáguldottunk” az állomásra. Hihetetlenül önzetlen volt. Akármennyire erőltetem az agyam, nem emlékszem, hogy valaha is bárkire rosszat mondott volna. Senkire. Nem léteztek az olvasatában „-isták”: kommunisták, nacionalisták; az embert látta mindenkiben.
Az utóbbi időben kicsit féltem látogatóba menni. Tudvalevő volt, hogy nagyon beteg - és minden alkalommal volt egy utolsó találkozás jellege a dolognak. Engem ez borzasztóan megviselt. Igyekeztem persze elbagatellizálni a dolgot, és ebben szerencsére mindig partner is volt. „Tudom, hogy háromezerszerese a tumor markerem a megengedettnek, de mit csináljak? Egyszerűen jól vagyok! – mondta nevetve – Gyakorlatilag orvosi csoda, hogy még élek!” Ez tényleg csoda volt.
Emlékszem, mennyire görcsöltem rajta, hogy a diplomaosztómra el tudjon jönni. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy ez megadathatott; és még sok találkozás és tartalmas beszélgetés ezután is.
Utolsóelőtti találkozásunkkor mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: „Tudom, hogy készülnöm kellene a halálra, de nem tudom, azt hogy’ kell…” Hosszú hallgatás következett. Többé nem beszéltünk erről.
Most a szavakat keresgélve, tétován és dadogva búcsúzom; pont mint az első órán…
Kémiából tanulhattam volna többet Tőle, de emberségből aligha. Mindenben és mindenkiben a jót igyekezett meglátni, és ez olyan recept, amit sokaknak fel lehetne írni ahhoz, hogy megbékélhessenek: az emberekkel, a világgal és önmagukkal.
Isten Önnel, Marika néni!
