A tavalyi MVM Koncertek – A Zongora programsorozat három alkalommal is remek lehetőséget biztosított arra, hogy az ifjú pianista, Balázs János játékában gyönyörködhessünk; s a koncertkalauz idén is bővelkedik e nagyszerű művész hangversenyeiben.
Furcsa, mert bár az ember nem akarna egyhangúvá válni, amikor róla ír, ám a még oly’ kifejező és változatos nyelvben is mint a magyar, elfogyni látszanak a csodálatos és fantasztikus jelzők szinonimái – de hát legfeljebb ismétlem magam…
Az idei Zongora 1-ben sorozat első részében (Holdfény és álmodozás, Zeneakadémia, 2016. január 16.) már ízelítőt kaphattunk abból miként is kívánja a művész megidézni a korabeli párizsi szalonok hangulatát, amelyek a mindennapos élet- és fellépőterét jelentették a kor nagy művészei – így például Liszt vagy Chopin – számára. Az április 4-i második szekció a ZongOpera címet viselte, a program pedig az operairodalom klasszikusainak Liszt Ferenc által zongorára komponált átirataiból saját állt, megfejelve Balázs János két saját átiratával. Liszt ezen parafrázisok révén a hajdani kortárs operaszerzőket és műveiket szerette volna még népszerűbbé tenni a közönség körében, amellett persze, hogy ezek a darabok kiválóan szolgálták Liszt nem titkolt exhibicionizmusát is; tekintettel arra, hogy akkoriban csakis ő tudta eljátszani őket – tegyük gyorsan hozzá: ma sem sokan képesek rá… A program tehát valódi csemegének ígérkezett, amely Wagner Trisztánjából Izolda szerelmi halálával vette kezdetét. A drámai hangvételű darab után egy kevésbé ismert szerző, Auber operájának átirata következett, A portici néma címmel, ami nemhogy néma, de nagyon is élénk, fülbemászó zene. Ezután Donizetti Lammermoori Luciájának két áriájából gyúrt reminiszcenciák kerültek sorra, majd pedig Verdi Rigolettójának parafrázisa, amelyet az urbán legendák szerint Liszt közvetlenül még az opera ősbemutatóját követő állófogadáson frissiben a lelkes közönség elé tárt. Tulajdonképpen ezt a liszti vonalat követte Cziffra György is, aki egyfelől talán a leghitelesebb interpretátora ezeknek a Liszt-műveknek, másrészt maga is számos parafrázist írt és rögzített. Izgatottan vártam tehát Balázs János átiratait Puccini Gianni Schicchijének O mio babbino caro kezdetű áriájára, majd Mascagni Parasztbecsületének Intermezzojára. E kifejező zene hallatán az ember nemhogy fizikailag nem érzi jelen magát, de az utolsó hangok elhalásával a lélek is elszublimált…
A programból ekkor azonban még visszavolt Liszt parafrázisa Mozart Don Juanjából, amelyet a zongorairodalom legnehezebb művei közt tartanak számon. És bár megszokhattuk a hihetetlen virtuozitást Balázs Jánostól, a közönség hátsóbb soraiból mégis éppen úgy nyújtogatták a nyakukat és kémlelték az előadó kezét, mint az Etűdök gépzongorára című film epikus jelenetében, azt firtatva, hogy egyáltalán vajon ember (és ha az, akkor hány?) játszik-e a klaviatúrán…
Vélhetően senki sem sejtette, hogy az este ezzel még korántsem ért véget. A taps után az előadó újra a hangszer mellé ült, s újra Puccini Gianni Schicchijének taktusaiba kezdett, ám ekkor mellbevágó élményként és Laurettaként Rost Andrea sétált be a pódiumra, hogy elénekelje ezt a pompás áriát:
A világhírű operaénekesnőtől megtudhattuk, hogy bár szinte sosem vállalt hasonló „beugró” szerepet, János és a műsor miatt ezúttal kivételt tett – legnagyobb örömünkre. A ráadásként Puccini Pillangókisasszonyából Cso-cso-szán nagyáriája, majd befejezésként Donizetti Lammermoori Luciájából Regnava nel Silencio áriája csendült fel.
A közönség egy emberként pattant fel a székből és állva, szűnni nem akaró vastapssal éltette a pianistát és vendégművészét – ilyet a Zeneakadémián is ritkán látni…
A szavak elfogytak; csak reménykedni lehet, hogy egyszer megjelenik a komplett koncertanyag CD-n! Varázslatos volt!!!
