A cikk eredetileg a a Confabula 2010. tanév I. félévének 2. számában jelent meg:
Idestova több mint két hónapja annak, hogy hazánk történetének egyik legsúlyosabb természeti katasztrófáját elszenvedte. Egyetlen gondolt, kimondott, leírt szó sem elvesztegetett vagy felesleges e témával kapcsolatban. A vörösiszap-katasztrófa közös ügyünk, az enyém, tiéd, övék: miénk!
Nem szeretnék olyan fejtegetésekbe bocsátkozni, hogy mennyiben volt ez elkerülhetetlen természeti csapás, s mekkora részben okozta emberi mulasztás. A számonkérés és az ítélkezés nem a mi feladatunk. Egy azonban biztos, amikor ezeket a sorokat írom, tíz halálos áldozattal kell számolnunk, s megannyi, fedél nélkül maradt, szerencsétlenül járt emberrel. Otthonaikat és egész vagyonukat elvitte a feltartóztathatatlan vörösiszap – testüket a maró lúg gyötörte meg, lelkükben pedig a pótolhatatlan veszteségek utáni űr tátong. A bőrüket ért sérülések lassan gyógyulnak, de sebhelyeik fájdalmas megléte emlékezteti őket egy tragikus eseményre, amelynek talán sosem szabadott volna megtörténnie. Jobbára azonban azok a lelki sebek maradnak vissza, amelyekre az idő sem hozhat gyógyírt.
Mindez minden mély érzésű embert megérintett, sokszor azonban a tehetetlenség érzése a legelviselhetetlenebb: hogyan segíthetnék én rajtuk? Az előző számban már szó esett arról, hogy iskolánk harmadéves fogorvostan-hallgatója, Járai Márk, Kovácsovics Fruzsinával közösen koncertet adott, amelynek bevételét a rendelkezésükre bocsátották. Lapunk ennek módját egy jótékonysági esemény megszervezésében találta meg, amely a Pécsi Orvostudományi Egyetem Hallgatói Önkormányzatával karöltve valósulhatott meg. A belépő összege ötszáz forintban öltött alakot (illetve amennyit az illető ezen felül még adni kívánt). Az ezekből befolyt összeg alkotta gyűjtésünk alapját, amelyhez társult még az bulinak otthont adó Lépcsőház nevű szórakozóhely felajánlása: az aznap este elfogyasztott akciós italok mindegyikéből 50-50 forinttal járultak hozzá kezdeményezésünkhöz. Legnagyobb örömünkre rengeteg vendég érkezett! Akadtak, akik egyéb elfoglaltságaik miatt nem tudtak eljönni, de pénzüket elküldték velünk.
A köszönet és a hála azonban most azon jóérzésű személyeknek szól, akik – akár az általunk szervezett, akár bármilyen más formában – támogatták és támogatják a szerencsétlenül jártakat.
Tartottuk magunkat az alapideológiánkhoz, vagyis: minél több embert szerettünk volna támogatni, lehetőség szerint minél hasznosabban. Közösen úgy döntöttünk, hogy a katasztrófa sújtotta térség beteg embereit szeretnénk segíteni, mégpedig úgy, hogy a befolyt összegből egészségügyi műszereket adományozunk nekik. Az elgondolás több szempontból is hasznosnak bizonyult. Így ugyanis egyszerre tudtunk segítséget nyújtani olyanoknak, akiknek az egészségi állapota is megtépázott, ráadásul a felajánlott műszerek tükrözik hivatásunk fő arcélét is. Hosszas tanakodás után a választás így arra esett, hogy digitális vérnyomás–, vércukor– és lázmérők lennének a legalkalmasabbak a feladatra. Úgy döntöttünk, az OMRON céget keressük meg az ügyben. A kitartó egyeztetés és egyezkedés meghozta gyümölcsét, s több segítőkész személy közbenjárása révén, nagykereskedelmi áron juthattunk hozzá a kellékekhez. Ennek hozományaként több készülékkel több emberen tudtunk segíteni. Biztosak lehettünk afelől, hogy az összegyűjtött pénz minden kétséget kizáróan azokhoz jut el, akiknek valóban szükségük van rá: a rászorulóknak. Erre mi magunk voltunk a tanúk.
Devecser körzeti orvosával, dr. Ferencz Judittal, előzetesen konzultáltunk és megtudtuk, igen nagy szükség van áldásos munkálkodásunkra, ugyanis Devecser lakossága meglehetősen idős, sokuk küzd hipertóniával és diabétesszel. December 3-án kerítettünk alkalmat arra, hogy az összegyűlt pénzből, közel 180 ezer forint értékben vásárolt műszereket (16 vérnyomásmérőt, 6 vércukormérőt és 10 lázmérőt) átadjuk az illetékes háziorvosnak, aki aztán elosztja a rászorulók között. Legnagyobb meglepetésünkre azonban hírünk már megelőzött bennünket.
A városkában Kiss Józsefné, Marika néni kalauzolt el bennünket, egyfajta idegenvezetőként. Javaslatára először Devecser szebbik oldalát tekintettük meg. Utólag örülünk, hogy így határoztunk, mert az azt követő látvány után nem tudtuk volna értékelni ezen település valóban értékes – és épségben megmaradt – épületeit, amelyekre méltán lehetnek büszkék. Először a művelődési házba látogattunk el, ahol megtekintettük azt a színháztermet, amelynek színpadján a baj első heteiben még ágyak sorakoztak, az emeleten még ott jártunkkor is önkéntesek voltak elszállásolva. Az előtérben az ország más pontjairól érkezett kisdiákok rajzai előtt időztünk, amelyeket a katasztrófa ihletett. (A devecseri gyermekek rajzai egy fővárosi kiállításon tekinthetők meg.) Megtudtuk, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Oktatásért Felelős Államtitkársága és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által szervezett „Százforintos” gyűjtőakció nyomán 700 ezer gyermek fogott össze hazánkban, s az „Add a csokid árát a vörösiszap-katasztrófa károsultjainak!” jelmondattal, mindenféle kényszer nélkül, egyszeri felhívásra, 73 millió (!) forintot gyűjtöttek össze. A természeti csapásban közvetlenül szerencsétlenül járt 220 gyermeknek fejenként 230 ezer forint jut, amelyet takaréklevélben, két részben kapnak meg, az első – ötvenezres – részletét karácsonyi ajándék gyanánt, advent első vasárnapján vehették át.
Utunk eztán az egykori Eszterházy kastélyból átalakított, pompás városi könyvtárba vezetett, ahol már várt bennünket Hoffmann Valéria, az intézmény vezetője, aki körbevezetett minket a patinás épületben. A legfelső emeleten berendezett két galériaterem november 26-a óta Somlai Julianna festőművész fantasztikus ikon-tárlatának ad otthont. A tragédiában meggyötört lakosság – és egyáltalában a művészetkedvelő közönség – december 31-ig tekintheti meg ezt a csodálatos kiállítást, s az időtlen örökkévalóságot sugárzó szentképekben feloldódva készülhetnek a karácsonyra.
Az ódon kastélyépületet magunk mögött hagyva, kísérőnkkel alászálltunk a Pokolba. Valóban úgy éreztem magam, mint Dante Vergiliusszal. Marika néni is lassan, megfontoltan haladt előttünk. Halkan beszélt, keveset szólt. Csüngtünk szavain, amelyekben nem volt szitok vagy indulat, mégis súlyuk alatt egyre nehezebben lépdeltünk előre – lépteink nyomain véresen tetszett át a gyilkos iszap maradéka a frissen hullott, vakítóan fehér hó alól. Ennek a Pokolnak a kapuját nem őrizte Kerberosz, hanem rendőrök ügyeltek arra, hogy senki se mehessen be azokba az utcákba, amelyekben az iszap a legnagyobb kárt tette.
A Sors furcsa fintora, hogy látogatásunkat a térségbe egy héttel előbbre terveztük, ám az – logisztikai okok miatt – nem jöhetett létre. Ha akkor megyünk – éppen a rendőri blokád miatt –, semmit sem láthattunk volna az irdatlan pusztításból. Megmagyarázhatatlan módon a kordont éppen aznap oldották fel – illetve mérsékelték –, amikor mi ott jártunk (estére újra visszavezényelték a járőröket a helyszínre). Így mindennemű nehézség és akadály nélkül közelíthettük meg azokat a helyeket, ahol az áradat a legkegyetlenebb volt, s amely területeket egészen addig a legszigorúbb módon, hermetikusan elzártak a kíváncsiskodó tekintetek elől.
Egymás mögött, libasorban haladtunk az elnéptelenedett utcák közt, hogy szemügyre vegyük az elhagyott, lakhatatlanná vált épületeket, amelyeknek falán embermagasságnál is feljebb húzódott az iszap nyoma, minden póruson beszivárogva, végérvényesen vörösre festette az egykor színes házakat. A hajdan zajos, immár kihalt utcákon baktattunk ezen a barátságtalan marsbéli tájon, melynek látványa egyre mélyebb depresszióba sodort minket. Közben Marika néni történeteket mesélt arról, miképp menekültek meg emberek, iskoláscsoportok az ár elől, hogy egyesek élete valóban perceken múlt, s hogy ha mindez az éjszaka közepén történik, a halálos áldozatok száma korántsem állt volna meg tíznél. Egy párt a teraszukon reggelizve érte a feltartóztathatatlan áradat. Ők mindketten túlélték, a nő idegösszeomlást kapott…
A fák törzsén kacskaringózó borostyán kétméteres magasságig téglavörösbe burkolózott, amely szint felett újra zöldre vált, de ez a szín nem a régi – mindnyájan tudjuk, hogy már sosem fogja elérni a fa legfelső ágát… A vörösiszap semmit sem kímélt. Egy romossá vált lakóházhoz értünk, melynek ajtaja tárva nyitva állt, így bátorkodtunk belépni a kapun. Az udvarban még lógtak a csipeszekkel rögzített ruhák a szárítón, a lábtörlő mellett cipők sorakoztak. Ami bent fogadott, valósággal sokkolt bennünket: üveges tekintettel, némán jártuk körbe a szobákat, elborzadva a látványtól. A szekrényekben kabátok, ingek lógtak; gyermekjátékok, plüssfigurák sorakoztak – várták, hogy gazdájuk újra kézbe vegye őket. A könyvespolcon, virágos vázák mellett, kötetek sorakoztak a világirodalom nagyjai közül, amelyek az idő próbáját kiállták már, a vörösiszapét azonban nem. Az előtérben egy vénséges pianínó állt, melynek hófehér elefántcsont és éjfekete ében billentyűit elszínezte a rárakódott iszap: az ujjnyi vastag, közben szárazzá kérgesedett massza mindent beborított. A viseltes hangszeren leütött, fémesen csengő hang hosszasan visszhangzott a megüresedett házban, s lassan elhalva, örökre magával vitte a ház egykori lakóinak meghitt beszélgetéseit és harsogó nevetését is…
A látottak örökre belevésődtek az emlékezetünkbe, s újfent a saját életünkre vonatkozólag szűrhetünk le egy tanulságot: ahol nagy a szükség, ott közel a segítség! Örülök, hogy magam is oszlopos tagja lehettem azoknak, akik némi időt és energiát nem kímélve megpróbáltak segíteni ezeken a bajbajutott embereken. Az ő köszönetüket és hálájukat közvetítem – remélem, elér mindenkihez, aki segítő kezet nyújtott nekik!
