RND szemével a világ

Ezúttal Leopold Godowskyt ismerhetjük meg, aki azon régi vágású orosz „iskola” tagja, amelynek utolsó képviselői Arthur Rubinstein, Vladimir Horowitz és Szvjatoszlav Richter voltak.

Úgy vélem, Godowsky nem kapja meg azt az elismerést és megbecsülést, amely káprázatos karrierje alapján indokolt volna. Életpályája túlmutat azon, hogy a zongorairodalom egyébként is legnehezebb műveit átírta eszelős, sőt tébolyult nehézségűvé. Önmagában erre is kevesen képesek, Ő azonban el is játszotta őket… Írásomban megpróbálom méltó helyére emelni a XX. század legnagyobb zongoristáinak illusztris körében.

Godowsky – bár világéletében lengyel származásúnak vallotta magát – 1870-ben a litván főváros, Vilnius melletti Żośleben jött világra, Anna és Matthew Godowsky egyetlen gyermekeként. Édesapja elismert orvosként praktizált, azonban 18 hónappal fia születése után egy kolerajárványban elhunyt, így nem lehetett szem– és fültanúja a kis Leopold briliáns zenei tehetségének kibontakozásának. Apja halála után – ill. anyja anyagi helyzetének ellehetetlenedése folytán – Godowsky gyakorlatilag kézről-kézre járt. Két barátjuk, Louis és Minna Passinock invitálására Vilniusba költöztek. Louis – aki maga is amatőr hegedűs volt, s egy zongoraboltot is vezetett – hegedülni tanította a kis Godowskyt, annak a reményében, hogy személyében köszöntheti majd az utókor a második Paganinit. Noha tanítványa csakhamar olyan tudásra tett szert, hogy minden nehézség nélkül eljátszotta Mendelssohn e-moll hegedűversenyének szólóját, valójában a zongora volt az, ami elsősorban felcsigázta. Első nyilvános fellépése kilencéves korában volt Vilniusban, amelyet – Mozarthoz hasonlóan – egy, a nevelőapja által kétségkívül anyagi megfontolásból is szervezett koncertkörút követett. Godowsky 11 éves korára már hírnevet szerzett magának, s a fiatal tehetség játéka hamarosan felhívta egy bankár üzletember, Feinberg érdeklődését, aki a Berlini Művészeti Egyetemre agitálta őt, finanszírozva tanulmányait Ernst Rudorff irányítása alatt. Negyed év sem telt el, s Godowskyt maróan gyötörni kezdte a honvágy: „Az édesanyám mindig többet írt a kelleténél, és leveleiben érezhető volt a magány és az anyai aggodalmaskodás, amit mindig is el tudott rejteni.” A 13 éves Godowsky összepakolta bőröndjeit, s édesanyja, valamint Luis társaságában (Minnát időközben elvesztette) Amerikába indult.

Tanácsos egy dolgot szem előtt tartanunk, amikor Godowsky munkásságát méltatjuk, s ennek a tükrében szemlélni: leszámítva Minna Passinock alkalmi pötyögéseit, illetve e rövid berlini periódust, soha sem vett senkitől zongoraórákat. A zenéhez való nyilvánvaló affinitása talán önmagában még kevés magyarázattal szolgál arra vonatkozólag, hogy autodidakta tanulással hogyan is tehetett szert a legmagasabb szintű technikai tudásra a zongora terén. Első amerikai koncertjére 1884. december 7-én került sor, amit számos sikeres, tapstól hangos fellépés követett, azonban ezek sem hozták meg számára az anyagi biztonságot. 1886-tól kezdődően édesanyjával is csak felületes kapcsolatot ápolt, s Louis Passinockkal is eltávolodtak egymástól. Egy árva garasa sem volt, magára volt utalva Nyugaton. Valahogy képes volt visszaküzdenie magát New Yorkba, ahol – nem először a csodagyerek életében – felkarolta egy vagyonos műértő, Leon Saxe; s a Saxe-család hat gyermeke egy hetedikkel bővült Godowsky személyében. Utolérte a szerelem is, ami Leon Saxe egyik lánya, Friederica személyében öltött alakot. 1886 júliusában Leon és Leopold Franciaországba utaztak, s az elkövetkezendő négy évet ott is szerették volna tölteni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Godowsky régi álmaként az ászok ászától, Liszt Ferenctől tanuljon zongorázni. Az Élet furcsa fintoraként azonban Liszt néhány nappal Weimarba érkezésük után meghalt. Eztán Párizsba utaztak, s Godowskynak lehetősége nyílt megismernie személyesen Charles Camille Saint-Saënst, aki igen közeli kapcsolatban állt Liszttel is, s akivel csakhamar szoros barátságot kötött. A komponista tragikusan elhunyt fia után keletkezett űrt hivatott volna betölteni. Saint-Saëns örökbe is fogadta volna – amennyiben felveszi a nevét –, azonban Godowsky ezt elutasította az idős zeneszerző rosszallása dacára. Ennek ellenére, ismeretségük gyümölcseként Godowsky számos vezető francia zenésszel ismerkedhetett meg, úgy mint: Jules Massenet, Charles Gounod vagy Gabriel Fauré. Leon Saxe 1890-es halála késztette Godowskyt arra, hogy visszatérjen Amerikába, s újra szerencsét próbáljon az Újvilágban. 1891. április 24-én, alig fél évvel amerikai visszatérése után, az első zongoristák egyikeként debütált a világhírű – minden előadóművész vágyálmaként aposztrofált – Carnegie Hallban, New Yorkban. Október 30-án pedig feleségül vette gyermekkori szerelmét, Frieda Saxe-ot; mellesleg elnyerve ezzel az amerikai állampolgárságot is. Négy gyermekük született: Vanita (1894), Dagmar (1898), ifj. Leopold (1900) és Gutram (1906).

Élete elkezdett végre kedvező fordulatot venni; oktatói pályafutása is kezdett kibontakozni: 1891-tõl a New York College of Music tanára, 1894-tõl a Broad Street Conservatory of Philadelphia zongora tanszékének feje, majd a Chicagói Konzervatórium vezetője. Mindez alatt pedig szakadatlanul komponált, többnyire átiratokat, átdolgozásokat, amelyek megszólaltatása valóban hihetetlenül nagy technikai kihívást támaszt a zongoristákkal szemben. Ezek közül talán a leghíresebb Frédéric Chopin 53 Etűdtanulmánya. A világhírű zenekritikus, Harold C. Schonberg nemes egyszerűséggel így vélekedett róluk: „A leglehetetlenebb módon bonyolult és nehéz dolog, amit valaha zongorára írtak.” Kevesen is vannak, akik bármilyen formában – akár CD-felvételen, akár élőben (!) – bevállalják őket. Talán Marc-André Hamelin, Boris Berezovsky, Geoffrey Douglas Madge és David Saperton nevét érdemes megemlíteni. 

Godowsky e termékeny és sikeres időszak után furcsa döntésre szánta el magát: újra Európában próbált szerencsét, s rögtön nem is máshol, mint a zenei élet két fellegvárában, Berlinben és Bécsben. Hírneve már megelőzte, s azt beszélték, még sosem volt ennél kritikusabb közönsége egy zongoristának. Azon alkalom diadala minden bizonnyal a zongora történelmének leg említésre méltóbb eseménye volt, mivel egyik napról a másikra Godowskyt a valaha élt legjobb pianisták egyikének titulálták. Bebiztosította magát a történelem legnevesebb billentyűsei közé és az egyik legértékesebb lett közülük. Mindezek tükrében talán hihetetlenül hangzik az állítás, hogy Godowsky – akár csak Adolf von Henselt – komoly lámpalázzal küzdött. A nyilvános koncertektől ugyan nem vonult vissza – mint ahogy tette azt később Henselt –, azonban köztudomású volt, hogy Leopold legbriliánsabb alakításai nem a pódiumon, tömött közönség előtt vagy a stúdióban hangzottak el, hanem saját lakásában a zongorája mellett. Józef Hofmann, a kor egy másik nagy virtuóza mondta egyszer Abram Chasinsnek, miután eljöttek egy este tőle: „Sose feledd el, amit ma este itt hallottál, sose feledd el ezt a hangzást! Nincs ehhez fogható a világon. Tragédia, hogy a világ sosem hallja úgy játszani a mi Godowskynkat, ahogy csak Ő tud!”

Ennek ellenére világsikernek örvendett, s Ausztrália kivételével az egész világot bejárva koncertezett. 1909-tõl még a Bécsi Királyi Akadémia Zongora Iskolájának is igazgatója lett, ami akkoriban egész Európa legjobban fizetett muzsikusi állása volt. Itt egy ideig nála tanult Heinrich Neuhaus, aki később Szvjatoszlav Richter és Emil Gilels tanára lett. 1923 februárjában Kínába ment, majd útja Jávára vezetett. Ez az út motiválta az egyik legeredetibb művének, a Jáva Szvit megírásában, amelyben megkísérelte zongorára átültetni a gamelán hangzatosságát – zenei képeslapok (Fonorámák, ahogy ő hívta őket) sorozata, amelyek olyan helyek, események és légkörök benyomását idézték, amik megigézték Godowskyt.

1924-ben feleségénél diabéteszt diagnosztizáltak, s állapota romlani kezdett; Godowsky feje felett viharfelhők kezdtek gomolyogni. Noha boldogsággal töltötte el lánya esküvője, miként az ifj. Leopold Godowskyé is (ő George Gershwin lányát, Francest vette el); Gutram, legkisebb fia egy komédiás lányt vett feleségül, s emiatt apja kitagadta. Az 1929-es válság komolyan érintette Godowskyt is, s sosem nyerte vissza azt a luxus életvitelt, amely azelőtt jellemezte. Gutram aztán 1932-ben öngyilkosságot követett el, amit egy éven belül Godowsky feleségének halála követett. Ez végképp’ mélypontra taszította őt, amelyből már sosem tudott lábra állni; s a komponálással is felhagyott. Gyomorrákban szenvedett, s 1938. november 21-én érte a halál. Ifj. Leopold Godowsky Leopold Mannesszel a színes-filmgyártás alapjait rakta le, s a zenei vénát folytatva hegedűs lett, míg Dagmar Godowsky hollywoodi színésznő lett, számos hangos-filmben olyan hírességek oldalán, mint például Rudolph Valentino.

Leopold Godowsky nagysága elsősorban nem abban áll, hogy boszorkányosan virtuóz technikával rendelkezett vagy hogy különböző zeneszerzők műveihez átiratokat komponált (mások is írtak átiratokat pl. Bach Goldberg-variációihoz, mi több, befejezést A fúga művészetéhez vagy Mozart Requiemjéhez). Vitathatatlanul a XIX–XX. századi világ zenei életének egyik legmeghatározóbb alakja volt. Se szeri, se száma azoknak a (nemcsak zenei!) művészeknek, akik között Godowsky személye jelentette a kapcsot. Közeli barátságot ápolt Charlie Chaplinnel és Albert Einsteinnel csakúgy, mint a szintén Amerikába elszármazott orosz zeneszerző zongoristával, Szergej Rachmanyinovval. Méltán viseli az utókor által ráaggatott „a zongoraművészek zongoraművésze” titulust. Referenciapont az összes őt követő zongoravirtuóz számára.

(Az írás eredetileg a Confabula 2009/2010. tanév I. félévének 2. számában jelent meg. Köszönöm Kartali Laci barátom segítségét az angol szakirodalom fordításában!)

„Quod potu peccas, ignoscere tibi noli, nam nullum crimen vini est, sed culpa bibenti. – Hogyha ittasan vétsz, ne bocsássál meg te magadnak, mert nem a bor a vétkes, hanem az bűnös ki megitta.” (Cato)

Bár manapság itthon egyeseknek inkább égetni dívik Radnóti összesét, mintsem olvasni, most mégis egy könyvet bátorkodom ajánlani azoknak, akik a sorok – miket beszélek, borok! – között is szoktak tallózni.

A magyar szőlőtermesztés és borgazdálkodás elmúlt 20-25 éve egyértelműen igazi sikertörténetnek mondható. Egyre szélesebb a hazai és a nemzetközi fogyasztói réteg, ezzel párhuzamosan pedig egyre komolyabb borgasztronómiai hálózat épül a megnövekedett kereslet kiszolgálásra. Sikk lett a borokról beszélni, a borokhoz érteni – és hogy kellően szakavatottra mívelhessük (ha már a szőlőt nem!) magunkat borkérdésben, mára széles irodalma is kerekedett e témának. A verseny pedig kiélezett és kvázi ciki, ha valaki közszereplő létére nem írt még könyvet a borokról és/vagy gasztronómiáról.

Pálffy István újságíró, műsorvezető (és 2010 óta országgyűlési képviselő) sem volt rest: több mint fél tucat könyvet ontott már magából, az Olvasók nagy örömére. Pálffy amellett, hogy abszolút autentikusnak mondható borfogyasztás témában, nem a magas lóról szól hozzánk, szánalmas, tudatlan, pitiáner laikusokhoz, hanem kézen fog bennünket, és – immár harmadik alkalommal – végigkalauzol az adott esztendő általa 100 legjobbnak ítélt magyar bor listáján.

Ne gondoljuk azonban, hogy szimplán egy piajegyzékkel van dolgunk. Pálffy tudja, miről beszél, hiszen kétségünk sem lehet afelől, hogy a széles palettájú lajstrom minden palackját lemustrálta az utolsó cseppig. De hát, éppen ettől hiteles!

„A legújabb kiadás a korábbi köteteket folytatva a szerző 100 kedvenc magyar borát mutatja be, 4 árkategóriában. Mert bizony, van jó, iható, szőlőből(!) készült magyar bor 1000 Ft alatt is, csak meg kell találni a polcon. Ebben is segítség a kötet, na meg abban is, hogy melyik bor alkalmas fröccsnek vagy ajándékba, melyiket igyuk magyaros ételekhez vagy vasárnapi ebédhez, melyikkel állítsunk be egy baráti beszélgetésre, és melyikkel lehet jó eséllyel csajozni” – olvashatjuk a kötet fülszövegében.

Meg is örültem, amikor a napokban az egyik hazai áruházlánc (anélkül, hogy nevesíteném a CBA-t) polcáról kacsintott rám a hetykén keresztbevetett karokkal a diadalittas Pálffy, könyve borítójáról. Az igazi boldogság persze mégiscsak az volt, hogy a kiadvány – valamilyen oknál fogva – közel 90%-os (!) kedvezménnyel kereste gazdáját. A szemrevaló nyomdai kivitelezésű könyv a Kulinária Kiadó gondozásában illetve a fent meg nem nevezett hazai áruházlánc támogatásával született meg. Morfondíroztam egy sort, vajon lehet-e bármiféle köze ennek a példátlanul nagy árzuhanásnak az elmúlt hét eseményeihez?

Nem szükséges különösebben agyonmagyarázni a látottakat; azt sem, amint Pálffy távozása után honatya társai félreérthetetlen gesztikulációval imitálják az apró kézmozdulatot, amellyel a snapszot a garattájra szokás juttatni. Az incidenst követően természetesen tagadta, hogy ittas lett volna a Parlamentben, mi több, rágalmazás és becsületsértés miatt mindenkit beperel, aki ezt állítja. Kérdés persze, hogy tisztában van-e az alkoholos befolyásoltság lépcsőivel, ti. azzal, hogy az „ittasság” mint olyan 0,8–1,5 ezrelékes véralkoholszintet jelent. Addig azonban két stádiumon is túl kell esni (túl kell inni); ezek Tények:

„0,30–0,50 ezrelék között: mozdulatok összhangjának gyengülése, könnyű egyensúly problémák, fokozódó jókedv, bírálat hanyatlása következik be.

0,50–0,70 ezrelék között: mozdulatok hatékonyságának gyengülése, reflexek lassulása, izgatottság és bőbeszédűség valamint önuralom gyengülés, a saját képességek téves megítélése, ami téves helyzetfelmérést eredményez.” – Ez tehát még nem ittasság és nincs is semmi okunk azt feltételezni, hogy Pálffy István a felvételen ittas lett volna! Ezreléke válogatja…

Nincs tehát okunk azt sem feltételezni, hogy alig pár nappal a parlamenti incidens után az áruház egyfajta „hitelvesztés” sugallata miatt árazta volna le közel 90%-kal Pálffy – hogyhogy nem – borokról szóló könyvét… Egyébiránt a könyv mint szellemi termék védelmében (amely ugyanis kis hazánkban különösképpen védelemre szorul) elmondható, hogy nem érdektelen olvasmány – a Szerző pontoz, leírást ad és persze tanácsokat: szervírozásról, kóstolásról, fogyasztásról.

És hogy ittas volt-e az Országházban? Vélhetően sosem tudjuk meg. Bárhogy’ legyen is, furcsa is volna, hogy valaki Magyarország majd’ összes borvidékét beborangolva veti papírra pincetapasztalatait, mi pedig pálcát törnénk a feje felett azért, mert olykor-olykor leellenőrzi magát, hogy valóban igazat írt-e az adott nedűről. Mint ahogy – az írás elejére visszautalva – lehet, hogy azért gyújtották fel a Radnóti-kötetet, mert fáztak a nagy hidegben, és lehet, hogy Pálffy is csak azért ivott, mert szomjas volt. Igaz, saját bevallása szerint – ha csak teheti – a Balaton vizét issza – de akkor miért a borokról prédikál…?

„Az újítások mellett Pálffy István számára a legfontosabb érték megmaradt: ez továbbra is az elkötelezetlen borkalauz.” – Jó olvasást kívánok, Jó estét Magyarország!

És ha esetleg bárkiben kételyek és kérdések maradtak volna, tekintse meg az alábbi összeállítást, és egy percig se gyötörje esetleg azon gondolat rémképe, hogy a mi politikai elitünk, a mi honatyáink bármilyen téren is alulmaradnának a kiélezett nemzetközi megmérettetés talaján – illetve talajvesztésén:

Ma ünnepli születésnapját Dr. Jan BOUBLI, tunéziai születésű francia profi pókerjátékos. A „Le Grand” (vagyis: „A Nagy”) becenévre hallgató zsugás 22 éven keresztül praktizált fogorvosként, mielőtt 2003 júliusában a World Poker Tour második évadában ezüstérmesként cca. 200.000 dollárt kártyázott volna össze magának. Ezt követően 2005 szeptemberében megnyerte az European Poker Tour második szezonját, több mint félmillió dollárt bezsebelve ezzel. Az eltávolított fogak helyett most már a zsetonok csörögnek a markában, ellenfelei pedig minden bizonnyal szívják a fogukat, ha Boubli doktor egy-egy blöffje után elégedetten távozik a pókerasztaltól. Eddig mindösszesen 1,5 millió dollárnál is több pénzt hoztak neki jó döntései a játszmák alkalmával – és persze a szerencse is.

Az alábbi kép ma délután az egyik hazai multiban vásárolva égett a retinámba, s egyből egy régi fabula jutott eszembe.

Ki ne ismerné a szakállas viccet a lecsúszott, iszákos és állandóan anyagi gondokkal küzdő rókáról, aki egy napon a legújabb sportkocsival faral be a jómódú, absztinens farkas háza elé, aki kérdőre is vonja a szembetűnő, hirtelen jött luxus láttán. A válasz lehengerlő: „Visszaváltottam az üres üvegeket…”

A jelen tükrében módosulni látszik ez a – már-már ezopuszi magasságokba törő – tanmese is. Vajon egy átgondolt hulladékkezelési reform az új betétdíj-rendszer vagy a legalsóbb néprétegeket sújtó újabb talajvesztés – és lesz a szegény még szegényebb… a folytatást úgyis tudja mindenki.

Ma 92 éve látta meg a napvilágot Cziffra György, aki az angyalföldi nyomortelepről nemzetközileg ünnepelt zongoravirtuózzá nőtte ki magát; illetve tegnap volt 24 éve annak, hogy Vladimir Horowitz, világhírű zongorista elhunyt. E két nagyformátumú pianistáról emlékezem meg, s adós is vagyok ezzel. Hajdan medikus koromban a pécsi Confabula hasábjain indítottam rovatot A XX. század legnagyobb zongoristái címmel. Olyan pianistákat vettem górcső alá, mint a bogaras Vladimir de Pachmann és pályatársa, Leopold Godowsky; a hatalmas Szergej Rachmanyinov és a III. zongoraversenye, illetve a Ragyogj! című film által világhírűvé lett David Helfgott; a csodálatos Glenn Gould vagy az enigmatikus Szvjatoszlav Richter. Ez persze egy teljesen szubjektív válogatás volt, s számos nagy név maradt ki belőle – így például Cziffra György és Vladimir Horowitz is. A sorozat utolsó alanya Jandó Jenő, pécsi származású Liszt- és Kossuth-díjas érdemes művész volt, akivel élőben volt szerencsém beszélgetni. Reménykedtem benne, hogy a széria eztán nem hajdani, hanem a jelen legendáinak bemutatásával folytatódhat. Vukán Gyuri barátommal folytatott beszélgetéseim nem a klasszikus kérdés-válasz-kérdés-válasz koncepciójában zajlottak – másrészt sosem diktafon előtt –, így az egyébként tervezett nagy lélektani interjú elmaradt. Balga módon azt hittem, van időm…

Gyuri imádta Horowitzot. Ahogy mondta: „A Horowitz attól zongorázik fenomenálisan, hogy semmit be nem tart, ami kvázi a kottában van, Ő maga játszik.” És valóban, Csajkovszkij I. b-moll zongoraversenyének 1943-as legendás improvizatív előadásának felvétele bekerült a Grammy Halhatatlanok Csarnokába – a művet egyébként apósa, Arturo Toscanini vezényelte a Carnegie Hallban.

Ugyanez a fajta improvizatív játékmód jellemezte Liszt- és Rachmanyinov-interpretációit is, a hihetetlen technikai felkészültség mellett. Nem volt a szabályok megszállottja, s magasról fütyült a „helyes” kéztartásra: szokatlanul egyenes, majdnem a billentyűkre fektetett kéztartással játszott. Az alábbi videón a 75 éves (!) Horowitzot csodálhatjuk meg, amint Zubin Metha vezényletével a zongorairodalom egyik legnehezebb művét kelti életre:

Horowitz még 1928-ban a Szovjetunióból – néhány év berlini és párizsi kitérő után – az USA-ba emigrált, s majd' 60 év elteltével tért vissza, hogy sosem látott tapsvihartól hangos koncerteket adjon Leningrádban és Moszkvában. Utolsó nyilvános fellépésére 1987-ben Hamburgban került sor – eddigre már számos Grammy-díjjal és több mint 150 lemezfelvétellel, valamint a XX. század vélhetőleg legnagyobb hatású zongoristájának címével büszkélkedhetett.

Cziffra György pályája azzal a sok-sok hazánkból elüldözött tehetség életútjával és sorsával mutat hasonlóságot, akik más országokba elszármazva megkapták vágyott lehetőséget – s azzal élve – a megérdemelt elismerést és sikert. Ötévesen cirkuszi pódiumon mutogatták, amelyet hiába követtek akadémiai tanulmányok, a művészvilág nem fogadta be, s a szovjet hadifogságot, majd a hazai (disszidálási kísérlet miatti) kényszermunkatábort követően éjszakai lebujok jutottak osztályrészéül. A hazai értelmiség néhány tagja - Vásáry Tamás vagy éppen Puskás Ferenc - azonban még ezekbe a sötét lokálokba is követte őt, hogy hallhassák játszani. Bartók II. zongoraversenye és 1956 októbere volt mondhatni a „point of no return” az életében. Gyakorlatilag fatális véletlenek folyományaként került egyszeri alkalommal nyilvános kapcsolatba a művel (amely egyébként finoman szólva sem illeszthető könnyen a Cziffra repertoárba), amely az október 23-át követő eseményekkel komplettálódva egy általa hőn áhított útilaput csent a lába alá, megnyitva az utat a Nyugat és leginkább Párizs felé.

„Azoknak az őszi zenei ünnepségeknek keretében, melyek Magyarországon évente Bartók Béla emlékét őrzik, az illetékesek felkértek egy kínai pianistát, hogy játssza el Bartók híres II. zongoraversenyét, amit ekkortájt lejátszhatatlannak tartottak. Kitűnő kollégámnak az volt a híre, hogy tíz nap alatt tanulta meg Mao összes gondolatait és meg is értette őket. Hat hónap állt rendelkezésére a mű megtanulására. Hat hétig habozott, mielőtt lemondott volna. Így örököltem én ezt a hangversenyt és ezt döbbenetes darabot, amely még ma is egyike korunk zongorairodalma legbonyolultabb műveinek. […] Nekiálltam tehát, bedobva apait-anyait, úgy dolgoztam, mint egy őrült. De azt is tudtam, hogy ha sikerül ezt a nehéznél is nehezebb szerzeményt a rendelkezésemre álló idő alatt megtanulnom, ez a próbatétel fölszentelne a saját magam előtt is a nemzetközi karrierre. Elérkezett a nagy nap, a hangverseny jövővel terhes diadalt aratott. Ez a zene a maga szinte tébolyult bonyolultságával, mely mégis maga a kristályos rend, kiváltotta belőlem azt, hogy túltegyek magamon, és a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva. Október 22-e volt. Másnap a határ megnyílt. Emberek tízezrei zúdultak át a határokon támadt réseken. Nem volt sok időnk a döntésre. Az emigrálásra szavaztam.” – Cziffra György: Ágyúk és virágok

Sokak szerint ez a koncert komoly hatással volt a másnapi forradalmi hangulat kialakulásában. Ünnepelt világsztár lett, a legnagyobb koncerttermek nyíltak meg előtte, boszorkányos virtuozitása miatt pedig Liszt Ferenchez hasonlították. Franciaországban – amelyet második hazájának tekintett – 1993-ban a Becsületrend tiszti fokozatának elismerésében részesült. Ugyanebben az évben itthon a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét adományozták neki; idén szeptembertől pedig már park is viseli a nevét a főváros XIII. kerületében. Ugyan Balázs János minden év novemberében Hommage à Cziffra emlékhangversennyel tiszteleg nagysága előtt, úgy vélem, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni itthon arra, hogy Cziffra György neve és munkássága minél több emberhez
eljuthasson: hirdetvén, hogy egy mélyszegénységből felkapaszkodó roma is eljuthat a világcsúcsra – ha az önmagába vetett hite és tehetsége kitartással párosul –, örökre beírva nevét a legnagyobb pianisták annaleseibe.

Néhány napja egy blőd rendőrségi kisvideótól hahotáznak a humorérzékkel megáldottak, de mégiscsak sírva nevetnek, mert alkotói a filmet korántsem viccnek szánták…

„A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr- főkapitányság, (sic!) mint konzorciumi partner a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatallal és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Igazságügyi Szolgálatával közösen valósítja meg Az áldozattá válás megelőzése, áldozatsegítés című, TÁMOP 5.6.1C-11/2.-2011-0018 kódszámú, az Európai Unió Társfinanszírozásával megvalósuló Ne légy áldozat című projektet.” – olvashatjuk a Szabolcs Online-on.

Ennek keretében készült el tehát ez a 6 perc 41 másodperces, Csak egy szippantás címet viselő csoda. Ez az alkotás megérdemli – meg mi magunk is –, hogy a legnagyobb jelenetekről külön is szóljunk, előtte azonban figyelmesen végig kell nézni:

Ez az igazán életszagú, frappáns bűnmegelőzési kisfilm tehetséges és kreatív emberek kitartó munkája eredményeként jöhetett létre, amelynek célja az áldozatvédelmi rendszer hatékonyságának növelése. A célközönsége pedig a gyermekektől egészen a „szép korúakig” terjed.

A nyitósnittben rögtön egy középiskolai osztályteremben találjuk magunkat, annak minden obligát kellékével: tanári asztallal, padokkal, idegesítő kis szürke „hintázás-gátló” műanyag ékekkel a módfelett ergonomikus székek alján, szorgos kisdiákokkal és egy tarka cicanadrágos tantónénivel, aki széles kézmozdulatokkal próbálja a citrátkör csínját-bínját az érdektelen nebulók fejébe transzformálni a délutáni biosz óra keretein belül. Reménytelen vállalkozás – tudja ezt ő is –, erről mi magunk is meggyőződhetünk, amint az operatőr megteszi nekünk azt a szívességet, hogy végigpásztázza a szemben helyet foglaló enervált társaságot. Figyelmünk kisvártatva meg is akad egy piros felsős lányon, de talán még inkább a mögötte ülő, hallatlanul koncentráló arcon, akiről addig csak sejtéseink vannak, hogy tisztázatlan körülmények között mivel matat a pad alatt, mígnem egy fondorlatos (a Samsung és Nokia cégek által szponzorált) üzenetváltásba csöppenünk, amelynek tárgya egy aznap estére rittyentett házi mulatság: Zsófiéknál…

Még egy vágókép a tudásvágy által csúcsra fűtött társaságról,és a következő jelenetben már egy udvari társalgás szem- és fültanúi lehetünk, amely az imént még feszülten a biosz órán kukkeroló, piros felsős lány és annak húga között zajlik. Ekkor a művészi megformáltságú dialógusnak köszönhetően kezdjük igazán megérteni és beleélni magunkat a lassan (!) kibontakozó történetbe: hogy a dolgok a violinkulcs ellenére sem mennek jól a (zene)suliban, a matek sem a kislány (???) erőssége; és valahol a legbensőbb énünkkel megsejthetjük azt is, hogy a titokzatos, eltűnt crack-pipa még kulcsszerepet fog játszani – már ami a sztori dramaturgiáját illeti… A testvérpár komótosan hazaindul, hogy útjuk a sötét éjszakába vezessen.

A csinosan felújított panellakásból már messziről kiszűrődik az ócska esztergazenére vonagló ifjúság részeges tivornyázása. Szívünkhöz kapunk az asztalon sorakozó és kézről-kézre járó italos flaskák – különféle aromákkal pancsolt égetett szeszek, édes szamorodni és Dankó Pista – láttán. Főleg, amikor egyikük – nem bírva a gyötrő szeszéhségével – a saját fogával tépi le az üveg kupakját, hogy hozzájuthasson az alkoholhoz.(Nem tudom nem észrevenni a párhuzamot a Szomszédok című örök klasszikus teleregény egy hasonszőrű pszichedelikus jelenetével: https://www.youtube.com/watch?v=boirH1DBUzE)

Alig egy fél pillanatra szakít ki bennünket ebből az orgiából a rendező, hogy megmutassa a JTA-548-as, faberakásos karosszériájú Mitsubishijukkal az prágai sörözésből másnaposan hazafelé igyekvő szülőket. Ám még nincsenek „otthol”; anyukának pedig „nem jó érzése van” – és ekkor (úgy amúgy két és fél perc eltelte után!) már a legbelsőbb hang is azt mondatja velünk: itt valami történni fog. (Megint tévednünk kell.)

Visszazuhanunk a házibuláj romlott erkölcsű, rideg valóságába, amint az imént még pad alatt matató srác arcát látjuk kibontakozni a füstköpeny mögül, aki virsliujjait kissé félszegen pihenteti Zsófi mezítelenül hagyott vállán a cinkos félhomályban. Remegő gyomorral szurkolunk azért, hogy a lány ne fogadja el a Corleone módjára pöffeszkedő Martintól a cigarettát, érezzük a feszültséget, a vacillálást, a dilemmát, s minden reményünk elveszik, amikor mégis megteszi.

A lány egyetlen slukktól befullad, a crack-pipa pedig sehol: kész a baj! Martin eztán a szex-szobából kirohanva Dr. House-t meghazudtoló gyorsasággal állítja fel a biztos diagnózist: „A húgodnak valami baja van”. A mentők kiérkezése előtt még megcsodálhatjuk Ádám (?) szexuálisan módfelett megérintő kőműves dekoltázsát, amint a porcelán nagyisten előtt térdepelve színeset ásít a kagylóba.

A tegnap még a prágai detoxban gyengélkedő szülők már csak arra érnek a helyszínre, hogy az Országos Mentőszolgálat munkatársai éppen a két bajbajutott fiatal szakszerű ellátásán fáradoznak. Várnánk esetleg Mágünheim doktor színrelépését (vagy legalább Győrfi Pált egy snitt erejéig), ám hoppon maradunk. „Nem jó érzésű” anyuka még a mentőautóba is invitálást kap az orvostól, aki előtte az ügy minden részletéről tájékoztatta apukát. Ezután a sokkoló vágóképek egy életre beleégnek a retinánkba a fonendoszkópról, az oxigénmaszkról, az EKG-tappancsokról, vérnyomás- és szaturációmérőről.

Mivel hihetetlen, nem várt – legfeljebb csak remélt – fordulatokkal operál a film, az imént még életetkért küzdő mentőorvos – immár egy nyugodt környezetben – összefoglalja nekünk az eseményeket egy, a Szomszédokból már ismert, rezignált erkölcstöltetű glossza formájában. Autentikus zárlat.

Ha hihetünk a mobiltelefon készülékek kijelzőjének a történet elején, akkor azt láthatjuk, hogy a filmet június 11-én forgatták (akkor biztosan, ám elképzelhető, hogy hosszú hetek stábmunkája is szükségeltetett); feltehetően ezt valamiféle elő- és utómunka is meg kellett (volna) előznie. Azóta eltelt egy kevés idő. Kérdem én: ki/kik voltak azok, akik erre csettintettek, s helyeslően bólogatva azt mondták, ez így rendben van?

Ez a briliáns film – nyilván sok más mellett – egy ziccert biztosan kihagyott, s ez valóban dühítő: ha másra nem is, arra megtaníthatták volna a Kedves Nézőt, hogyan kell egy krízishelyzetben a mentőket felhívni, s a diszpécsert korrektül és adekvátan tájékoztatni. Ez (is) kimaradt…

Csak emlékeztetőül: a TÁMOP-5.6.1.C-11/1-2011-0005 program projekt – amelynek keretében eme műremek is megszületett – mindösszesen cca. 121,5 millió forintnyi támogatást élvez. Még mielőtt azonban egyesek felhorkannának, megnyugtatásul írom: a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr- főkapitányság Bűnmegelőzési Osztálya a projekt keretében 15 darab bűnmegelőzési kisfilm elkészítését vállalta. Valamiért azonban a kommentálási lehetőség már ennél a gyöngyszemnél sem opció videó megosztó portálon…

És azért, hogy ezt a talicskányi marhaságot némileg feledtessem, tessék meghallgatni a napokban 66 éves Charlie némileg mégiscsak idevágó szerzeményét:

Furcsa, hogy egy nemzetet, egy országot és a benne élő embereket még az oly meghitt és személyes alkalmak, mint a Mindenszentek és a Halottak napja is szétforgácsol, nem pedig összekovácsol. Szomorúan élem meg, hogy egy narancssárga kis földhözragadt zöldségféle és az ilyentájt hozzátartozó szokás miképpen osztja meg a közvéleményt, és sarkall támadásra egyébként békés (?) személyeket. Nekem ez ilyenkor valahogyan nem erről szól: a baj pedig nem a halloweennel és a töklámpással van, hanem azzal, aki emiatt acsarkodik a másikkal – éppen ilyenkor…

Magam sem tudom nem észrevenni a nagyáruházak és szerényebb kiadású őstermelő kofaasszonyok piaci polcain hetykén sorakozó zöldségeket, amelyek csak arra várnak, hogy kezünk dolgos munkája által tökfejekké válhassanak. Sokan pedig hangosan zsörtölődnek: „Újabb imperialista-kapitalista nyugati hóbort, mi ebből nem kérünk!” Valószínűleg mind e mögött azonban komoly keresleti oldal is meghúzódik, vagyis: feltehetően például sokan vesznek a sarki zöldségesnél tököt – nem kizárólag azért, hogy sütve fogyasszák (egyébként nagyon helyes módon, magas D-vitamin tartalma miatt), hanem hogy lámpást faragjanak belőle. Ezért aztán tetszik, nem tetszik a piaci kis mami is árulni fogja a narancssárga portékáját, mert nem kimondottan rajong a versenyért, de hát nincsen más választása…

Nem tudom, hogyan álljak ehhez a dologhoz; sem nem estem krumplihámozó késsel a töknek, hogy arcot varázsolva belőle, utána mécsessel tömjem tele a fejét, ugyanakkor azokat sem ítélem el, akik mindezt alávaló módon megtették. Látom-hallom ezt a sok parttalan vitát a Halottak napja és a Halloween ütköztetése kapcsán, amiből egyesek komoly paranoid víziókat képesek levezetni. Természetesen az vak – de legalábbis meglehetősen szűklátókörű –, aki nem veszi észre a kőkemény üzleti oldalát a halloween hazánkba – illetve eleddig „halloween-szűz” országokba – történő begyűrűzésének. Szerintem azonban szükségtelen mindezt jobban túldimenzionálni, mint bármely egyéb multikulturális tömegcikket. Modern világunkat a globalizáció hatja át és határozza meg: pénzügyeinket, fogyasztási szokásainkat éppúgy, mint mindennapi életvitelünket, kultúránkat. Ezzel persze lehet nem egyetérteni – de egyszerű, pór „tömegfogyasztóként” ez egyszerű önbecsapás és/vagy képmutatás volna –, illetve lehet „küzdeni” ellene – ez pedig sok tekintetben eleve kudarcra ítélt misszió.

A legtöbb halloweenfób azt skandálva üti a tam-tamot, hogy azért nem farag halloweeni töklámpást, mert Ő magyar, nem amerikai. Két dolgot rögtön nem értek. Az egyik: valaki attól magyar, hogy nem farag töklámpást? Amúgy pedig nem is amerikai – ha már itt tartunk… (De ha az is lenne: a bohócreklámos gyorshízlalda nem amerikai? A szupermarketek nagyobbik része magyar tulajdonban van? De ha abban is lenne: a delikvensek azokban vajon nem a spanyol paradicsomot vennék meg a honi helyett…?)

Meg aztán miért zárja ki ennyire agresszíven a két szokás egymást? Még csak nem is egyazon napra esnek. Teoretikusan: az illető kifaragja lámpását, Mindenszentek után pedig a temetőt felkeresve, virággal és mécses gyújtással emlékszik halottaira. Mi ezzel a baj? Szerintem valakinek a nemzeti identitása egyfelől nem ezen múlik, másfelől a kultúránk nem azáltal sorvad, hogy új szokások vetik meg a lábukat itthon, hanem azért, mert a régi tradíciókat veszni hagyjuk mindeközben.

Én még emlékszem arra, hogy valamikor a Halottak napja sem erről szólt itthon. A család a közös ebéd után csendben felkerekedett, és apró mécsesekkel, gyufásdobozokkal teli kabátzsebekbe temetett kezekkel a parcellákat róva felkereste azon rokonok sírját, akik már itt hagyták az árnyvilágot. Gyertyagyújtás, csendes emlékezés és esetleg néhány régi történet után a lassú esteledésben pedig már az ezerszámra pislákoló hantok között vezetett haza az utunk. Ismerőssel találkozva az ember halkan köszönt, aztán konok módon elhessegette azon gondolatait, miszerint feltehetőleg mi is annyit öregedtünk a legutóbbi találkozás óta, mint az iménti ismeretlen ismerős…

„Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével

bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.

Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva

rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.”

(József Attila)

Nem volt ebben semmi harsány felhajtás. Egyszerűen bármennyire is próbálom erőltetni az agyam, nem emlékszem például ilyen ipari mennyiségű vágott virágra. Manapság pedig az emberek egy jó része akkora hatalmas csokrétákkal-bokrétákkal keresi fel a temetőket ilyenkor, hogy ki sem látszanak mögülük. Vélhetőleg elkezdett csilingelni a lelkiismeret: „Mindenszentek jön, ki kell menni a temetőbe… hiszen már egy éve nem is voltam… pedig szerettem…” Irány a virágbolt, és kezdődhet a kompenzálás: költsünk el annyi pénz virágra, amely után kellően megnyugodhatunk, hogy egy évig nem jöttünk.

Elfelejtettük egy kicsit, hogy halottaink nem a vagyonnyi, cirádás márványlapon hagyott virágokban élnek tovább, hanem az emlékezetünkben. A szeretet és az emlékezés helyett a körítés lett a mérce. A virágboltosok persze örülnek. Ez nem üzlet valahol? Azt viszont elhiszem, hogy valaki késztetést érez arra, hogy anyagilag kompenzáljon, ha gondolati szinten sem foglalkozott az illető emlékével… Kompenzálás és kompetíció. A temetők méretes, aranyozott márványtáblái és égig érő kriptái konokul hirdetik a pénz hatalmát és a társadalmi egyenlőtlenséget – éppen egy olyan környezetben, ahol már tényleg mindenki egyenlő...