RND szemével a világ

Egy feledésbe merült videóra akadtam a minap... :-D

A felvétel – amely sajnos nem teljes – 2007-ben, még medikus gólya koromban készült egy Orvosi kémia szemináriumon. Máig tisztázatlan okból a csoportban egyedüliként én nem kémiai témájú kérdést kaptam, amelyről kiselőadást kellett tartanom, hanem egy csillagászatit: "A nyári napforduló tájékán miért nem esik egybe a napkelte minimuma a napnyugta maximumával?"

Akkoriban még értettem, most már újra át kéne gondolni – és (talán) az előadói technikám is finomodott némileg… :-D

144 éve született Alexandr Nyikolajevics Szkrjabin

Alexandr Szkrjabin korának – a „poszt-Muszorgszkij érának" – egyik legkiválóbb zongoristája, legtehetségesebb zeneszerzője volt, s karrierjének kibontakozása összefonódott Szergej Rachmanyinovval. Egy év különbséggel látták meg a napvilágot, Szkrjabin 1871 decemberében Moszkvában, Rachmanyinov 1873-ban, a Novgorod környéki Onyegban. Kettejük találkozására Nyikolav Zverev zongoraiskolájában került sor, aki gazdag mecénásként nem kért pénzt a tanításért, de csak jó családból származó nebulókat vett fel, s az igen magas színvonalú és katonás zeneoktatás mellett úriembereket nevelt belőlük. Ott volt Rachmanyinov és Skrjabin, ez a két tehetség, tökéletes hallással, hajlékony ujjakkal, mindent befogadó memóriával, s nem mellesleg: alkotói ambíciókkal. Megadatott nekik, hogy a legjobb tanároktól tanuljanak, s az eredmények sem várattak sokáig magukra: sorban nyerték a különböző versenyeket. Rachmanyinov tizenhét éves korára megírta első zongoraversenyét (később átdolgozta), s vizsgamunkája, az Aleko (egyfelvonásos opera Puskin művéből) még az öreg Csajkovszkij elismerését is kivívta: egy programban is szerepelt a nagy komponista más operáival.

Szkrjabin időközben teljesen más utat járt be: a sikeres európai koncertkörutak, illetve egy rövid konzervatóriumi tanítás után 1898-ban valami gyökeresen és végérvényesen megváltozott az életében, s természetesen a zenéjében is.

Olyan zenét kezdett el komponálni, ami senkinek azelőtt eszébe nem jutott volna, s a korai időszakát jellemző chopines lágy melódiákat felváltotta egy rendkívül merész, összetett és disszonáns hangzás, amely – úgy vélem – csak egy nagyon szűk réteg számára befogadható és értelmezhető. Aki elsőre ezen idegenszerű kései darabjaiba „botlik bele”, elképzelhető, hogy többé hallani sem akarja a nevét… A kor azonban vevő volt erre a szélsőséges zenére, s Szkrjabint az orosz szimbolisták közéjük tartozónak tartották. Különböző filozófiai, vallási és egyéb spirituális gondolatmenetei és fejtegetései szépen lassan a mániájává váltak, egyre inkább elrugaszkodva a való világtól.

Az „Isteni költemény” címet viselő III. c-moll szimfóniája, amely egy triptichon részeként („Az extázis költeménye” és „A tűz költeménye” mellett) már szerves részét képezte a szerző – mondjuk úgy – „átlényegülési folyamatának”. Ennek hozománya az ún. „misztikus akkordja” (c, fisz, b, e, a, d), illetve a Bartókon nevelkedett fülek számára is elsőre nehezen akceptálható disszonanciatömeg.

 Maga a komponista is egyfajta fordulópontként tekintett a III. szimfóniára: „Ez volt az első eset, hogy fényt fedeztem fel a zenében, először tapasztaltam a boldogság részegítő, lélegzetelállító szárnyalását.” A mű egyetlen grandiózus tételből áll; a partitúra pedig hemzseg a „csillogóan és egyre több vibrálással” szerzői utasításoktól. Elképzelhető, hogy Szkrjabin szinesztéziában „szenvedett”: számára érzetként minden hanghoz egy konkrét szín(árnyalat) társult. Egy egész színkód-rendszert dolgozott ki, amelyhez már egyéb, halandó ember számára megfoghatatlan kozmikus érzetek is társultak, s mely szisztémát jó eséllyel csak Ő látott át. [Egy 2009-ben közölt publikáció a szinesztézia (avagy összeérzés) jelenségének genetikai eredetét az alábbi kromoszómarégiókra lokalizálta: 2q24, 5q33, 6p12 és 12p12.]

Magánéletében botrányokat botrányokra halmozott (ezekre most természetüknél fogva nem térnék ki), élete végére valószínűleg a szó szoros értelmében megőrült. Miszticizmusa alapján leginkább az angol költővel, William Blake-kel vonható párhuzamba: mindkettejük sajátos szimbólumrendszere volt, amelynek értelmezésére sokan feltették az életüket (főleg a ’60-as évek után), de megfejteni talán soha senki nem fogja tudni őket. Kérdés, hogy mi lehetett az oka Szkrjabin ezen döbbenetes megametamorfózisának, amely (kór)folyamat egyébként egészen 1915-ben bekövetkezett korai haláláig progrediált. (Végül banális módon, a száján keletkezett kelésből származó szepszisbe halt bele.)

Hajdan medikus koromban a pécsi Confabula hasábjain egy könyvajánlóval debütáltam, s ezzel egybekötve egy új rovatot is útjára indítottam, a XX. század legnagyobb zongoristái címmel. A legvirtuózabb pianistákról szerettem volna néhány érdekes, helyenként humoros és izgalmas betekintést engedni a zeneóriások mindennapi életébe, s bemutatni őket olyan emberi oldalukról, amelyet – valószínűleg – csak kevesek ismernek. Egyúttal persze kedvet is szerettem volna csinálni hallgatásukhoz.

A könyv, amelyet ismertettem, Varnus Xavér, világhírű orgonavirtuóz Isten majd megbocsájt – az a mestersége (ISBN: 9789633686256 ) címet viselő irománya volt. Ebben olvastam először a bolondériás zongoristáról, Vladimir De Pachmannról.

Pachmann Odesszában látta meg a napvilágot 1848-ban, egy római jog professzor apa, s egy török grófi családból származó anya gyermekeként. Zenei tehetsége hamar megmutatkozott, apja hatéves korában hegedűre kezdte tanítani, de affinitása a zongora irányába erősebbnek bizonyult. Eztán a Bécsi Konzervatóriumban képezte tovább magát, ahol jó kezekbe került: Joseph Dachs vette kezelésbe, akit Karl Czerny okított a zene fortélyaira, s aki maga a nagy Beethoven tanítványa volt. Egyszóval kiváló volt a „pedigré”, ami körülvette Pachmannt, s csakhamar a legkeresettebb előadóművészekké lépett elő, akit a szakma máig a legnevesebb Chopin-interpretátorok között tart számon. Mégis, azon néhányak számára, akiknek ismerős a neve, elsősorban nem a zenei tehetsége ugrik be először, de „beszéljen” helyettem a könyv:

 „Pachmann egyike volt a századforduló legjelentősebb és legvirtuózabb zongoraművészeinek, aki ennek ellenére sem annyira zongorázásával, mint inkább elképesztő különcségeivel állított igazán maradandó emléket önmagának. Oroszországi zsidó volt, s az 1840-es évek táján született. Csodagyerekként beutazta egész Európát, s lenyűgözően gyors tempói mellett főként Chopin hihetetlenül lágy és nosztalgikus billentésével varázsolta el hallgatóit. Utóbb aztán furcsa dolgokra szokott rá. Elkezdett a koncertjein beszélni, gesztikulálni, néha üvöltözni is. Addig nem volt baj, amíg ezt csak saját hangversenyein csinálta, de rendszeresen botrányt csapott másokéin is: kollégái ezért reszkettek jelenlététől. Bernard Shaw, aki egy ideig zenekritikusként működött, egy ízben ezt írta a művész New York-i hangversenye után: »Tegnap este Pachmann úr jól ismert pantomimikus előadásában volt részünk, Chopin zenéjének kíséretében«. Koncertjein egy rettenetes, fekete malaclopó köpenyt viselt, amelynek olyan bukéja volt, hogy rá lehetett könyökölni: azt állította róla, hogy Chopintól örökölte, s nem akarta belőle kimosni a »szerző leheletét«. Soha nem gyakorolt, s állította, hogy legjobb ujjgyakorlat a tehénfejés, amelyet viszont egyetlen reggel sem mulasztott el, majd a tejet a csatornába öntötte.
Hírhedt történetei közül csokorba foglaltam egynéhányat – jó mulatást kívánok hozzájuk.

Rómában meghirdetett koncertjén kivonult a színpadra, s leült a zongoraszékre, amelyen rögvest fészkelődni kezdett. Húzogatta előre, hátra, majd végül kirohant, s egy vaskos könyvvel tért vissza, amit rátett a székre. Ismét izgett-mozgott rajta, majd hirtelen felpattant, kinyitotta a könyvet, kitépett belőle egy oldalt, visszacsukta, ráült, s elkezdett játszani.

Berlini koncertjén Chopin híres Perckeringőjét játszotta, ám fejével mindvégig oly annyira jobbra dőlt, hogy kezét egyáltalán nem lehetett látni. A mű után felfedte okát a közönségnek:

– Ott, a széksorok között látom lapulni régi barátomat és kollégámat, Rosenthall urat, s nem akarom, hogy ellesse az ujjrendjeimet!

Bécsi hangversenyén Chopin egyik mazurkáját játszotta – gyönyörűen. A taps után megkérdezte:

– Nos, hogy’ tetszett?

Válaszként ismét hatalmas tapsvihar zúgott fel. Pachmann egyszerre elvörösödött, orrlyukai kitágultak, s habzó szájjal üvöltözni kezdett:

– Maguk mind hülyék és süketek! Pocsék volt! – majd meglágyulva hozzátette – De most úgy fogok játszani, ahogyan csak egy Pachmann tud.

S visszaülve a zongorához, még egyszer eljátszotta az előbbi művet – talán valóban gyönyörűbben.

Ugyanezen a hangversenyen Chopin g-moll balladájának egy nehéz jobbkéz-passzázsát elrontotta. Abbahagyta a játékot, balkezével hatalmasat csapott a jobbra, s ráüvöltött:

– Pfuj, Pachmann!

Ismét eljátszotta az előbbi futamot, mely ezúttal sikerült. Megint megállt, balkezével megveregette jobb vállát, s elismerően bólogatott:

– Bravó, Pachmann!

Nem szívlelte az újságírókat, s Londonba érkeztekor haraggal üvöltött rájuk:

– Maguk most azért jöttek ide, hogy a kérdéseikkel szekáljanak, ahelyett, hogy térdre borulnának, és imádnának engem!

Az egyik újságíró mégis megkockáztatta a kérdést:

– Mester, mi a véleménye Londonról?

Pachmann ráförmedt:

– Ne kérdezzen hülyeségeket! Teljesen mindegy, hogy Pachmannak mi a véleménye Londonról. A kérdés csupán az, hogy Londonnak mi a véleménye Pachmannról!

A zsurnalisztáknál jobban csupán az agresszív mamákat gyűlölte, mert – ahogy ő mondta – »szent borzongása« volt a csodagyerekektől. Egy ízben az egyik kitartó mama mégis megállította, s rögtön a lényegre tért:

– Mester, meg kell hallgatnia a fiamat: káprázatos zongorista! Fejből játsza az összes Bach, Mozart és Beethoven concertót, valamint Chopin legnehezebb etűdjeit!

– S hány éves a kicsike? – kérdezte Pachmann tettetett nyájassággal.

– Mindössze hat! – válaszolta diadalmasan a mama.

– Sajnálom, túl öreg! – mondta Pachmann, s bevágta az ajtót.

Budapesti koncertjének történetét Polgár Tibor, a Karády-sanzonok legendás szerzője mesélte el nékem 1986-ban, Torontóban. A koncertre, amely a pesti Vígadóban volt, nagyon előkelő közönség gyűlt egybe: maga József főherceg is ott volt, teljes tábornagyi díszben: az ő számára a rendezők külön fotelt állítottak be az első sor elé. Pachmann kirohant a színpadra, s rögvest hunyorogni kezdett:

– Mi ez az idétlen világítás? – kiabált idegesen – Azonnal kapcsolják le!

Mikor a lámpák kialudtak, Pachmann leült a székre, majd németül odaszólt a főherceghez:

– Na, őrmester úr, mit játsszak?

Nagy zavar támadt, ám egyszerre egy Láng Mihály nevű egyetemi tanár felpattant, s a műsorból felolvasta az első darab címét, s Pachmann végre elkezdett játszani. A szünet után kijőve a színpadra meglátott a közönség soraiban egy idősebb, zöldkalapos hölgyet. Elkezdett torkaszakadtából ordítozni:

– Nem játszom addig, amíg az a zöld majom ott ül! – majd kirohant a színpadról.

Botrány támadt, s a rendező a további inzultusok elkerülése végett egy sötétebb sarokba ültette a hölgyet. Pachmann óvatosan kikémlelt az ajtón, majd visszajött a színpadra:

– Na, hála Istennek, a zöld majom eltűnt! – s folytatta a hangversenyt.

Ám az utolsó mű előtt ismét észrevette a végzetes kalapot:

– Segítség, visszajött a zöld majom! – rikácsolta – Ma nem játszom többet! – s azzal kirohant a színpadról: soha többé nem látták Pesten.

Egy ízben híres pályatársának, Godowsky-nak hangversenyén vett részt – ezúttal mint hallgató. Az egyik Bach-mű közben felrohant a színpadra, s a művész ölébe zuhant:

– Nem, nem Leopold, ezt így kell játszani! – s néhány ütemet maga játszott el a darabból.

Majd felállt, és megmagyarázta a közönségnek:

– Ezt nem mutattam volna meg akárkinek, de Godowsky művész úr a világ második legnagyobb zongoravirtuóza! – majd szerényen magára mutatott – S én vagyok az első!

S talán ez volt az egyetlen olyan történet, amelynek visszavágója is kerekedett. Néhány hónappal később Pachmann londoni koncertjén – amelyet még az öreg Viktória királynő is megtisztelt jelenlétével – Godowsky ült hallgatóként az első sorban, a mellette lévő széket pedig egy első hónapjaiban lévő, várandós anya foglalta el. A legköltőibb rész kellős közepén a hölgyet hányinger fogta el, s kezét a szájára szorítva kirohant a mosdóba. Godowsky jól hallhatóan megjegyezte:

– Azért annyira nem játszott rosszul…”

Vladimir de Pachmann zűrös előadói életpályájáról még sokkal többet lehet megtudni Mark Mitchell Vladimir de Pachmann – A Piano Virtuoso’s Life and Art (Indiana Univ Press; ISBN 0-253-34169-8) című könyvéből. Pachmann az elsők közé tartozott, akiknek zongorajátékát ún. gépzongorán (1906), illetve gramofonon (1907) rögzítették az utókor számára. Noha ezen felvételek minősége hagy némi kívánnivalót, s beszerezni is meglehetősen nehézkes ezeket a korai eredeti replikákat, de értékük felbecsülhetetlen. Egy igen messzi, ködös hangulatú világba repítenek bennünket, ahol Vladimir de Pachmann klimpírozik Chopin-keringőket, úgy ahogyan csak Ő tudott; s viselkedik úgy, ahogy csak Ő tudott…

"Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azzal a sok hétfő reggellel?" /Parti Nagy Lajos/

Tíz napja a legutóbbi hazai X-Faktor televíziós tehetségkutató bronzérmes üdvöskéje, Krasznai Tünde kapcsán ragadtam magamhoz a klaviatúrát. Azóta viszont a nemzetközi helyzet tovább fokozódott, hiszen ajándékok mellett e színvonalas műsor szereplőinek produkciójával szeretett volna kedveskedni a Nemzeti Gyermekmentő Szolgálat közel 800 hátrányos helyzetű, nehézsorsú gyermeknek karácsonykor a Parlamentben. Ízlelgessük csak egy kicsit ezt a briliáns módon megformált forgatókönyvet és a történet szereplőit: X-Faktor, Krasznai Tünde, hátrányos helyzetű gyermekek, Karácsony, Parlament.

Nem is váratott soká’ magára az utász: a Nemzeti Erkölcs Csősz Konklávé határozata szerint Krasznai Tünde nem kívánatos személy az Országházban, mivel – pornós múltja miatt – nem funkcionál megfelelő példaképként az ifjúság előtt, így nem léphet fel ott. (A Sors furcsa fonákja a sztoriban, hogy korábbi tevékenységekor használt „művésznevének” jelentése éppen Karácsony…) Ekkor aztán elszabadult a Pokol; s e kis ország az ünnepek előtt újra két részre szakadt… Nagyjaink már mind kinyilatkoztatták álláspontjukat nemzetünk e nagy kérdésével kapcsolatban – Kiszel Tündétől egészen Terry Blackig –, s értelemszerűen csakhamar politikai csatározásoknak is táptalajt adott ez a hacacáré. Mindent összevetve kijelenthetjük, hogy többségben – de legalábbis erőfölényben – voltak azok, akik szerint nem szabadott Krasznai Tünde hangjával riogatni az ifjúságot; főleg nem karácsonykor; főleg nem egy olyan szentéjben, ahol a makulátlanul tisztalelkületű honatyáink nap mint nap véres verejtékükkel értünk fáradoznak.

Visszás és hamiskás érzés ez: talán bizony egyfajta érzékcsalódás, amely során a híresen jó fülünk mégis cserbenhagy minket…? Mert ez a lány tényleg egészen jól tud énekelni, és ha nem vigyázunk, még a végén tényleg viszi valamire a dalolásával.

Való igaz, a szóban forgó felvételeket még a legharcedzettebb PR-csapat is csak komoly erőfeszítések árán tudta volna a fiatalkori szexuálprevenció és felvilágosítás program újhullámos oktatófilmjeként feltüntetni – de hát régi igazsága korunknak, hogy ami egyszer is valahol felkerül a világhálóra, az digitális nyomot hagy, és végérvényesen beleég a mindenkori digitális univerzum egy rejtett szegmensébe. Krasznai Tünde – vélhetőleg – tisztában volt ezzel, s azt a hibát nem követte el, hogy ezen felvételek létét elhallgatta vagy tagadta volna. Ez rendben is van. Ettől függetlenül szerepelhetett a már említett TV-műsorban – immár énektudását megcsillogtatva –, méghozzá nem is rosszul. Az embereknek tehát elsősorban nyilván nem az fáj, hogy lehetőséget kapott a bizonyításra, hanem ráadásul még élt is vele! Itt ez a nagy „baj”! Nem a gyerekek. Ki beszél itt már a gyerekekről???

A bulvársajtóban áldásos tevékenységüket folytatók pedig nagyon jól tudják, hogy meddig kell ütni azt a bizonyos vasat, hiszen egy idő után ennek sem lesz már „hírértéke”. Fél év múlva senkit sem fog érdekelni, hogy egy hajdan a kamerák előtt minden testnyílását leleménnyel záró leányzó énekel-e a Parlamentben vagy sem. Lesz más, lesz új, lesz „érdekesebb”. Lesz újabb földcsuszamlás és áradás Kína valamelyik tartományában, elképzelhetetlenül sok áldozattal, és addigra a most még csak vemhes jegesmedve nőstény is meg fogja szülni bocsát a berlini állatkertben. Addig azonban érjük be ezzel!

Bennem „csak” egy kérdést vet fel ez az egész: van-e kis hazánkban olyan énekes előadói készséggel megáldott tehetség, aki leénekli az X-Faktor egész mezőnyét – zsűristül, mindenestül – és ha igen, az érdekel-e még egyáltalán valakit ebben az országban…?

A múlt hétvégén véget ért hazánk ki tudja, hányadik TV-s tehetségkutatója, a Zikszfaktor. A világért sem szeretném elvitatni az efféle műsorok létjogosultságát, hiszen kis országunk elapadhatatlan tehetségeit nem szabad veszni hagyni: fel kell karolni őket, és a szakmai (!) zsűri/mentorok/komédiás kvartett (kinek ahogy tetszik) óvó, becéző intelmei mellett újabb névtelen, arctalan – de leginkább hangtalan – marionett bábukat kell legyártani az egyre mélyebb fertőben rothadó magyar popzenei piac számára. Így is lett!

Kétség nem fér hozzá, hogy a széria leggyengébb felhozatalát láthattuk-hallhattuk – már ami a versenyzőket, a zsűrit és a műsorvezetőket illeti. A maratoni reklámblokkok maradtak ugyanolyan élvezetesek, mint eddig is. Mindenesetre a produkció élvezeti értékét nagyban növelte volna, ha előbb a mentor- és műsorvezető jelöltek körében tartanak castingot. Geszti rendben is volna, Alföldin érezhető, hogy akkora pénzösszeget súgtak a fülébe, amire nem szokás nemet mondani, még akkor sem, ha szó szerint fizikai fájdalmat okozott neki adásról-adásra elszenvedni, amint a Legidegesítőbb Nő a TV-képernyőn Díj várományosa és a csikidámos pojáca szinte okádta az inadekvát baromságokat. A műsorvezetői párosról pedig egyszerűen képtelenség a jó ízlés határain belül nyilatkozni. A Nagyérdemű kedélyeit azonban mégiscsak az egyik versenyző borzolta igazán: Krasznai Tünde, akit a kortárs művészfilmművészetben jártasabbak már ismerhettek, ezúttal azonban a mikrofont ragadta magához két kézzel.

Tündét egyébként az egyik fogászati eszközöket forgalmazó cég is alkalmazta mint a legújabb terméküket bemutató fiatal tehetség. Az XXX Dental nemrégiben egy innovatív fém szájterpeszt dobott a piacra, amely kiválóan alkalmazható például fogfehérítés során.

Amint ez a képen is látható, rendkívül praktikus, könnyedén felhelyezhető, viselése kényelmes a páciens számára, a fogorvos számára pedig – aki mindeközben Tünde pulzusát is tudja mérni –kiváló rálátást biztosít a fehérítendő területre.

Tünde a tripla X-nek hátat fordítva az énekléssel próbálkozott meg, és sajnos, nem sajnos, előélet ide vagy oda, hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ebben a mezőnyben nem Neki volt a legeredetibb hangja...

Rendkívül szerencsésnek vallom magam, hogy olyan személyekkel hozott össze a Sors, akik puszta létezésükkel, cselekedeteikkel, viselkedésükkel vagy munkásságukkal óriási hatást gyakoroltak a saját értékrendemre, látásmódomra, nem ritkán ízlésemre. Ezen lebilincselő emberek egyike Márta, a HIV-pozitív nagymama, akivel valamivel több mint egy évvel ezelőtt volt szerencsém megismerkedni egy AIDS Világnapi beszélgetés keretén belül, amelyet a Magyar Orvostanhallgatók Egyesületének (HuMSIRC) pécsi munkatársai szerveztek.

Álljon most itt Gerner Andris barátom Pannon Krónikába írt beszámolója (és képei), amelyet a beszélgetés – illetve az azt követő filmvetítés – inspirált (az eredeti írás itt olvasható):

„Különleges filmbemutató – HIV-pozitív vendéggel

Utolsó alkalommal gyűltek össze ebben a szemeszterben a PTE ÁOK Filmklub vendégei november 28-án. A filmbemutatón most is világhírű alkotást tekinthetett meg a nagyérdemű, azonban az estet a vetítést megelőző beszélgetés tette igazán különlegessé.

A filmklubban ezúttal Jonathan Demme Philadelphia című filmje forgott, amelyben olyan világsztárok játékát csodálhattuk meg, mint Tom Hanks, Denzel Washington, Antonio Banderas és Jason Robards. Mielőtt elmerültünk a parádés szereposztás, a kiváló forgatókönyv, a szívbemarkoló zene miatt világhírűvé vált mű élvezetében, a szervezők a témához kapcsolódó beszélgetésre hívták a mozirajongókat.

A vetítés előtt egy órán át egy HIV-pozitív nagymama, Márta mesélt életéről a közönségnek. Nem monológ volt ez, hanem nagyon is interaktív fórum, a részvevők közhelyektől mentes, érdekes kérdéseket tettek fel a hölgynek, aki készségesen, lényegre törő pontossággal és egyedülálló őszinteséggel válaszolt a felvetésekre.

Márta 25 évet élt le férjével, akitől két gyermeke született, emellett a férfi korábbi házasságából származó két gyermekét is sajátjaként neveli. „Ajándékként adta a sors, hogy belehalt a betegségébe" – fogalmazott férjéről Márta. Ez elsőre kissé erős kijelentésnek tűnik, azonban a tényekhez hozzátartozik, hogy az asszony férjétől kapta el a fertőző kórt, a férfi pedig házasságon kívüli kapcsolatban szerezte a szörnyű betegséget.

Betegség? Márta szerint nem az, csak állapot. A nem hétköznapi elszántsággal, akarat- és lelkierővel rendelkező nagymama pedagógus, és hosszabb ideje prevenciós munkát végez. Frissen fertőzötteknek igyekszik segíteni, elsősorban nőkkel foglalkozik. Úgy véli, saját példájával, az általa átélt élményekkel könnyen elfogadják, hitelesnek tartják. Számos helyszínre jár előadásokat, interaktív beszélgetéseket tartani, így az Eötvös Lóránd Tudományegyetem pszichológia szakos hallgatóihoz vagy az orvostanhallgatókhoz.

Bár felületesen, nézőként szemlélve Márta derűs, életvidám embernek tűnik, nem tagadja, akadnak lelki mélypontok számára. Nagy terhet jelentett neki, hogy gyermekeivel elfogadtassa, ne haragudjanak apjukra, emellett rendetlenségre hajlamos természetét is meg kellett zaboláznia betegsége – állapota – miatt (például a gyógyszerei meghatározott időben történő beszedése érdekében).

A HIV-pozitív emberek megítélése társadalmi szinten negatívnak mondható, azonban Mártának nem származtak ebből konfliktusai, megalázó élményei. Baráti kapcsolatai megmaradtak, sőt, „állapota" miatt még bővült is bizalmas ismerőseinek köre. Nem tartja magát áldozatnak, hiszen ugyanolyan, mint a többi HIV-fertőzött. „A lényeg az, hogy miként kezeljük állapotunkat" – mondja Márta, aki szerint az érintettek felfogása, tenni akarása a döntő szempont.

Egyelőre a világon mindössze egyetlen gyógyult HIV-pozitív embert tartanak számon. Az illető leukémiás (is) volt, majd a csontvelő-átültetés során olyan donortól kapott segítséget, aki hibás génekkel rendelkezett. E gének viszont megakadályozzák a HIV-vírus továbbterjedését, kifejlődését, így a beteg azóta is tünetmentes. Sajnos nem örülhetünk azonban, ez egyedi eset, bekövetkezési valószínűsége végletesen csekély, ráadásul ilyen műtétre senkit, tehát egyetlen potenciális donort sem lehet rákényszeríteni.

A beszélgetésen szó esett még a prevenció helyzetéről: Márta szerint sajnos a szűkös források mellett problémát jelent, hogy a felhasználható pénzeszközöket nem a megfelelő célokra költik. Rossz hír, hogy megszüntették a Magyar Nemzeti AIDS Bizottságot, valamint az anonim szűrések dotációját is.

Még mindig sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a HIV-fertőzés szempontjából a homoszexuális férfiak a legveszélyeztetettebbek, emellett a gondozás alatt álló HIV-pozitív nőknek nagy eséllyel egészséges babájuk születik – persze megfelelő orvosi felügyelettel és szülési körülményekkel. Márta két fontos üzenetet intézett a jelenlévőkhöz: egyrészt nem félni kell a HIV-pozitív emberektől és ettől a betegségtől, csak óvatosnak kell lenni a szexuális életben. A nagymama hozzátette még: ezeket az embereket nem sajnálatra vágynak, hanem elfogadásra.

A lebilincselő, változatos és lelkileg is sokat adó beszélgetést tapssal zárta a közönség, majd a részvevők a PTE ÁOK Elméleti Tömb I-es előadójában megtekintették a Philadelphia című filmet."

Márta óriási hatással volt rám – vélhetőleg Ő nem is tudja, mennyire –, példamutató életigenléséből nap mint nap energiát merítek.

És hogy egy kis szakmáról is essen szó: íme, a jövő szájápolásának záloga, az innovatív Justin Bieber-fogkefe. Úgy vélem, sok hozzáfűzni valót nem igényel - megjegyzem, egyelőre csak levettem a drogéria polcáról és ismerkedtem vele, "kedvem" még nem volt megvásárolni ezt szájhigiéniai csodainstrumentumot, így a tényleges termékismertető még várat magára. De ami késik, az jön... ;-)

„Ernest Hemingway írta egyszer, hogy »Szép hely a világ, érdemes harcolni érte«. A második részével egyetértek.”

(William Sommerset, Se7en)

Rendre megrökönyödünk a szűkebb-tágabb környezetünkben – így kis hazánkban – zajló borzalmas történések, tragikus események hallatán, melyekről jórészt a sajtó közvetítése által tájékozódunk: az autórádióból a hazafelé vezető út szokásos dugójában vagy az esti TV-híradóból. Egész országunkat bejárta az egy hete a Blaha Lujza térnél történt baleset szörnyűsége, amely kapcsán az Origó megszólaltatta azt a férfit is, aki – állítása szerint – egyedüliként sietett a több emelet magasból a buszsávba zuhant áldozat segítségére.

Nincsenek illúzióim, hogy ez az eset bármivel is nagyobb hangsúlyt kapna a „szokásosnál”. Sokan azt állítják, megszaporodtak az ilyen komor hírek, mások pedig csak legyintenek, mondván, a minket körülvevő világ semmivel sem lett rosszabb vagy aljasabb, mint annak előtte, csupán a távközlés és az információáramlás öltött olyan méreteket és gyorsult fel oly’ mértékben, hogy látszólag több nyomorúságáról, tragédiáról szerzünk tudomást. Lehet… Az sem kizárt, hogy ezáltal egy hangyafallosznyit kevésbé is leszünk szenzitívek efféle témákra, ugyanis a folyamatos stimulus mind feljebb tornássza az ingerküszöbünket  – más szóval elveszítjük a szociális érzékenységünket és empátiakészségünket. Az emberek pedig egymásra mutogatnak, s bőszen törik a másik feje felett a pálcát: ezt kellett volna tenni meg azt, így kellett volna cselekedni meg úgy. Ebben a történetben (is) túl sok a „volna” meg a „ha”. Némileg árnyalódik azonban a szituáció, ha az ember nem a híradásokból értesül, hanem a szeme előtt történnek olyasfajta dolgok, amelyek cselekvésre sarkallnának egy jóérzésű embert.

Egy személyes élményem jut eszembe, amely a szó szoros értelmében ugyan nem véres – mégis a véres valóságot mutatja. Szerintem az sokat elárul egy országról, hogy polgárai miképpen közlekednek – kiemelten gondolok itt a tömegközlekedésre. Egy rendkívül leterhelő napot követően hullafáradtan szálltam fel a pécsi ÁRKÁD melletti megállójában a Kertvárosba tartó 3-as buszra, amelyen – sok mindenki más mellett – egy magába roskadt, szakadtas, szerencsétlenforma 50-es fazon is utazott; mintha ha csak van Gogh Krumplievőiből lépett volna elő. A sofőr mögött pedig egy 160 centis köpcös fiatal férfi ült, aki kisvártatva, alighogy zárult az ajtó, felpattant, s odaugrott ehhez a nyomorulthoz, s elkezdte felráncigálni az ülésből: „Na, megvan! Most aztán már tényleg!!!” Hát, hamis bérlettel utazott… Aztán az ellenőr csávó ott tetszelgett és szabályosan hencegett a busz elejében, hogy elkapta az öreget, és hogy Ő most elő fogja állítani a rendőrkapitányságon! Rossz napom volt, ment fel bennem a pumpa… Aztán felhívott valakit mobilon – gondolom a felettesét –, hogy: „Megvan az öreg!!! Az öreg, a hamis bérlettel, mit csináljak vele???”

Hozzáteszem, „az öreg” nem tanúsított semmiféle ellenállást, nem szólt egy szót sem. A busz utasai sem, az egész jármű a kaller hangjától visszhangzott. Aztán egyszer csak nagyon csúnyán elpattant az agyam… Felkeltem, teátrális mozdulatokkal elkezdtem megtapsolni, s elindultam felé gratulálni, hogy mekkora fogás!!! Elkapta az évszázad bűnözőjét, és hogy ez már valami, ezt nevezem én teljesítménynek! Büszke lehet magára, a főnökei is biztosan büszkék lesznek rá! – de az egész busz harsogott. A csávó feje előbb elvörösödött, aztán falfehérré sápadt – és egyáltalában a spektrum minden színében tündökölt –, az alak ment össze: egyre-egyre kisebbre, mert persze nem álltam le. Félszegen odakummogta, hogy ő csak a munkáját végzi. Mondtam, hogy persze, nyilván diplomát hamisított, hogy milliókat keressen. (Mint kiderült a fiához jött be a városba ez az ágrólszakadt, és nem tudott volna már este mivel hazamenni – látszólag nem kamuzott.) Makogott még valamit, hogy ez ugyanolyan hamisításnak számít, ami csak olaj volt nálam a tűzre. Megveregettem a vállát, és hatalmas hangon újfent gratuláltam neki, hogy megszabadítja a Volánt az ilyen súlyosan károsító elemektől, és hogy mekkora tettet sikerült végighajtania, ahelyett, hogy végignézne a nyomorulton. A kedves utazóközönség néma csendben ült, egy büdös szót sem szóltak – aztán lassan leállítottam én is magam. Összesen két megállót utaztak, a vasútnál szálltak le. Ahogy tovahaladt a busz, még láttam, hogy az ellenőr csávó eltépi a hamis bérletet, és elengedi „az öreget”.

Még jó néhány megállót utaztam, mire leszálltam, de ilyen csöndben még sosem, ilyen síri csendben soha. Az emberek néztek ki az ablakokon – feltehetőleg rendkívül érdekes dolgokat látni a buszból Kertváros felé – vagy lesütött szemmel meredtek maguk elé, némán. Egyetlen fiatal csaj volt, aki rám nézett, és elismerően bólintott.

Tudni kell, hogy „az öreg” szakadt volt, olyasfajta, akinek a szarkalábak nem a sok nevetéstől gyűrődtek a szeme alá, de nem volt ápolatlan, ótvar, a klasszikus maga alá hugyozott, 20 méteres körzetben elviselhetetlenül büdös, piás hajléktalan. Egy szerencsétlen volt, aki haza akart jutni. Nem foglalta senki elől a helyet. Igénybe vette a szolgáltatást? Igen. Hamisított? Igen. Szankcionálni kell? Nem tudom. Van rá törvényes eljárás, hogy meg lehessen büntetni? Van. Abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy valóban Ő-e a rendszer ellensége, a porszem a fogaskerekek közt. Valóban az ilyenek ellen kell hajtóvadászatot indítani…? Az ellenőr a munkáját végezte? Tulajdonképpen igen. Valahogy milliónyi kiskaput találunk, ha a saját felmentvényeinkről van szó, csak éppen a mások hibái felett megy nehezen a szemhunyás. A mérlegelés és a méltányosság lehetősége viszont az ő kezében volt – mégsem gondolom, hogy a történetben a kaller csávó volna a hunyó. Nem biztos, hogy egy rossz és érzéketlen ember, de – legalább – egy pillanatra híján volt az emberségnek és együttérzésnek. Gyarló, mint mindannyiunk. A baj, hogy erre senki sem hívta volna fel a figyelmét. Az embereknek ez az eljárásmód teljesen megfelelt volna. Nekem rossz napom volt, ott is voltam, nem fért bele. Nem vagyok híve a színpadiasságnak, de nem bírtam parancsolni magamnak. Voltam már hasonló szituációban, amihez én is asszisztáltam – azáltal, hogy egy szót sem szóltam. A mai napig bánom.

Kicsit testen kívüli érzésem volt, mint mikor az ember gondol valamire, de nem meri kimondani a szituáció miatt, ekkor azonban a szám egyszer csak beszélni kezdett helyettem, aztán már jöttek a szavak, majd az utána következő csend: nem egy és nem is két megállón keresztül. Talán az esett legjobban, hogy láttam széttépni a hamis bérletet és elengedni a szerencsétlent. Akár gólnélküli döntetlen is lehetne a végeredmény, ennél azonban borúsabban látom a dolgot: valahogy a kecske is megdöglött és a rohadt káposztát sem találom sehol. Akárhogy is, a világ megint egy kicsit rosszabb hely lett…

Szerda este egyedül ballagtam a Duna-parton, az esőcseppek ezerfelé szórták a víz tükrén megcsillanó fényeket, messziről pedig már pompásan villódzó kékszínű táncát járta a Müpa épülete: oda igyekeztem. Több mint negyedéve már annak, hogy valósággal sokkolt a hír: Elhunyt Vukán György. A hitetlenkedést és tagadást a csend és döbbenet követte, eközben pedig az ember próbálta túltenni magát a veszteség okozta fájdalmon, és sokkal inkább a hála irányába fordulni: hogy ismerhettük, láthattuk, hallhattuk. A zenészvilág és Gyuri barátai a gyászból felocsúdva már számos emlékkoncerttel tisztelegtek személye előtt; a legnagyobb szabásúnak adott otthont november 20-án a Művészetek Palotája.

Vukán György oeuvre-je rendkívül színes és módfelett széles palettát ölel fel, így valóban kihívás egy emlék-életműkoncert anyagának összeállítása a teljesség (egyébként nyilván hamis) érzetének igényével. Egyfelől megadatott Neki, hogy 64 évet tölthessen a zenei pódiumon, elhivatottsága és munkabírása (amit Ő természetesen nem munkának tekintett) révén így egy mennyiségében is nagy munkásság az Övé. Azt pedig zsenijének köszönheti, hogy gyakorlatilag egyetlen skatulyába sem beleszuszakolható, nem kategorizálható, hisz’ nem volt semmiféle gát Előtte: legyen szó akár jazz, akár komolyzenéről, kamarazenéről vagy versenyművekről, balettról vagy operáról, a formációk száma pedig, amikben játszott, zavarba ejtően sok. Ezért is mondhatjuk grandiózusnak a közel háromórás, két felvonásos koncertet, amely mindebből próbált meríteni, és örvendetes módon azért is, mert szinte mindenki, aki valaha együtt zenélt Vele, fellépett szerda este. Legelőször Szakcsi-Lakatos Bélát köszönthettük a színpadon, aki Gyuri Last Message című szerzeményét adta elő, s csak remélni tudom, hogy lesz alkalmunk a YouTube-on újra meghallgatni ezt a fantasztikus interpretációját ennek a fantasztikus számnak. Az utolsó taktus után egy ismerős hang szólalt meg: „Édes Istenem, köszönöm!”

Ami még tovább fokozta a meghittséget, hogy egy színpad feletti hatalmas vászonról Gyuri tekintete vigyázta a zsúfolásig megtelt hangversenyterem zeneszerető közönségét, a produkciók előtt és/vagy alatt pedig vetítések mentek: rengeteg fotó, interjúbevágás és koncertfelvétel kísérte végig az egész estét, bemutatva életét, gyermekkorától egészen a közelmúlt eseményeiig, felvonultatva családtagjait, művésztársait, barátait. Külön kiemelendő, hogy a fellépők mindenféle felkonferálás nélkül váltották egymást a pódiumon, az éppen színpadon lévő művészek nevét és az aktuális szerzemény címét szintén a kivetítőt olvashattuk. Így tényleg minden Vukán György személyéről és művészetéről szólhatott.

Az első rész fellépői – egy kivétellel – Vukán jazzdarabokat szólaltattak meg. Szakcsival a billentyűknél Berkes Balázs, Kőszegi Imre, illetve Balázs Elemér a Super Trio, illetve a Creative Art Trió formációit idézték, de komoly szerephez jutottak az est folyamán a fiatalabb generáció képviselői is: Szakcsi Jr. és Balázs József is a zongorá(k)nál, valamint Pecek-Lakatos Krisztián a bőgőnél. A hazai jazzélet olyan meghatározó alakjai tisztelegtek játékukkal és énekükkel, mint Egri János, Hárs Viktor, Bacsó Kristóf, Fekete-Kovács Kornél és Winand Gábor, Pocsai Krisztina, illetve Charlie, aki a Georgia on My Mind című „nem-Vukán” szerzeményt énekelte el.

A szünetre Gyuri bocsátott el minket a Rag Music-kel, a közönség hosszú percekig tapsolt.

A második felvonás a Tanú című Bacsó-film, majd a Fábri Zoltán rendezte Az ötödik pecsét zenéjének megidézésével kezdődött. A zongoraszékre ezután Balázs Elemér fia, Balázs Elemér ült, aki eljátszotta a neki dedikált Vukán-szerzeményt, melynek címe Elemérke. (Engem rendkívül megérintett ez a darab – még nem hallottam, gyönyörű!)

Vukán György mérhetetlenül fontosnak tartotta a rögtönzést a (jazz)zenében. Ennek szellemében alapította meg a Creative Art Díjat, s a 2011-es és a 2013-as győztes, Pozsár Máté, majd Balogh Tamás örvendeztette meg rögtönzésével a közönséget. (Előbbi improvizációja végébe Az ötödik pecsét betétzenéjét is beleszőtte.)

Őket követte a Budapest Saxophone Quartet, akik a Gyuri által gyakran játszott Milne-szerzeményt, az Over the Rainbow-t ültették át szoprán-, alt-, bariton- és tenorszaxofonra – zseniálisan. Ketten – Szepesi Bence és Horváth Marcell – a színpadon maradtak, hogy Vukán Ima című bagatelljét interpretálják, igaz, Horváth a baritonszaxit zongorára cserélte – a közönség nagy örömére! Eközben alig észrevehető módon egy komplett vegyeskar (a Jazz and More együttes) sorakozott fel a vetítővászon mögé, s nem sokkal ezután a Győri Filharmonikus Zenekar tagjai is elfoglalták helyüket, hogy Ligeti András vezényletével, Tordy Géza, Meláth Andrea és Szakcsi-Lakatos Béla közreműködésével előadhassák Vukán György csodálatos miséjének Sanctus és Agnus Dei tételét.

Rendkívül meghitt és színvonalas főhajtás volt egy utánozhatatlan zseni, csodálatos művész, komponista, orvos és barát emléke előtt. És hogy mitől is ennyire hiteles? Mert páratlan sokszínűsége ellenére valahogy mindenki ugyanazon portré körvonalait rajzolta meg – és bár nyilván mindenkinek egy kicsit mást jelent a személye, mindannyiunknak ugyanúgy hiányzik…

Leírhatatlan boldogsággal töltött el, amint a vásznon kivetített fotók között megláttam magam Gyuri oldalán, a 2011-es Pécsi Fogorvos Szaknapokon készült képen.

Csodálatos és megható élmény volt. Az emlékkoncertet a Last Message keretezte, a vetítőn Ő játszotta el nekünk utoljára. A minap a kezembe került az általam szerkesztett utolsó Confabula-szám szerkesztői levele, amit még márciusban írtam, amolyan Last Message-ként…

A pótolhatatlan veszteség ellenére annak örülök, hogy a Last Message nem „Lost Message” – én legalábbis azon leszek… Isten Veled, Gyuri!

Sokadszorra fogtam neki ennek az írásnak. Augusztus 12-e éjjelén – miután a baljóslatú 27. életévemet betöltöttem – sétálni mentünk a Zürichsee partjára. Visszaérve valósággal sokkolt a hír az Indexen: Elhunyt Vukán György…

Annyi-annyi furcsa dolgot produkál az Élet; a sorok között tallózva azonban folyton egyfajta sorsszerűségre eszmél az ember a sajátjában, hogy egészen zavarba ejtő, miként is kapcsolódnak látszólag véletlenszerűen egymáshoz a láncszemek, arcok és események – miközben az egész forgatag feltartóztathatatlanul oson egy végletekig predesztinált vágány mentén, aminek a végén a párhuzamosok tényleg összeérnek – valahogy így tudnám jellemezni Vukán Gyurival való megismerkedésemet és találkozásomat.

Gyuri!

Óriási erőt adtál és meggyőződést: a hitet abban, hogy meg lehet csinálni; hogy másképp’ is lehet – mi több, érdemes! – csinálni. Nem emlékszem egészen pontosan, mikor kerültem kapcsolatba Veled. A még a középsulis éveim alatti – viszonylag nagy érdeklődésnek örvendő – péntek esti Kanizsa Jazzklub vendégeként már tizenéves koromban hallottalak játszani, az igazi áttörés azonban egészen biztosan a pécsi egyetemi éveim alatt, fogorvostan-hallgatóként ért. Olyasfajta ikonként és etalonként követendő példaként lebegtél előttem – addig egyébként kvázi „ismeretlenül” –, mint egy mentor; s akinek a gondolatai és a szavai annyira ültek, hogy tudtam: nekem ezzel az emberrel kell személyesen találkoznom. Több koncerted után egy pécsi fellépés alkalmával odaléptem Hozzád, s hamar beszélgetésbe elegyedtünk. Ha valaki érezte már ezt, tudja, miről beszélek: annyira őszintén szóltál, annyira tisztán! Nem az egyetemi professzorok lettek a mentoraim, nekem Te lettél a tanárom.

Azt is tudtam, hogy másoknak is meg kell ismerniük, mert ha csak tized annyit merítenek az áradó energiádból és a soha meg nem alkuvásodból, mint én, akkor mások is meggyőződhetnek arról: lehet így is. Volt egy álmom. Szerettem volna egy olyan közösségépítő eseményt a pécsi fogorvos szakon belül, ahol összejöhetnek a hallgatók, oktatók is, s a lelkileg egyre durvább mértékben elsivárosodó és felőrlődő hétköznapokba csempésszünk egy kis jó kedvet és persze egy kis szakmát is, ismerjük meg egymást – és egyáltalában véve: örüljünk, hogy együtt vagyunk. Így született meg a Pécsi Fogorvos Szaknapok ötlete. (Nincs persze ebben semmi innovatív ötlet – azt már ki-ki döntse el magában, hogy az 1973 óta működő Pécsi Fogorvosi Klinikán miért nem a negyvenedik ilyet ültük már, hogyan lehettem ötletgazdája egy ilyen eseménynek 2012-ben…?) Mindenesetre egyértelműnek tűnt, hogy a Vukán Gyurit el kell hívni. Sután, egy levélben próbáltam vázolni Neked, mit is jelent számomra a puszta létezésed – a tudat, hogy valahol él, lélegzik egy ember, aki ennyire hiteles tud lenni a szememben. Elfogadtad a meghívást.

(Tudni kell, hogy a Klinikán hihetetlen kapukat döngettünk [és törtünk át] azáltal, hogy teljes mértékben „alulról” szerveződve, hallgatói kezdeményezésre néhány társammal együtt [a klinikai vezetés beleegyezése vagy egyáltalán megkérdezése nélkül] belekezdtünk a 2,5 napos program szervezésébe. Értelemszerűen illusztris szerep jutott Vukán Gyurinak – akit egyébként a fiatal [fog]orvos generáció tagjai zavarba ejtően kevesen ismernek.)

Sosem felejtem el: szombat este érkeztetek, Kiss „Hagyma” Zoli hozott, aki már rám telefonált, hogy bejöttetek már hátul a POTE kapuján, merre vagyunk? A program kicsit csúszott (vagy előbb érkeztetek), én pedig még lefelé rohantam néhány társammal a szomszédos Kürt utcán sportcsukában, kiizzadt pólóban és sortban, a délutánra szervezett közös sportnapi kosarazásából…  Na, gondoltam, szép kis bemutatkozás: megváratjuk őket a kapuban, meg akkor még rá is lehet könyökölni a szagunkra, az egész napos labdázás után. És akkor még fogalmam sem volt róla, megfelelő lesz-e a hangszer, fény, anyámkínja… Izgultam. Te pedig – aki ekkor már a keringőn csendben tanuló medikusoktól tömött aula közepén álltál – megláttál, és nagy hangon köszöntöttél: „Itt van a Radddánovics!!!” Piros melegítőfelső volt rajtam, ami miatt aztán rögtön ugratni kezdtél – és én tudtam, hogy minden rendben lesz. Mókáztál még egy kicsit – hogy a szorgos molyokként könyveket rágcsáló kisdiákok már le-lepillantsanak, ki ez a nagyhangú –, aztán a hosszas unszolásom után odaültél a hangszerhez megnézni, az is rendben lesz-e. Emlékeim szerint ekkor tette le a galérián kuksoló társaság maradék része is a könyvet a kezéből… Leírhatatlan volt. Nem tudom, mennyi időbe telhetett ez a kis rögtönzött minikoncert, de Az a döbbent csönd követte, amiről olyan sokszor beszéltél. Majd felálltál, mosolyogva felém fordultál, és azt mondtad: „Ez is rendben lesz.”

Természetesen szerettem volna, ha plénumi előadást tartasz nekünk a DentMetAct eljárásról. A klinikai vezetés oldaláról azonban olyasfajta – jobb szót nem találván – féregszerű magatartásba ütköztem (ezúttal is!), amelyet egy, eleddig a fogászatban több mint 40 évet eltöltő (tehát cca. a Te korabeli) oktató tanúsított (a regnáló klinikaigazgatóval egyébként teljes egyetértésben), s amely virágnyelven körülbelül annyit tett: ne hívd ide ezt az embert, mert Te fogod megbánni. Nem virágnyelven valahogy így hangzott: „Jobb lenne, ha ez az ember csak zongorászna. Nincs szükségünk efféle áltudományokra, kuruzslásra. Nem tudunk felelősséget vállalni arra, milyen hülyeséggel tömi tele majd a hallgatók fejét…”

Nem mellesleg egy orvosi világszabadalomról beszélünk. A hozzáálláson is csak a hihetetlen (tényleg!) nyitottságuk, tájékozottságuk és műveltségük világlik át… Mennyire nevetséges, amint ezek a körömpiszok alól kivakarózott rátarti mamlaszok maguk alá eresztenek félelmükben attól, hogy a középszerűségük esetleg szélesebb körökben is nyilvánvalóvá válik. Ilyen fokú poshadt idiotizmus és rosszindulat ellen mentünk, zászlónkra tűzve A Vukán Gyurit.

Persze úgy szerveztük, hogy a Dékáni Tanácsteremben, ahol vendégül láttunk, már jó néhány hallgató várt, és amolyan „tiltott szeánsz” keretén belül beszéltél az egész DMA eljárásról, az ötletről, megmutattad nekünk a műszert – és hát, beszéltél hosszasan: zenéről, orvoslásról, a kettő összefonódásáról és a mindkettőhöz elengedhetetlen emberségről és empátiáról. Aki ott lehetett, sosem felejti, és ezt hihetetlenül jó érzés tudni.

Annyira elbeszélgettük az időt, hogy már szóltak, kéne menni játszani. El is maradt a „hivatalos” felkonferálás, szinte azonnal zongorához ültél, előtte azonban még Magadhoz húztál, és a fülembe súgtál valamit: „Ne mondd senkinek, de csütörtökön megkapom a Kossuth-díjat.”. A hangosítók feleslegesen maradtak, nem kértél belőlük. Nekünk játszottál.

Úgy éreztem, a koncertet követően kell valamit mondanom, de nem készültem ilyesmivel, így – nem hangszeren és nem úgy, ahogy Te tudtál – improvizáltam. Mikor másodszor visszatapsoltak, felléptem a színpadra, megöleltelek, megfogtam a kezed, és elmeséltem egy történetet, ami nagyjából így szólt:

Valamikor a ’60-as években, amikor a sebészi megoldások fejlődésének megkoronázásaként szervátültetéssel mint orvosi megoldással a terápiás paletta esetleges elemeként kezdtek számolni, a figyelem (a vese és máj után) csakhamar a szívtranszplantációra szegeződött, amelyet egyfajta leírhatatlan misztifikáció is körül lengett. Számos állatkísérlet és sebészi bravúrsorozatok előlegezték meg azt, hogy a humán szívátültetés esetleges polgárjogot nyerhessen az orvoslásban, az élen pedig egy bizonyos Norman Edward Shumway járt a témában, az Egyesült Államokbeli Stanford Egyetemen. Gyakorlatilag már csak arra várt, hogy a hivatalos engedélyeket megkapva elvégezhesse az első ilyen beavatkozást a világon, Colorado állam törvényei erre akkor ugyanis nem adtak lehetőséget. Mindeközben egy ifjú titán sebész, Christiaan Neethling Barnard – aki egyébként Shumway több előadásán is ott volt, ill. szakmai kapcsolatot is tartott vele – megelőzte őt, s 1967. december 3-án, a fokvárosi Groote Schuur kórházban elvégezte a világ első sikeres emberi szívátültetését, egy csapásra a földkerekség leghíresebb orvosává válva. Denise Ann Darvall, a donor, 24 évesen vesztette életét Cape Town egyik utcáján, egy autóbalesetben – a szíve azonban még élt… Louis Washkansky, 54 éves, végstádiumú szívbeteg kapta meg. (Aki egyébként mindösszesen 18 napig élt utána.) De nem ez a lényeg. Még ennél is érdekesebb, amit Shumway mondott a dolog kapcsán – miután megkérdezték, nem neheztel-e Barnardra: „Nem az a lényeg, ki csinál meg valamit először. Tényleg nem ez a fontos. A lényeg a fejlődésen van.” – én ezzel zártam az első Pécsi Fogorvos Szaknapokat, Vukán Györggyel az oldalamon. Azóta a másodikat is megrendeztük.

Jövő márciusban a harmadikon sajnos már nem lehetsz ott – pedig ez lett volna a terv –: én végeztem az egyetemmel, Te pedig itt hagytál minket. Halálod végérvényesen két részre osztotta a zenei életet éppúgy, mint a sajátomét: Előtte és Utána.

Elmesélted nekem egyszer, mikor a vénséges Szent-Györgyi Albertnél jártál. Az öreg rámutatott a komód fiókjára, mondván, menj oda, találsz benne valamit, az Élet kulcsát. Izgatottan húztad ki, egy lap volt benne. Mire jöhetett rá a zseniális Szent-Györgyi? Megtalálta az örök élet titkát? Az összehajtogatott papíron ezt állt: „Én szeretlek Téged.” – Mi is Téged, Gyuri; azt hiszem, Te megtaláltad.

Most sem kívánhatok mást, mint amit mindig is, vagyis: a legjobbakat!

Isten Veled!