Ma 92 éve látta meg a napvilágot Cziffra György, aki az angyalföldi nyomortelepről nemzetközileg ünnepelt zongoravirtuózzá nőtte ki magát; illetve tegnap volt 24 éve annak, hogy Vladimir Horowitz, világhírű zongorista elhunyt. E két nagyformátumú pianistáról emlékezem meg, s adós is vagyok ezzel. Hajdan medikus koromban a pécsi Confabula hasábjain indítottam rovatot A XX. század legnagyobb zongoristái címmel. Olyan pianistákat vettem górcső alá, mint a bogaras Vladimir de Pachmann és pályatársa, Leopold Godowsky; a hatalmas Szergej Rachmanyinov és a III. zongoraversenye, illetve a Ragyogj! című film által világhírűvé lett David Helfgott; a csodálatos Glenn Gould vagy az enigmatikus Szvjatoszlav Richter. Ez persze egy teljesen szubjektív válogatás volt, s számos nagy név maradt ki belőle – így például Cziffra György és Vladimir Horowitz is. A sorozat utolsó alanya Jandó Jenő, pécsi származású Liszt- és Kossuth-díjas érdemes művész volt, akivel élőben volt szerencsém beszélgetni. Reménykedtem benne, hogy a széria eztán nem hajdani, hanem a jelen legendáinak bemutatásával folytatódhat. Vukán Gyuri barátommal folytatott beszélgetéseim nem a klasszikus kérdés-válasz-kérdés-válasz koncepciójában zajlottak – másrészt sosem diktafon előtt –, így az egyébként tervezett nagy lélektani interjú elmaradt. Balga módon azt hittem, van időm…
Gyuri imádta Horowitzot. Ahogy mondta: „A Horowitz attól zongorázik fenomenálisan, hogy semmit be nem tart, ami kvázi a kottában van, Ő maga játszik.” És valóban, Csajkovszkij I. b-moll zongoraversenyének 1943-as legendás improvizatív előadásának felvétele bekerült a Grammy Halhatatlanok Csarnokába – a művet egyébként apósa, Arturo Toscanini vezényelte a Carnegie Hallban.
Ugyanez a fajta improvizatív játékmód jellemezte Liszt- és Rachmanyinov-interpretációit is, a hihetetlen technikai felkészültség mellett. Nem volt a szabályok megszállottja, s magasról fütyült a „helyes” kéztartásra: szokatlanul egyenes, majdnem a billentyűkre fektetett kéztartással játszott. Az alábbi videón a 75 éves (!) Horowitzot csodálhatjuk meg, amint Zubin Metha vezényletével a zongorairodalom egyik legnehezebb művét kelti életre:
Horowitz még 1928-ban a Szovjetunióból – néhány év berlini és párizsi kitérő után – az USA-ba emigrált, s majd' 60 év elteltével tért vissza, hogy sosem látott tapsvihartól hangos koncerteket adjon Leningrádban és Moszkvában. Utolsó nyilvános fellépésére 1987-ben Hamburgban került sor – eddigre már számos Grammy-díjjal és több mint 150 lemezfelvétellel, valamint a XX. század vélhetőleg legnagyobb hatású zongoristájának címével büszkélkedhetett.
Cziffra György pályája azzal a sok-sok hazánkból elüldözött tehetség életútjával és sorsával mutat hasonlóságot, akik más országokba elszármazva megkapták vágyott lehetőséget – s azzal élve – a megérdemelt elismerést és sikert. Ötévesen cirkuszi pódiumon mutogatták, amelyet hiába követtek akadémiai tanulmányok, a művészvilág nem fogadta be, s a szovjet hadifogságot, majd a hazai (disszidálási kísérlet miatti) kényszermunkatábort követően éjszakai lebujok jutottak osztályrészéül. A hazai értelmiség néhány tagja - Vásáry Tamás vagy éppen Puskás Ferenc - azonban még ezekbe a sötét lokálokba is követte őt, hogy hallhassák játszani. Bartók II. zongoraversenye és 1956 októbere volt mondhatni a „point of no return” az életében. Gyakorlatilag fatális véletlenek folyományaként került egyszeri alkalommal nyilvános kapcsolatba a művel (amely egyébként finoman szólva sem illeszthető könnyen a Cziffra repertoárba), amely az október 23-át követő eseményekkel komplettálódva egy általa hőn áhított útilaput csent a lába alá, megnyitva az utat a Nyugat és leginkább Párizs felé.
„Azoknak az őszi zenei ünnepségeknek keretében, melyek Magyarországon évente Bartók Béla emlékét őrzik, az illetékesek felkértek egy kínai pianistát, hogy játssza el Bartók híres II. zongoraversenyét, amit ekkortájt lejátszhatatlannak tartottak. Kitűnő kollégámnak az volt a híre, hogy tíz nap alatt tanulta meg Mao összes gondolatait és meg is értette őket. Hat hónap állt rendelkezésére a mű megtanulására. Hat hétig habozott, mielőtt lemondott volna. Így örököltem én ezt a hangversenyt és ezt döbbenetes darabot, amely még ma is egyike korunk zongorairodalma legbonyolultabb műveinek. […] Nekiálltam tehát, bedobva apait-anyait, úgy dolgoztam, mint egy őrült. De azt is tudtam, hogy ha sikerül ezt a nehéznél is nehezebb szerzeményt a rendelkezésemre álló idő alatt megtanulnom, ez a próbatétel fölszentelne a saját magam előtt is a nemzetközi karrierre. Elérkezett a nagy nap, a hangverseny jövővel terhes diadalt aratott. Ez a zene a maga szinte tébolyult bonyolultságával, mely mégis maga a kristályos rend, kiváltotta belőlem azt, hogy túltegyek magamon, és a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva. Október 22-e volt. Másnap a határ megnyílt. Emberek tízezrei zúdultak át a határokon támadt réseken. Nem volt sok időnk a döntésre. Az emigrálásra szavaztam.” – Cziffra György: Ágyúk és virágok
Sokak szerint ez a koncert komoly hatással volt a másnapi forradalmi hangulat kialakulásában. Ünnepelt világsztár lett, a legnagyobb koncerttermek nyíltak meg előtte, boszorkányos virtuozitása miatt pedig Liszt Ferenchez hasonlították. Franciaországban – amelyet második hazájának tekintett – 1993-ban a Becsületrend tiszti fokozatának elismerésében részesült. Ugyanebben az évben itthon a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét adományozták neki; idén szeptembertől pedig már park is viseli a nevét a főváros XIII. kerületében. Ugyan Balázs János minden év novemberében Hommage à Cziffra emlékhangversennyel tiszteleg nagysága előtt, úgy vélem, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni itthon arra, hogy Cziffra György neve és munkássága minél több emberhez
eljuthasson: hirdetvén, hogy egy mélyszegénységből felkapaszkodó roma is eljuthat a világcsúcsra – ha az önmagába vetett hite és tehetsége kitartással párosul –, örökre beírva nevét a legnagyobb pianisták annaleseibe.
