„Quod potu peccas, ignoscere tibi noli, nam nullum crimen vini est, sed culpa bibenti. – Hogyha ittasan vétsz, ne bocsássál meg te magadnak, mert nem a bor a vétkes, hanem az bűnös ki megitta.” (Cato)
Bár manapság itthon egyeseknek inkább égetni dívik Radnóti összesét, mintsem olvasni, most mégis egy könyvet bátorkodom ajánlani azoknak, akik a sorok – miket beszélek, borok! – között is szoktak tallózni.
A magyar szőlőtermesztés és borgazdálkodás elmúlt 20-25 éve egyértelműen igazi sikertörténetnek mondható. Egyre szélesebb a hazai és a nemzetközi fogyasztói réteg, ezzel párhuzamosan pedig egyre komolyabb borgasztronómiai hálózat épül a megnövekedett kereslet kiszolgálásra. Sikk lett a borokról beszélni, a borokhoz érteni – és hogy kellően szakavatottra mívelhessük (ha már a szőlőt nem!) magunkat borkérdésben, mára széles irodalma is kerekedett e témának. A verseny pedig kiélezett és kvázi ciki, ha valaki közszereplő létére nem írt még könyvet a borokról és/vagy gasztronómiáról.
Pálffy István újságíró, műsorvezető (és 2010 óta országgyűlési képviselő) sem volt rest: több mint fél tucat könyvet ontott már magából, az Olvasók nagy örömére. Pálffy amellett, hogy abszolút autentikusnak mondható borfogyasztás témában, nem a magas lóról szól hozzánk, szánalmas, tudatlan, pitiáner laikusokhoz, hanem kézen fog bennünket, és – immár harmadik alkalommal – végigkalauzol az adott esztendő általa 100 legjobbnak ítélt magyar bor listáján.
Ne gondoljuk azonban, hogy szimplán egy piajegyzékkel van dolgunk. Pálffy tudja, miről beszél, hiszen kétségünk sem lehet afelől, hogy a széles palettájú lajstrom minden palackját lemustrálta az utolsó cseppig. De hát, éppen ettől hiteles!
„A legújabb kiadás a korábbi köteteket folytatva a szerző 100 kedvenc magyar borát mutatja be, 4 árkategóriában. Mert bizony, van jó, iható, szőlőből(!) készült magyar bor
Meg is örültem, amikor a napokban az egyik hazai áruházlánc (anélkül, hogy nevesíteném a CBA-t) polcáról kacsintott rám a hetykén keresztbevetett karokkal a diadalittas Pálffy, könyve borítójáról. Az igazi boldogság persze mégiscsak az volt, hogy a kiadvány – valamilyen oknál fogva – közel 90%-os (!) kedvezménnyel kereste gazdáját. A szemrevaló nyomdai kivitelezésű könyv a Kulinária Kiadó gondozásában illetve a fent meg nem nevezett hazai áruházlánc támogatásával született meg. Morfondíroztam egy sort, vajon lehet-e bármiféle köze ennek a példátlanul nagy árzuhanásnak az elmúlt hét eseményeihez?
Nem szükséges különösebben agyonmagyarázni a látottakat; azt sem, amint Pálffy távozása után honatya társai félreérthetetlen gesztikulációval imitálják az apró kézmozdulatot, amellyel a snapszot a garattájra szokás juttatni. Az incidenst követően természetesen tagadta, hogy ittas lett volna a Parlamentben, mi több, rágalmazás és becsületsértés miatt mindenkit beperel, aki ezt állítja. Kérdés persze, hogy tisztában van-e az alkoholos befolyásoltság lépcsőivel, ti. azzal, hogy az „ittasság” mint olyan 0,8–1,5 ezrelékes véralkoholszintet jelent. Addig azonban két stádiumon is túl kell esni (túl kell inni); ezek Tények:
„0,30–0,50 ezrelék között: mozdulatok összhangjának gyengülése, könnyű egyensúly problémák, fokozódó jókedv, bírálat hanyatlása következik be.
0,50–0,70 ezrelék között: mozdulatok hatékonyságának gyengülése, reflexek lassulása, izgatottság és bőbeszédűség valamint önuralom gyengülés, a saját képességek téves megítélése, ami téves helyzetfelmérést eredményez.” – Ez tehát még nem ittasság és nincs is semmi okunk azt feltételezni, hogy Pálffy István a felvételen ittas lett volna! Ezreléke válogatja…
Nincs tehát okunk azt sem feltételezni, hogy alig pár nappal a parlamenti incidens után az áruház egyfajta „hitelvesztés” sugallata miatt árazta volna le közel 90%-kal Pálffy – hogyhogy nem – borokról szóló könyvét… Egyébiránt a könyv mint szellemi termék védelmében (amely ugyanis kis hazánkban különösképpen védelemre szorul) elmondható, hogy nem érdektelen olvasmány – a Szerző pontoz, leírást ad és persze tanácsokat: szervírozásról, kóstolásról, fogyasztásról.
És hogy ittas volt-e az Országházban? Vélhetően sosem tudjuk meg. Bárhogy’ legyen is, furcsa is volna, hogy valaki Magyarország majd’ összes borvidékét beborangolva veti papírra pincetapasztalatait, mi pedig pálcát törnénk a feje felett azért, mert olykor-olykor leellenőrzi magát, hogy valóban igazat írt-e az adott nedűről. Mint ahogy – az írás elejére visszautalva – lehet, hogy azért gyújtották fel a Radnóti-kötetet, mert fáztak a nagy hidegben, és lehet, hogy Pálffy is csak azért ivott, mert szomjas volt. Igaz, saját bevallása szerint – ha csak teheti – a Balaton vizét issza – de akkor miért a borokról prédikál…?
„Az újítások mellett Pálffy István számára a legfontosabb érték megmaradt: ez továbbra is az elkötelezetlen borkalauz.” – Jó olvasást kívánok, Jó estét Magyarország!
És ha esetleg bárkiben kételyek és kérdések maradtak volna, tekintse meg az alábbi összeállítást, és egy percig se gyötörje esetleg azon gondolat rémképe, hogy a mi politikai elitünk, a mi honatyáink bármilyen téren is alulmaradnának a kiélezett nemzetközi megmérettetés talaján – illetve talajvesztésén:
