Szerda este egyedül ballagtam a Duna-parton, az esőcseppek ezerfelé szórták a víz tükrén megcsillanó fényeket, messziről pedig már pompásan villódzó kékszínű táncát járta a Müpa épülete: oda igyekeztem. Több mint negyedéve már annak, hogy valósággal sokkolt a hír: Elhunyt Vukán György. A hitetlenkedést és tagadást a csend és döbbenet követte, eközben pedig az ember próbálta túltenni magát a veszteség okozta fájdalmon, és sokkal inkább a hála irányába fordulni: hogy ismerhettük, láthattuk, hallhattuk. A zenészvilág és Gyuri barátai a gyászból felocsúdva már számos emlékkoncerttel tisztelegtek személye előtt; a legnagyobb szabásúnak adott otthont november 20-án a Művészetek Palotája.
Vukán György oeuvre-je rendkívül színes és módfelett széles palettát ölel fel, így valóban kihívás egy emlék-életműkoncert anyagának összeállítása a teljesség (egyébként nyilván hamis) érzetének igényével. Egyfelől megadatott Neki, hogy 64 évet tölthessen a zenei pódiumon, elhivatottsága és munkabírása (amit Ő természetesen nem munkának tekintett) révén így egy mennyiségében is nagy munkásság az Övé. Azt pedig zsenijének köszönheti, hogy gyakorlatilag egyetlen skatulyába sem beleszuszakolható, nem kategorizálható, hisz’ nem volt semmiféle gát Előtte: legyen szó akár jazz, akár komolyzenéről, kamarazenéről vagy versenyművekről, balettról vagy operáról, a formációk száma pedig, amikben játszott, zavarba ejtően sok. Ezért is mondhatjuk grandiózusnak a közel háromórás, két felvonásos koncertet, amely mindebből próbált meríteni, és örvendetes módon azért is, mert szinte mindenki, aki valaha együtt zenélt Vele, fellépett szerda este. Legelőször Szakcsi-Lakatos Bélát köszönthettük a színpadon, aki Gyuri Last Message című szerzeményét adta elő, s csak remélni tudom, hogy lesz alkalmunk a YouTube-on újra meghallgatni ezt a fantasztikus interpretációját ennek a fantasztikus számnak. Az utolsó taktus után egy ismerős hang szólalt meg: „Édes Istenem, köszönöm!”
Ami még tovább fokozta a meghittséget, hogy egy színpad feletti hatalmas vászonról Gyuri tekintete vigyázta a zsúfolásig megtelt hangversenyterem zeneszerető közönségét, a produkciók előtt és/vagy alatt pedig vetítések mentek: rengeteg fotó, interjúbevágás és koncertfelvétel kísérte végig az egész estét, bemutatva életét, gyermekkorától egészen a közelmúlt eseményeiig, felvonultatva családtagjait, művésztársait, barátait. Külön kiemelendő, hogy a fellépők mindenféle felkonferálás nélkül váltották egymást a pódiumon, az éppen színpadon lévő művészek nevét és az aktuális szerzemény címét szintén a kivetítőt olvashattuk. Így tényleg minden Vukán György személyéről és művészetéről szólhatott.
Az első rész fellépői – egy kivétellel – Vukán jazzdarabokat szólaltattak meg. Szakcsival a billentyűknél Berkes Balázs, Kőszegi Imre, illetve Balázs Elemér a Super Trio, illetve a Creative Art Trió formációit idézték, de komoly szerephez jutottak az est folyamán a fiatalabb generáció képviselői is: Szakcsi Jr. és Balázs József is a zongorá(k)nál, valamint Pecek-Lakatos Krisztián a bőgőnél. A hazai jazzélet olyan meghatározó alakjai tisztelegtek játékukkal és énekükkel, mint Egri János, Hárs Viktor, Bacsó Kristóf, Fekete-Kovács Kornél és Winand Gábor, Pocsai Krisztina, illetve Charlie, aki a Georgia on My Mind című „nem-Vukán” szerzeményt énekelte el.
A szünetre Gyuri bocsátott el minket a Rag Music-kel, a közönség hosszú percekig tapsolt.
A második felvonás a Tanú című Bacsó-film, majd a Fábri Zoltán rendezte Az ötödik pecsét zenéjének megidézésével kezdődött. A zongoraszékre ezután Balázs Elemér fia, Balázs Elemér ült, aki eljátszotta a neki dedikált Vukán-szerzeményt, melynek címe Elemérke. (Engem rendkívül megérintett ez a darab – még nem hallottam, gyönyörű!)
Vukán György mérhetetlenül fontosnak tartotta a rögtönzést a (jazz)zenében. Ennek szellemében alapította meg a Creative Art Díjat, s a 2011-es és a 2013-as győztes, Pozsár Máté, majd Balogh Tamás örvendeztette meg rögtönzésével a közönséget. (Előbbi improvizációja végébe Az ötödik pecsét betétzenéjét is beleszőtte.)
Őket követte a Budapest Saxophone Quartet, akik a Gyuri által gyakran játszott Milne-szerzeményt, az Over the Rainbow-t ültették át szoprán-, alt-, bariton- és tenorszaxofonra – zseniálisan. Ketten – Szepesi Bence és Horváth Marcell – a színpadon maradtak, hogy Vukán Ima című bagatelljét interpretálják, igaz, Horváth a baritonszaxit zongorára cserélte – a közönség nagy örömére! Eközben alig észrevehető módon egy komplett vegyeskar (a Jazz and More együttes) sorakozott fel a vetítővászon mögé, s nem sokkal ezután a Győri Filharmonikus Zenekar tagjai is elfoglalták helyüket, hogy Ligeti András vezényletével, Tordy Géza, Meláth Andrea és Szakcsi-Lakatos Béla közreműködésével előadhassák Vukán György csodálatos miséjének Sanctus és Agnus Dei tételét.
Rendkívül meghitt és színvonalas főhajtás volt egy utánozhatatlan zseni, csodálatos művész, komponista, orvos és barát emléke előtt. És hogy mitől is ennyire hiteles? Mert páratlan sokszínűsége ellenére valahogy mindenki ugyanazon portré körvonalait rajzolta meg – és bár nyilván mindenkinek egy kicsit mást jelent a személye, mindannyiunknak ugyanúgy hiányzik…
Leírhatatlan boldogsággal töltött el, amint a vásznon kivetített fotók között megláttam magam Gyuri oldalán, a 2011-es Pécsi Fogorvos Szaknapokon készült képen.
Csodálatos és megható élmény volt. Az emlékkoncertet a Last Message keretezte, a vetítőn Ő játszotta el nekünk utoljára. A minap a kezembe került az általam szerkesztett utolsó Confabula-szám szerkesztői levele, amit még márciusban írtam, amolyan Last Message-ként…
A pótolhatatlan veszteség ellenére annak örülök, hogy a Last Message nem „Lost Message” – én legalábbis azon leszek… Isten Veled, Gyuri!
