Az írás hajdan a Confabulában jelent meg.
„1961-ben az édesanyám elvitt egy zongoraestre. […] Ez volt az első alkalom, hogy hallottam Richtert. […] Megjelenésében – szerény és egyszerű volta ellenére – volt valami különleges. Robosztus személyisége, fizikai jelenléte azonnali figyelmet követelt. Ekkoriban úgy játszott, mint a megszállott. […] Mint gyerek, azt hittem, minden zongoraest ilyen izgalmas; később aztán tapasztaltam, hogy Richter egyedülálló fenomén. A közönség pedig imádta, ha létezett valaha élő legenda, Richter az volt.” [1]
Figyelmemet újra az orosz éra irányába fordítom; két részben bemutatva a közelmúlt valóban egyik legnagyobb formátumú zongoraművészét, Szvjatoszlav Richtert. Az eddigiekben ismertetett pianisták életében megfigyelhető volt egyfajta hasonlóság és párhuzam. Nem így Richter esetében. Már az is árulkodó, hogy az egyetlen hiteles dokumentumfilm, amely róla készült, a Richter – The Enigma, vagyis a Rejtély címet viseli. Noha viszonylag hosszú életet adott neki a sors – akárcsak Horowitznak – ő csak a zene nyelvén vallott önmagáról, minden más formáját megtagadva a személyiségét kíváncsian boncolgató újságírók, kritikusok és rajongók támadásainak. Egyetlen ember akadt, akinek – majd’ kétévnyi folyamatos ostromlás után – beadta a derekát; ő Bruno Monsaingeon, francia filmrendező és hegedűművész, aki számos világhírű zenésszel [2] készített portréfilmjeivel tett szert igen komoly hírnévre. A forgatásnak 1995-ben tudott nekiállni, ám Richter nem tartozott a könnyű esetek közé.
„– Maestro – ezt mindig névelő mondta, mintha személynév volna – azt szeretné, ha Bruno megcsinálná az életrajzát.
– De mit jelent az, hogy »csinálja meg«? Én nem vagyok életrajzíró… Én filmeket készítek, nem fogom »megcsinálni« valakinek az életrajzát, akit legfeljebb tízszer láttam életemben. Muszáj találkoznom vele.
– Senkit sem akar látni.
– Akkor mit akar?
– Hogy Bruno csinálja meg…”
Richter tehát egy meglehetősen hepciás ember volt – élete vége felé talán már a szó rossz értelmében is. Brunón azonban nem fogott ki…
„Tudtam, eleddig senkinek sem sikerült őt rávenni, hogy részt vegyen egy ilyen vállalkozásban. Nekem azonban sikerült már feltörnöm néhány hasonlóan kemény diót, és borzasztónak tartottam, hogy egy ilyen hallatlanul expresszív művész, mint Richter, akit a világ egyhangúan a zenetörténet legjobbjai közé sorol, esetleg eltávozik közülünk anélkül, hogy vallana a művészetről, a tevékenységeiről, s általában a viharokkal teli életéről, amelyből csak bizonyítatlan és bizonyíthatatlan mendemondákat ismerünk.”
A német gyökerekkel rendelkező Szvjatoszlav Teofilovics Richter 1915. március 20-án született erre a világra az akkori Szovjetunió – ma Ukrajna – területén található Zhitomirben. A család nem sokkal később Odesszába tette át a székhelyét, ahol a családfő konzervatóriumi zongoratanárként – és koncertzongoristaként is – tevékenykedett (később sokan fúrták, s ott kellett hagynia állását). Szvjatoszlavot meglehetősen ambivalens szálak fűzték az apjához. Zongorázni ugyanis nem tőle tanult meg, bár játékáról mindig is elismerően beszélt, s egyáltalában egész személyéről is. A szovjetek lőtték agyon 1941-ben; amely tényről fia csak évekkel később értesülhetett. Mindez rendkívül mély nyomot hagyott az életében, miként az is, hogy anyja, Anna Pavlovna később hozzáment ahhoz a Szergej Kondratyev zeneelméleti tanárhoz, aki a rossz nyelvek szerint tevőlegesen is hozzájárult ahhoz, hogy az idősebb Richert elhurcolják a szovjet erők… Ezt sosem tudta megbocsátani neki, bár kapcsolatuk nem szakadt meg ezután sem teljesen.
Richter első nyilvános – ha úgy tetszik hivatalos – szóló fellépésére 1934. március 19-én került sor, az odesszai Mérnökklubban. Saját bevallása szerint borzalmasra sikerült, bár nem tudom, mennyire hihetünk ennek, német perfekcionizmusának tükrében, hiszen magával szemben mindig is igen szigorú elvárásokat támasztott, s ritkán volt megelégedve játékával. Végül aztán hátat fordított Odesszának, s soha életében nem volt hajlandó ebben a városban koncertet adni. Útját Moszkva felé vette, hogy Heinrich Neuhaustól tanulhasson. Neuhaus ekkoriban az Odesszai Konzervatórium rektora volt, aki az első meghallgatás után rögtön felvette az ifjoncot, s befolyása révén a későbbiekben is sok ügyét simította el [3]. Óriási hatással volt a huszonkét éves Richterre.
„Neuhaus ragyogóan játszott Schumannt és Chopint. Chopin e-moll zongoraversenyét és Beethoven Esz-dúr koncertjét olyan csodálatosan játszotta, hogy ezeket sosem voltam hajlandó felvenni a repertoáromba. De egyenetlenül játszott, mert annyi ideje elment a tanítással, hogy nem maradt a saját muzsikájára. A tanítás szörnyű; megöli a zongoristát. Egyáltalában, hogyan tanítson az ember, mikor magának is folyamatosan tanulnia kell? […] Sokat tanultam tőle, még ha mindig is azt ismételgette is, hogy nincs mit tanítania nekem. […]
Bárhová kerültem, még a háború kellős közepén is, mindig kaptam egy krumplit vacsorára. Nem érdekelt, hogy nincs lakásom. Hol ennél, hol annál aludtam, de mindenütt jól éreztem magam. Mindenekelőtt éveken át Neuhaus adott nekem szállást. Olyan nagyvonalú, bőkezű ember volt, hogy a tanítványai váratlanul is betoppanhattak hozzá, akár hajnali négykor. A felesége is lenyűgöző és vendégszerető asszony volt. Sohasem aludt; ha az ember éjszaka állított be hozzá, teázott vagy bort ivott, és el volt ragadtatva attól, hogy valaki megjelent. És mindjárt azt mondta: »Nincs hol aludnia? Hát, akkor aludjon itt.« Picike lakásuk volt. Én Neuhausnál a zongora alatt aludtam…”
Egy másik neves Neuhaus-tanítvány Emil Gilels volt, aki szintén világhírnévre tett szert, bár merően más utat járt be, mint Richter. Noha mindketten bohókás ember hírében álltak, Gilels emellett meglehetősen mogorva természetű volt.
„Emil Gilels tisztességes muzsikus és csodálatos zongorista volt. Ő mutatta be Prokofjev Nyolcadik szonátáját; ott voltam a koncertteremben, a tolmácsolása egészen bámulatos volt. Amit ugyanennek a komponistának a Harmadik szonátájával művelt, az annyira csodálatos volt, hogy én magam lemondtam arról, hogy előadjam. Borzasztóan szeretem ezt a szonátát, de Gilelst hallva úgy éreztem, hogy semmit sem tudnék hozzátenni. […]
A kapcsolatunk, amely eleinte baráti volt, kissé furcsán alakult. Gilels valóban nagyon nagy zongorista volt, de bonyolult egyéniség. Borzalmas természete volt, nagyon érzékeny, folyton duzzogott valami miatt. Beteges féltékenység gyötörte, ami szörnyű lehetett neki, mert a boldogtalanság érzését erősítette benne. Néha ő maga hozta magát nevetséges helyzetekbe. Egyszer a Konzervatórium folyosóján egy nő, akit egészen lenyűgözött, hogy a nagy Gilelst láthatja, odajött hozzá, és azt mondta a kislányának, aki vele volt: »Tudod ki ez? Az rszág legnagyobb zongoristája!« Mire a kislány felkiáltott: »Szvjatoszlav Richter!« Hiszen gyerek volt! Gilels elviharzott és becsapta maga után az ajtót.”
Nem sokkal Neuhaus halála előtt Gilels nyilvánosan megtagadta őt; azt állítva, hogy soha nem is volt a tanítványa. Ezt természetesen rendkívül lesújtotta és megviselte az öreg mestert, s nem sokkal ezután meghalt. Richter az eset után soha többé nem volt hajlandó szóba állni pályatársával; nem is köszönt többé neki.
Richternek – csökönyössége miatt – csak 1950-ben adatott meg, hogy külföldön koncertezzen: Prágában. Ekkor is azonban titkos megfigyelők loholtak a nyomában, mivel hazájában attól tartottak, hogy disszidálni szeretne. Fel sem fogták talán, hogy – minden megpróbáltatása ellenére – mennyire ragaszkodott is az orosz népkarakterisztikumhoz, annak minden ellentmondásával.
.JPG)
„A Szovjetunióbeli turnék kielégítették az utazás iránti szenvedélyemet. [4] Ilyenkor falvakban is játszottam, színházakban, kápolnákban vagy iskolaudvarokon. […] Akkor legalább nem sznobizmusból jönnek el az emberek, hanem hogy zenét hallgassanak. […] Minden érdekel, ami új, és az igazat megvallva, jobba szerettem volna az egész világot megismerni, mintsem kétszer elmenni ugyanarra a helyre. […] Gyakran megesett, hogy borzalmas hangszereken egészen jól játszottam. […] Utálom a szervezést a zenei életben. Ha kész vagyok egy darabbal, amit el akarok játszani, bárhol szívesen megtenném, egy iskolában, vagy akárhol, csak úgy, ingyen. Örömmel teszem, és tökéletesen mindegy számomra, hogy történetesen nagy vagy kicsi teremben játszom-e.”
Sztálin 1953-as halála után némileg enyhült a helyzet, s bejárhatta a környező országokat: Lengyelországot, Romániát, Bulgáriát és Magyarországot is; azonban a folytatás – hogy miként is alakult eztán Richter kalandos élete –, várat magára a következő írásomig…
[1] Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról (Vince Kiadó, Bp., 2003, ISBN 963 9323 99 3)
Minden más idézet Bruno Monsaingeon: Richter – Írások és beszélgetések című könyvéből származnak (Holnap Kiadó, Bp., 2003, ISBN 963 346 582 6)
[2] Csak kiragadva: Glenn Goulddal, David Oistrakhhal, Dietrich Fischer-Dieskauval, Piotr Anderszewskivel és Yehudi Menuhinnal.
[3] Egyszerűen nem volt hajlandó a marxista ideológiai tárgyakat tanulni, ami miatt kétszer is ki akarták csapni a konzervatóriumból. Richter szerfelett makacs ember volt, aki elveiben és a művészethez való viszonyulásában sem ismert semmiféle megalkuvást. Márpedig bizonyos szintű behódolás nélkül sehol sem könnyű boldogulni az életben; nemhogy a volt Szovjetunió mindent és mindenkit fenyegető diktatúrája alatt.
[4] Tudvalevő, hogy Richter imádott kocsikázni, azonban a repülőt gyűlölte és nem is ült fel rá. Egy alkalommal – élete utolsó szakaszában – hosszas győzködés után elvállalt egy japán koncertkörutat, bizonyos feltételeket szabva, természetesen. „Richter agyából pattanhatott csak ki: elmegy Japánba, de alva – vagyis a párizsi szállodájában elaltatják, mentővel kiviszik a repülőtérre, és már csak a tokiói szállodában ébresztik föl. Ez a kívánság számára teljesen ésszerűnek tűnt, a Konzultáns orvosok számára már kevésbé…”
