Divatos kifejezéssel élve arcoskodás volna azt állítani már január 20-án, hogy túlvagyunk Az év zongorakoncertjén. Pedig tényleg erről van szó; mármint arcoskodásról – annak is az első felvonásáról.
A Zeneakadémián adott koncertet Balázs János, akiben a hazai fiatal zongorista generáció egy igen jeles képviselőjét tisztelhetjük; egy színes egyéniséget, aki a zeneszerető közönség legnagyobb örömére egy önarckép-triptichon „festésébe” fogott: az MVM Koncertek – A Zongora sorozat keretén belül, Balázs János három arca címmel.
(Kép forrása: www.prae.hu)
A sorozat első felvonásaként J.S. Bach f-moll (BWV 1056) és d-moll (BWV 1052) billentyűsversenyét, valamint Chopin f-moll (op.21) zongoraversenyét tűzte műsorra; két dologról azonban mindenképp’ megemlékezem, mielőtt az előadó és az est méltatásába kezdenék.
Az egyik, hogy nagy örömömre szolgált azt látni, hogy ezen fiatal művész az Istenadta tehetsége mellett – illetve azon túl – egy roppant mód nyitott és közvetlen személyiség, aki mögött vélhetően komolyan tüsténkednek olyan segítők, akik mindent megtesznek azért, hogy minél többen megismerhessék az általa közvetített értékeket, zenét. És ez nagyon is helyes! Végre azt látni, hogy a jól működő menedzsmentnek hála egy ifjú tehetség számos felületen (TV- és rádióadásokban, közösségi médiában) köszön vissza ránk, ahol is vallhat magáról, és egy „missziójáról”, amelynek nem titkolt célja, hogy még gyermekkorban úgyszólván beoltsa a zenei vakcinát a fiatalokba, akikből egy új, hangversenykedvelő generáció cseperedhessen fel. Eme nemes gondolat tükrében a „szemtelenül fiatal”, 2010-ben alakult (2012-ben már Junior Príma díjas!) Anima Musicae kamarazenekart hívta segítségül az est versenydarabjainak életre hívásához.
Mindez előtt azonban még Jakobi László, az MVM Koncertek szervezője nyitotta meg a koncertsorozatot, aki egy rövid felvezető után kitért arra is, hogy a hangversenyről felvétel is készül, és ezért külön kitért – a Schiff András által A hangverseny-látogató tízparancsolata címmel már kőbe vésett – közönségviselkedésre is, jelesül a szüntelen köhögésekre, hangos, levegőbe krákogásokra, idült negrószacskó csörgetőkre, stb. Az elsők között bravóztam és tapsoltam meg, miután befejezte mondandóját, mert sajnálatos módon egyesek tényleg azt gondolják, hogy mivel kifizették az eseményre a belépőjegyet, ezért annak fejében BÁRMIT megtehetnek egy előadás alatt; semmibe véve mind az előadót, mind pedig a hallgatóközönséget. Azt is el kell mondjam, hogy e monológ hozományaként régóta nem élvezhettem (és a komplett telt ház a Zeneakadémián) ilyen letisztult, szinte stúdióminőségű élőzenét. Köszönet érte!
Igen dinamikus, Glenn Gouldra emlékeztető játékkal indított Bach BWV 1056-os versenyének első, tempójelzés nélküli részében, amelyet a Largo tétel követett. A szerencsések tavaly már meggyőződhettek arról, miként nyúl Balázs János a rohamtempójú, legvirtuózabb darabokhoz, engem mégis ez a lassútétel vett le a lábamról, amely a leghalkabb részeknél is teljesen kitöltötte az egész teret, hirdetve, hogy létezik közös nyelv ember-ember és ember-Isten között is, ez Bach zenéje. Rendkívül tetszetősre sikerült a harmadik tétel is, és ez a rövid, alig tízperces darab egyértelműsítette, hogy igen jó párost alkot a szólista és az egyként játszó-érző vonószenekar.
Nekem is egyik személyes favoritom a soron következő, d-moll billentyűsverseny (BWV 1052), amely szintén egy eredetileg hegedűverseny átirata, igaz, a mai napig nem bizonyított, hogy a hegedű concerto Bach szerzeménye. Akárkié legyen is, ez a mű egészen fenomenális – akár zongorán, csembalón vagy éppen jazz-trióval – adják elő; és Balázs János interpretációjáról is csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. Engem ezúttal is a keretező gyorstételek feszült lüktetése közé beékelt második, Adagio tétel lírai játéka érintett meg a leginkább. E két barokk mestermű sűrűn szőtt polifóniájába mártott ecsetével egy komoly rembrandti önarcképet elevenített meg; egy fiatal, mégis komoly, mély tekintetű ifjú portréját, aki célokkal érkezett erre a világra: megmutatni a benne rejlő művészt.
A szünet után újra egy f-mollban íródott mű került terítékre: Chopin II. zongoraversenye, amely erős mozarti és beethoveni jegyeket is magán hordoz. Joggal merülhet fel kérdésként, hogy a hangnemegyezésen kívül milyen logika mentén folyt a koncertprogram összeállítása? Nos, Bach minden valamirevaló komponistának, így Chopinnek is példaképe volt, aki – bár a romantika korának zeneszerzője volt – a barokk mester által megteremtett zenei textúrát ápolta és vitte tovább műveiben, így a 21-es opus-számot viselő II. zongoraversenyben is, amelyet a szerző egyébként a húszas éveinek elején komponált, izgatottan vártam tehát a mű 185 évvel későbbi, húszas éveikben járó kiváló muzsikusok általi tolmácsolását. Pontosabban ennek vonószenekari változatát, amely még több teret biztosított Balázs János fiatalos zongorajátékához, illetve az Anima Musicae kiválóságaival történő meghitt együttzenéléshez. És milyen csodálatos is volt ez! A sorozatos vastapsok után Balázs János újra billentyűk elé ült.
Első ráadásként Chopin Esz-dúr „Grande Valse Brillante” keringőjét (op.34, No.1) játszotta el, majd a szűnni nem akaró taps után újabb Chopinnel varázsolta el a jelenlévőket. A poszthumusz cisz-moll noktürn (op.posth., No.20) következett, amely logikájában is hozzákapcsolható a zongoraversenyhez, hiszen amellett, hogy egy időben született vele, bizonyos zenei motívumok is egyeznek, Chopin pedig nővérének, Ludwikának dedikálta a darabot, mielőtt nekiállna a versenyművet tanulni. A tempójelzése Lassan, kifejezésteljesen. Balázs János játéka a noktürn szívbemarkoló dallamíveivel térben és időben is felszabadítottak a hétköznapok súlya alól, és egy lebegő ábrándálomba repítettek. (Így volt ez még akkor is, ha valakinek a közönség soraiból éppen a 44. ütem leghalkabb részénél érkezett SMS-e – lehangoló, hogy még mindig vannak ilyen emberek, akik ennyire figyelmetlenek…) Az újra kibontakozó, majd lassan elhaló érzelmes játék utolsó taktusai olyan halkan és finoman szólaltak meg, hogy az ember közben hallani vélte a saját belső fülének ereiben a vér ütemes surranását. Majd’ 15 másodperces csend következett. Utána persze vastaps, de a lényeg mégiscsak a csend volt…
„És csönd volt – amennyire manapság csönd tud lenni –, és hallottam azt a bizonyos hangot, tudod. Akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen a zene az az, ami a csendből hiányzik” – Vukán György
(Szöllősi Mátyás képe)
