Schiff András zongoraművész tollából látott napvilágot az alábbi írás, amely A hangverseny-látogató tízparancsolata címet viseli, s amely semmiféle különösebb kommentre nem szorul, íme hát:
"Az előadóktól elvárják, hogy minden körülmények között a tőlük telhető legjobbat nyújtsák. Ezzel tartoznak a zeneszerzőknek, a közönségnek és – végül, de nem utolsósorban – önmaguknak. És mi a helyzet a közönséggel, e láthatatlan ezerfejű Caesar viselkedésével és felelősségével? Tisztességes dolog-e azt feltételezni, hogy azért, mert valaki jegyet vásárolt, azt csinálhatja előadás közben, ami neki tetszik? Eddig még nagyon keveset tettünk azért, hogy konstruktív módon neveljük zenehallgatásra a közönséget. A helytelenül viselkedők legtöbbjének fogalma sincs, hogy tapintatlan köhögésével tönkretehet egy lényeges szünetet egy-egy Schubert-szonátában vagy megzavarhatja koncentrációjában az előadót, miközben olyan bonyolult műveket játszik kotta nélkül, mint egy-egy Bach-fúga vagy Beethoven Hammerklavier-szonátája.
Egy-egy élő előadás egyedi, megismételhetetlen esemény. Még annak legjobb felvétele sem képes reprodukálni a várt és bekövetkező élményt, a látványt, és pótolhatatlan a közösségben átélt befogadás adta többlet is. Az újjáteremtés folyamatában a hallgatóság minden egyes tagja aktív partnere az előadónak. Az érzékeny művész azonnal megérzi, mennyire figyel a közönség, és e rezgések hatással vannak – pozitív vagy negatív módon – a zenélésére. Minthogy mindenfajta zene kezdete és vége a csend, a hallgatóság számára is szigorúan kötelező, hogy csendben legyen.
A nagy zeneszerzők gyógyírt kerestek a bajra, és az itt következő tízparancsolatot tették közzé:
1. Ne köhögj, ne tüsszents, úgyszintén tartózkodj a légzőszervek okozta egyéb, iszonyú zajoktól. Végszükség esetén megpróbálhatsz zsebkendőt használni. Nincs magyarázat, nincs mentség azok számára, akik révén a hangversenyterem néha olyan, akár egy kórházi osztály, járványos hurut idején. Aki beteg, maradjon otthon, az ágyban, minek fertőz meg másokat?
2. Zene közben ne szólj senkihez.
3. Előadás alatt ne olvasd az ismertető szöveget. Ezt előtte tedd meg vagy utána, mert másokat rendkívül zavar. Elsötétített hangversenyteremben vagy színházban az ilyen bűnözőknek szerencsére nincs sok esélyük.
4. Ne csomagolj ki édességet, cukorkát. Bár ezt épp a köhögés ellen teszed, zörgése legalább olyan hangos és zavaró.
5. Előadás alatt ne távozz, és ne csapd be az ajtót.
Hirtelen rosszullét, a toalett azonnali használatának elhalaszthatatlan sürgőssége, az utolsó busz vagy metró elszalasztásától való félelem meggyőző érvek ugyan, ám nehéz mentséget találni bizonyos amerikai zenekari bérlettulajdonosoknak a hangversenyek második feléről való rendszeres kivonulására.
6. Ne énekelj, ne vezényelj – se kézzel, se lábbal. Ez nem a te dolgod!
7. Ha kottából követed az előadást, ne lapozz hangosan. Roppant dicséretes erény, ha tudsz kottát olvasni, de zavarod vele a szomszédaidat, sőt, még az is megeshet, hogy a pódiumon ülő előadó úgy érzi, mindmegannyi Beckmesser veszi körül. A dalestek énekeseinek és zongorista partnereiknek – szegényeknek – el kell viselniük a több száz, szöveget olvasó ember egyszerre való lapozása okozta roppant kellemetlen zajt.
8. Ne fotózz, főleg villanófénnyel ne. Ez majdnem olyan rossz, mintha lőnél a zongoristára. (Persze még ez is: ne lőj a zongoristára, kérlek!)
9. Ne csinálj hangfelvételeket, ha nincs rá felhatalmazásod valamennyi érdekelttől, beleértve a hatóságot. Ezenkívül kapcsold ki a mobiltelefonodat és digitális órádat. Legjobb, ha ezeket el sem hozod, vagy be sem szerzed!
10. Ne tapsolj túl korán!
Ez rendkívül fontos. Vannak művek, amelyek látványosan, azonnali lelkes fogadtatásra ingerelnek. Ilyen néhány Beethoven-szimfónia, Csajkovszkij 4.-je és 5.-je, Brahms g-moll zongorás kvartettje. Számos másik darab viszont csendben végződik, és további csendet igényel. Az elmélkedés és teljes odaadás e pillanatait könyörtelenül szétrombolja az idő előtti taps. Bach Goldberg-variációi, Beethoven utolsó szonátái közül az op. 109 (E-dúr) és 111 (c-moll), Schubert Die schöne Müllerin és Winterreise (Téli utazás) című dalciklusai, Schumann Dichterliebe (A költő szerelme) sorozata, Wagner A walkür című operája, Mahler 9. szimfóniája tartozik ebbe a csoportba, de vég nélkül folytatható a sor. Mind olyan mű, amelynek lételeme ez a végső szent elnémulás.
Egyes emberek felvágnak vele, milyen okosak és képzettek: ők pontosan tudják, mikor van vége egy-egy darabnak. Holott idő előtti tetszésnyilvánításukkal azt bizonyítják, hogy abszolute semmit sem fogtak fel a kompozíció szellemi üzenetéből.
Bizonyos művek, így Bach passiói, Mozart Requiemje vagy Sosztakovics 15. vonósnégyese után egyszerűen tilos a taps. Be szép is volna, ha ilyenkor mindnyájan csendben felállnánk néhány másodpercre. Mi tapsolnivaló van az ilyen zenék után?
Őszinte tisztelettel:
Johann Sebastian Bach, Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Franz Schubert, Robert Schumann, Fryderyk Chopin, Felix Mendelssohn-Bartholdy, Richard Wagner, Johannes Brahms, Claude-Achille Debussy, Leoš Janaček, Bartók Béla.
Utóirat.
Alulírottak tökéletesen tisztában vannak azzal a szomorú ténnyel, hogy fentieket éppoly kevéssé fogják betartani, mint ama „másik”, híresebb tízparancsolatot. Hogy a hallgatóság továbbra is fog köhögni, beszélgetni, olvasni, cukorkákkal zörögni, távozni és ajtót csapkodni, énekelni és vezényelni, lapozni, villanófénnyel fotózni, kalózfelvételeket készíteni, bekapcsolt mobiltelefonokkal és digitális órákkal jönni, továbbá idő előtt tapsolni.
Firenze, 1998. október"
(Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról – Vince Kiadó, 2003, ISBN 963 9323 99 3)
