A MVM Koncertek gondozásában, A Zongora sorozat újabb elemeként május 3-án második felvonásához érkezett a briliáns ifjú zongoraművész zenei triptichonja – bár a mai technokrata korban talán modernebbül hangzik a zenei szelfi?
Akárhogyan is, Balázs János ezúttal a legendás délvidéki hegedű(-és citera)virtuózt, Lajkó Félixet hívta partnerül önnön zenei önarcképének megfestéséhez – a barokk versenyművek és Chopin után ezúttal az improvizáció jegyében.
Lajkó Félix zenéjével való első találkozásom valamiféle imprintingként vésődött az agyamba, azóta jó néhány koncertjét hallottam, számos formációval, és az világos volt, hogy sosem játssza kétszer ugyanazt, ugyanúgy. Elég vajon ez a jó közös improvizációhoz? Aligha. (Korábban volt „szerencsém” ugyanis a Varnus Xavérral közös, szintén improvizatív alapokon nyugvó estjét meghallgatni, de az akkor meglehetősen izzadságszagúra sikeredett…) De egyáltalában véve milyen a jó improvizáció, ha tetszik a hallgatóságnak? Azt gondolom, ha tetszik a színpadon lévő zenész(ek)nek, hiszen ennek úgyis folyománya lesz, hogy nekünk is fog. Ennyire azonban mégsem triviális ez a dolog.
Néhai Vukán György, igazi improvizációs guruként valahogy így fogalmazta ezt meg: „Számomra a muzsikus elsősorban az, aki a saját gondolatait játssza. Persze a közvélekedés szerint az is zenész, aki közben elbújik Beethoven mögé, de szerintem a kreativitás mindennél fontosabb. […] Amikor zenélünk, azon gondolatainkat, érzéseinket játsszuk el az embereknek, amikre már nincs szó. Elsősorban a sajátjainkat, még akkor is, ha mások művét adjuk elő. A legtöbb kolléga, amikor megkérem, játsszon, visszakérdez, hogy mit. Hogyhogy mit? Ülj le és játsszál! […] Nem kívánok lehetetlent. Csak nehezet. Meg azt, hogy használják a kreativitásukat.”
Ritka csemegének számít, ha két zenész minderre egy időben képes és hajlandó, de annál nagyobb kincs nincs, ha a működőképes is a dolog! A Zeneakadémia teltházának többedmagával együtt én is rendkívül izgatottan vártam a koncertet, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a közönség tudhatta: „nem zsákbamacskát vesz”. Balázs János és Lajkó Félix közös zenélése ugyanis alig több mint másfél évvel ezelőtt már debütált Szabadkán, majd a Fonóban, de hallhattunk Tőlük megformálva Beethovent is a Városházán vagy éppen a február 27-i, MÜPA-beli, M.R. Mortazavival közös, Lajkó-maratonos koncertet. Utóbbi olyan katarzisként söpört végig rajtam, hogy azóta vágtam a centit, mikor hallom már újra együtt Őket!
Rögtön nagyon betalált a kezdés. Mulatságos, amint a Fonó-beli koncertjükkel kapcsolatban is nyilatkozták, hogy egy rendkívül erős, dinamikus nyitást szerettek volna, mire az egyikük egy teljesen lírai, lassú motívummal indított, és ennek a mentén is haladtak tovább. Ekkor fogadták meg, hogy még ennyi prekoncepcióval sem élnek: tökéletesen a pillanat műve minden. Ahogy Balázs János mondta: „A váratlan váltja ki a legnagyobb hatást belőlünk és a közönségből is – és ez adja legnagyobb szabadságot.”
Az első szám szinte alig hallható taktusokból kezdett felépülni, kibontva egy lassúdan merengő dallamot, és egyből az ülésbe szögezve a kábult hallgatóságot. Szinte leírhatatlan az érzés, amikor – Lajkó szavaival élve – „egymás bőrébe bújnak”, ahogy Ő fogalmaz, „fantázia-fejlesztés” céljával. A nem hogy kőbe, de kottába sem vésett regulák pressziója alól felmentve a saját örömükre zenéltek. Működik egy közös zenei gondolkozásmód, értik és érzik azt a textúrát és zenei dialektust, amely egyben mindkettejük számára ugyanazt a szabadságfokot adja. A szabadság pedig valahol az improvizáció ködös definíciójából fakad, és anélkül, hogy a korrekt etimológiát tudnám, valahol a szóban elrejtve mégis ott érezni talán a provizórius – vagyis ideiglenes, átmeneti – jelentéstartalmat, amely itt az elhangzó zene egyszeri és megismételhetetlen voltára vonatkozik. Mindezt kár is lett volna egy „kijózanító” szünettel megzavarni. Vissza-visszatérő motívumokat hallhattunk Lajkó – A Bokorból című albumáról, és ne feledjük, Balázs Jánossal közös lemeze (Jelszó) is bőven szolgáltat zenei alapot az együtt gondolkozáshoz, de számos, Bartók és Kodály nyomán ránk hagyományozott népzenei motívum is visszaköszönt a játékukban. A koncert felénél Balázs János egyedül maradt a színpadon, hogy egy szívszorítóan gyönyörű chopines balladával örvendeztessen meg bennünket. Ezt Lajkó Félix egyéni improvizációja követte, majd újabb és újabb együttes rögtönzések. A záró szám a már említett A bokorból címet viselő album örökzöldje, A madárnak, amely helyet kapott a közös lemezen is, és minden alkalommal egy újabb zseniális interpretációját hallhatjuk. Kifejező játékuk kapcsán már legutóbbi közös koncertjükön is azon gondolkoztam, hogy itt és most, térben és időben részese lehetek egy olyan belső szeánsznak, amit a magyar (zene)művészet egyik fellegvárában ülnek a jelen legnagyobbjai; és akkor nekem tényleg semmit a világon nem tudtak volna mondani, amit szívesebben csinálnék, minthogy azt az önkitárulkozó zenét hallgassam, amivel ez a két zseni egymással vagy Feljebbvalóval – és legnagyobb szerencsénkre – a közönséggel is kommunikál. Ez magának a pillanatnak a művészi tolmácsolása, és receptre kéne írni mindenkinek!
Szemmel láthatóan és füllel hallhatóan eksztatikus élmény volt ez zenésznek, közönségnek egyaránt. Hálás köszönet érte!
(Szöllősi Mátyás fotói)
