RND szemével a világ

Schiff András zongoraművész tollából látott napvilágot az alábbi írás, amely A hangverseny-látogató tízparancsolata címet viseli, s amely semmiféle különösebb kommentre nem szorul, íme hát:

"Az előadóktól elvárják, hogy minden körülmények között a tőlük telhető legjobbat nyújtsák. Ezzel tartoznak a zeneszerzőknek, a közönségnek és – végül, de nem utolsósorban – önmaguknak. És mi a helyzet a közönséggel, e láthatatlan ezerfejű Caesar viselkedésével és felelősségével? Tisztességes dolog-e azt feltételezni, hogy azért, mert valaki jegyet vásárolt, azt csinálhatja előadás közben, ami neki tetszik? Eddig még nagyon keveset tettünk azért, hogy konstruktív módon neveljük zenehallgatásra a közönséget. A helytelenül viselkedők legtöbbjének fogalma sincs, hogy tapintatlan köhögésével tönkretehet egy lényeges szünetet egy-egy Schubert-szonátában vagy megzavarhatja koncentrációjában az előadót, miközben olyan bonyolult műveket játszik kotta nélkül, mint egy-egy Bach-fúga vagy Beethoven Hammerklavier-szonátája.

Egy-egy élő előadás egyedi, megismételhetetlen esemény. Még annak legjobb felvétele sem képes reprodukálni a várt és bekövetkező élményt, a látványt, és pótolhatatlan a közösségben átélt befogadás adta többlet is. Az újjáteremtés folyamatában a hallgatóság minden egyes tagja aktív partnere az előadónak. Az érzékeny művész azonnal megérzi, mennyire figyel a közönség, és e rezgések hatással vannak – pozitív vagy negatív módon – a zenélésére. Minthogy mindenfajta zene kezdete és vége a csend, a hallgatóság számára is szigorúan kötelező, hogy csendben legyen.

A nagy zeneszerzők gyógyírt kerestek a bajra, és az itt következő tízparancsolatot tették közzé:

1.  Ne köhögj, ne tüsszents, úgyszintén tartózkodj a légzőszervek okozta egyéb, iszonyú zajoktól. Végszükség esetén megpróbálhatsz zsebkendőt használni. Nincs magyarázat, nincs mentség azok számára, akik révén a hangversenyterem néha olyan, akár egy kórházi osztály, járványos hurut idején. Aki beteg, maradjon otthon, az ágyban, minek fertőz meg másokat?

2.   Zene közben ne szólj senkihez.

3.  Előadás alatt ne olvasd az ismertető szöveget. Ezt előtte tedd meg vagy utána, mert másokat rendkívül zavar. Elsötétített hangversenyteremben vagy színházban az ilyen bűnözőknek szerencsére nincs sok esélyük.

4.  Ne csomagolj ki édességet, cukorkát. Bár ezt épp a köhögés ellen teszed, zörgése legalább olyan hangos és zavaró.

5.  Előadás alatt ne távozz, és ne csapd be az ajtót.

Hirtelen rosszullét, a toalett azonnali használatának elhalaszthatatlan sürgőssége, az utolsó busz vagy metró elszalasztásától való félelem meggyőző érvek ugyan, ám nehéz mentséget találni bizonyos amerikai zenekari bérlettulajdonosoknak a hangversenyek második feléről való rendszeres kivonulására.

6.  Ne énekelj, ne vezényelj – se kézzel, se lábbal. Ez nem a te dolgod!

7.  Ha kottából követed az előadást, ne lapozz hangosan. Roppant dicséretes erény, ha tudsz kottát olvasni, de zavarod vele a szomszédaidat, sőt, még az is megeshet, hogy a pódiumon ülő előadó úgy érzi, mindmegannyi Beckmesser veszi körül. A dalestek énekeseinek és zongorista partnereiknek – szegényeknek – el kell viselniük a több száz, szöveget olvasó ember egyszerre való lapozása okozta roppant kellemetlen zajt.

8.  Ne fotózz, főleg villanófénnyel ne. Ez majdnem olyan rossz, mintha lőnél a zongoristára. (Persze még ez is: ne lőj a zongoristára, kérlek!)

9.  Ne csinálj hangfelvételeket, ha nincs rá felhatalmazásod valamennyi érdekelttől, beleértve a hatóságot. Ezenkívül kapcsold ki a mobiltelefonodat és digitális órádat. Legjobb, ha ezeket el sem hozod, vagy be sem szerzed!

10. Ne tapsolj túl korán!

Ez rendkívül fontos. Vannak művek, amelyek látványosan, azonnali lelkes fogadtatásra ingerelnek. Ilyen néhány Beethoven-szimfónia, Csajkovszkij 4.-je és 5.-je, Brahms g-moll zongorás kvartettje. Számos másik darab viszont csendben végződik, és további csendet igényel. Az elmélkedés és teljes odaadás e pillanatait könyörtelenül szétrombolja az idő előtti taps. Bach Goldberg-variációi, Beethoven utolsó szonátái közül az op. 109 (E-dúr) és 111 (c-moll), Schubert Die schöne Müllerin és Winterreise (Téli utazás) című dalciklusai, Schumann Dichterliebe (A költő szerelme) sorozata, Wagner A walkür című operája, Mahler 9. szimfóniája tartozik ebbe a csoportba, de vég nélkül folytatható a sor. Mind olyan mű, amelynek lételeme ez a végső szent elnémulás.

Egyes emberek felvágnak vele, milyen okosak és képzettek: ők pontosan tudják, mikor van vége egy-egy darabnak. Holott idő előtti tetszésnyilvánításukkal azt bizonyítják, hogy abszolute semmit sem fogtak fel a kompozíció szellemi üzenetéből.

Bizonyos művek, így Bach passiói, Mozart Requiemje vagy Sosztakovics 15. vonósnégyese után egyszerűen tilos a taps. Be szép is volna, ha ilyenkor mindnyájan csendben felállnánk néhány másodpercre. Mi tapsolnivaló van az ilyen zenék után?

Őszinte tisztelettel:

Johann Sebastian Bach, Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Franz Schubert, Robert Schumann, Fryderyk Chopin, Felix Mendelssohn-Bartholdy, Richard Wagner, Johannes Brahms, Claude-Achille Debussy, Leoš Janaček, Bartók Béla.

Utóirat.

Alulírottak tökéletesen tisztában vannak azzal a szomorú ténnyel, hogy fentieket éppoly kevéssé fogják betartani, mint ama „másik”, híresebb tízparancsolatot. Hogy a hallgatóság továbbra is fog köhögni, beszélgetni, olvasni, cukorkákkal zörögni, távozni és ajtót csapkodni, énekelni és vezényelni, lapozni, villanófénnyel fotózni, kalózfelvételeket készíteni, bekapcsolt mobiltelefonokkal és digitális órákkal jönni, továbbá idő előtt tapsolni.

Firenze, 1998. október"

(Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról – Vince Kiadó, 2003, ISBN 963 9323 99 3)

„Október 22-e volt. Másnap a határ megnyílt. Emberek tízezrei zúdultak át a határokon támadt réseken. Nem volt sok időnk a döntésre. Az emigrálásra szavaztam.”

Bartók a Cantata Profana befejezését követően fogott II. zongoraversenye megkomponálásába, amelyet „az elsőnek mintegy ellendarabja”-ként jellemez maga a szerző, aki már ekkor, 1930-ban roskadozott az egyre radikalizálódó európai közhangulat lélekromboló súlya alatt. Az ősbemutatóra 1933. január 23-án került sor. Bartók egyébként elégedetlen volt a Hans Rosbaud vezényelte Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarral éppúgy, mint saját játékával, amely – annak tükrében, hogy ekkor már több mint egy éve nem lépett pódiumra – minden bizonnyal érthető is volt; emellett – feltehetőleg éppen a politikai átalakulások szülte ellenérzése miatt – utolsó németországi fellépése volt.

Bartókon kívül Kentner Lajos játszotta még itthon a darabot, aki nem sokkal ezután 1935-ben Londonba emigrált. Ezt követően egy hosszú pauza következett, s majd’ 20 évet gördítve az idő kerekén, az utazás következő állomásánál hazánk (és egyáltalában egész Európa) egy szintén meghatározó momentumánál, 1956 októberénél találjuk magunkat, amely egy másik, világhírűvé lett magyar zongoraművésznek is mondhatni „point of no return” volt az életében – mindezt persze Bartók II. zongoraversenyének társaságában. Cziffra György gyakorlatilag fatális véletlenek folyományaként került egyszeri alkalommal nyilvános kapcsolatba a művel (amely egyébként finoman szólva sem illeszthető könnyen a Cziffra repertoárba), amely az október 23-át követő eseményekkel komplettálódva egy általa hőn áhított útilaput csent a lába alá, megnyitva az utat a Nyugat és leginkább Párizs felé.

„Azoknak az őszi zenei ünnepségeknek keretében, melyek Magyarországon évente Bartók Béla emlékét őrzik, az illetékesek felkértek egy kínai pianistát, hogy játssza el Bartók híres II. zongoraversenyét, amit ekkortájt lejátszhatatlannak tartottak. Kitűnő kollégámnak az volt a híre, hogy tíz nap alatt tanulta meg Mao összes gondolatait és meg is értette őket. Hat hónap állt rendelkezésére a mű megtanulására. Hat hétig habozott, mielőtt lemondott volna. Így örököltem én ezt a hangversenyt és ezt döbbenetes darabot, amely még ma is egyike korunk zongorairodalma legbonyolultabb műveinek. […] Nekiálltam tehát, bedobva apait-anyait, úgy dolgoztam, mint egy őrült. De azt is tudtam, hogy ha sikerül ezt a nehéznél is nehezebb szerzeményt a rendelkezésemre álló idő alatt megtanulnom, ez a próbatétel fölszentelne a saját magam előtt is a nemzetközi karrierre. Elérkezett a nagy nap, a hangverseny jövővel terhes diadalt aratott. Ez a zene a maga szinte tébolyult bonyolultságával, mely mégis maga a kristályos rend, kiváltotta belőlem azt, hogy túltegyek magamon, és a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva. Október 22-e volt. Másnap a határ megnyílt. Emberek tízezrei zúdultak át a határokon támadt réseken. Nem volt sok időnk a döntésre. Az emigrálásra szavaztam.” – Cziffra György: Ágyúk és virágok

Sokak szerint ez a koncert komoly hatással volt a másnapi forradalmi hangulat kialakulásában.

Két év sem telt el, s 1958. október 6-án a legendás Szvjatoszlav Richter játszotta el (életében először) Budapesten a művet, Ferencsik János vezényletével.

„Magyarországon kezdtem közelebbről megismerkedni Bartók zenéjével, Bartókkal, akit mérhetetlenül csodálok, s aki ennek ellenére máig is kifürkészhetetlen számomra. Körülbelül annyira értem őt, mint a magyar nyelvet. De amikor meghallottam a II. zongoraversenyt, annyira tetszett, hogy elhatároztam, megtanulom. Ez nem is került túlságosan sok időmbe; a Dvořák zongoraversenyhez két évre volt szükségem, míg Bartókéhoz mindössze két hónap kellett.”

Richter előtt ezután nyílt igazán lehetőség arra, hogy a Szovjetunión kívül is felléphessen; a szorítás oldódni kezdett, eljutott Amerikába, s ennek ellenpólusaként Moszkva tárt karokkal fogadta a kanadai Glenn Gouldot egy turné erejéig. A Bartók-mű a jelek szerint mindig falakat dönt le és kapukat tár ki… Bár az ’56-os Cziffra-koncertről fennmaradt – ám nem túl jó minőségű, olykor egy Singer varrógép zakatolásával tarkított – felvételt az EMI megjelentette 1996-ban, a Richter-féle előadás hanganyagát nem lehet kiadni, mivel egy 2. tételbeli trombita-gikszer még a javító utómunkálatokat követően is annyira zavarta a szovjet pianistát, hogy nem engedélyezte a kiadást. Később több kiváló Bartók-interpretátortól maradtak ránk remek felvételek, Anda Gézától, Ránki Dezsőn át, Kocsis Zoltánig.

Valamivel több, mint egy hete írtam meg Nagykanizsáról a fővárosba vezető kalandos buszutam történetét, amely cikk dimenziókapukat ugyan nem nyitott meg, mindenesetre sok-sok embert sarkallt arra, hogy - akárcsak én tettem - ilyen vagy olyan véleményének hangot adjon egy nyilvánvalóan sokakat érintő problémakör, a hazai tömegközlekedés kapcsán. Magam is meglepődtem azonban, hogy mindez milyen méreteket ölt(ött), miután a blogbejegyzés megkezdte - magánál az utazásnál is sokkal kalandosabb - útját a világhálón.

A Zala Volán Zrt. hivatalos e-mail címére elküldött levél kezdetben süket fülekre talált; nem így a cég Facebook-oldalának üzenőfalára kibiggyesztett verzió, amely nemcsak hogy válasz nélkül nem maradt, de azzal a lendülettel rögvest egy peres eljárással való fenyegetés célpontjában is találtam magam:

Mindeközben a blogon, illetve annak Facebook-oldalán is rohamosan kezdett nőni a bejegyzés olvasottsága. Bátorkodom azt feltételezni, miszerint ebben talán az is szerepet játszhat, hogy egy valós, mások által is tapasztalt problémát feszegetek - nem ritkán élve a keserédes humor és cinizmus eszköztárával. Utóbbival a nagyobb többség azonosulni tudott, de akadtak olyanok is, akik - legtöbbször erőtlen és álszent érvekre hivatkozva - kifogásolták a stílust.

Változatlanul vallom, hogy a „szokványos”, küszöb alatt becsúszós, „haddlegyeklégyaféceszeden” hangvételű panasztétellel csak tovább növeltem volna a virtuális súlyát a Zala Volán elektronikus postaládájának, amely roskadásig tele van már ilyen levelekkel. Tessék:

Ez a panasz július 6-án érkezett a Zala Volán Facebook-oldalának üzenőfalára. Végigolvasva azon gondolkoztam, hogy nekem aztán egy szavam sem lehet a szolgáltatás színvonalára vagy bármire, a fentebb vázolt kálvária tükrében. És odasüss, hát nem pont a nekem írt üzenetük másnap reggelén sikerült válaszra méltatni ezt a szerencsétlen? Noha ekkor már július 24-én írtuk, így pusztán 18 napot kellett arra várnia, hogy ezt megtegyék. De csendben elárulok egy titkot: Pszt, de a büdös életben nem méltatták volna semmire a csórikámat, ha nincs részemről ez a kis ventillátorba rottyantás. Közben egyre többen és többen írtak ismeretlenek, legnagyobbrészt támogató és helyeslő üzenetek érkeztek, jó néhányan a saját - nem ritkán vérlázító - volános sztorijukat is megosztották velem.

Lássuk, mire volt elegendő ez a 168 óra a Zala Volán Zrt. részéről! Egy hét leforgása után sikerült hivatalos választ írniuk (amennyiben a Facebook-oldaluk üzenőfalát nem tekintjük hivatalos kommunikációs csatornának) az én hivatalos megkeresésemre. Legnagyobb meglepetésemre ennek a levélnek a hangvétele egészen más volt: az okozott kellemetlenségekért elnézést kértek, valamint tájékoztattak arról is, hogy: „blog-bejegyzését a letenyemedia.hu is közzétette, melynek szerkesztője kérte társaságunkat, hogy tájékoztassuk álláspontunkról. A szerkesztőségnek írt levelünkben megírtuk, hogy a választ csak az Ön jóváhagyását követően kívánjuk megküldeni, ezért kérjük nyilatkozzon annak közzétételével kapcsolatban.” - Nem tudom, mennyire jött át elsőre az a paradoxon, hogy valaminek a jóváhagyására kérnek úgy, hogy annak tartalmáról én semmit sem tudok… Mivel ezen logikai bökkenőre másodszori rákérdezésre sem kaptam magyarázatot, jobbnak láttam magát az említett (a közösségi hálón egyébként 15 ezres rajongói tábort magáénak tudó) Letenye Média portál felelős szerkesztőjét megkérdeznem ez ügyben. Tettem ezt már „csak” azért is, mert korántsem tudtam azonosulni azzal a fajta megoldással, hogy a cikk tartalmát egy az egyben átemeli, majd egy ilyen címmel látja el:

A címmódosítást nem igazán értem. Mármint értem, hiszen én magam is (fő)szerkesztettem egyetemi hallgatói lapot majd’ öt éven keresztül, és tudom, mit jelent egy „ütős” cím, amelyre felfigyelnek (~rákattintanak) az olvasók. Meg kell valljam azonban, hogy az „alázás” kifejezést nem kicsit tartom inadekvátnak fentebb szerepeltetett címben. Az én olvasatomban, ha valaki aláz valakit, akkor „megszégyenítő helyzetbe juttat; becsmérelve kisebbíti, gyalázza az illető értékét, jó tulajdonságát.” A leghatározottabban állítom, hogy a panaszlevélnek ilyen tartalma nincs - ezt szerencsére több olvasó is megerősítette kommentjeiben a cikk alatt, amely azóta egyébként rejtélyes körülmények között lekerült a Letenye Média portál oldaláról. Az oldal felelős szerkesztője (miután tehát törölte a cikket) megkeresésemre az alábbi válasszal élt: „Az üggyel kapcsolatban nincs véleményem.” Volt-nincs! Elvitte a cica…

Ugyanígy eltűnt azóta a Zala Volán Zrt. Facebook-oldaláról az az üzenet, amelyben a „jó hírnév megsértése” miatt fontolgatnának jogi lépéseket a cikk írója ellen. Kicsit megnyugodtam, igazolást nyert ugyanis az a fajta Besenyő Pista bácsi-féle józan paraszti elgondolásom, miszerint hogyha valami nem is vót, akko’ meg hogyan lehet azt megsérteni…? Noooormális, Margit?

Összegzésképp’ a korrektség megkívánja tőlem, hogy leírjam, azóta megkaptam a Zala Volán Zrt. főigazgatója által jóváhagyott válaszüzenetet is, amely tudományos igényű, a részletekbe menő kivizsgálást vizionál, s amelynek eredményeképpen immár helyére kerültek a dolgok: megmagyarázták mind a késve indulás, mid a csomagtér ki nem nyitás, mind pedig a késve érkezés okát. Köszönöm! Hozzátéve: „Levele egyéb megjegyzéseire, azok tartalma, illetve szándékoltan provokatív stílusa miatt nem kívánunk reagálni.” Hát, így…

Nagyon csak úgy fest, hogy itthon a szólásszabadságnak egy furcsa hibrid formáját éljük. Vannak olyan emberek, akik ha kapnak egy papír zsebkendőnyi hatalmat, az első dolguk az lesz, hogy visszaéljenek vele. Valamiért nekem úgy tűnik, mintha a Zala Volán a jó öreg „legjobb védekezés a támadás” fedőnevű akció keretében agresszorként lépett az első körben. Egészen addig, amíg nem szembesültek azzal, hogy a cikk pestisszerű terjedése immár több embert is involvál - mintha esetleg a problémakör tényleg többeket is érintene? Az írás relevanciájáról egyébként csak annyit, hogy a Facebook olvasottsága átlépte a 26.000-et és majd’ 1.600-an kedvelték, míg a blogoldalon való kattintások száma meghaladta a 20.000-et. Lassan egy Nagykanizsányi ember…

És mi mást is csinálhatna ilyenkor egy szolgáltató? Próbálja visszalapátolni a féceszt a tehénbe. De hát ismeri mindenki a Szeplősök Klubját, igaz? Ha valaki belerondít abba a ventilátorba…

Tisztelt Zala Volán Zrt.!

Kérem, engedjék meg, hogy észrevétellel – ha úgy tetszik, panasszal – éljek a 2014. július 20-án 19:40-kor Nagykanizsáról induló, Budapestre tartó, MNN 397-es rendszámú autóbusz sofőrjével kapcsolatban.

Sokadszor értetlenül állunk a jelenség előtt, hogy a jármű miért cca. 5 perccel az indulás időpontja előtt áll be a nagykanizsai megállóba, holott – első munkanapot megelőző nap lévén – számítani lehet arra, hogy sok utas lesz. Ezen utasok legnagyobbik része fizet – nem kevés pénzt! – az Önök által nyújtott szolgáltatásért. Nem egy közülük számlát is kér a menetjegyéről. Lehet kérem ezért haragudni az adott delikvensre – de igazán nincs miért! Ha a buszsofőr képtelen a számlakiállításra – akár bokros teendői miatt, akár azért, mert értelmi képességei ezt nem teszik lehetővé vagy bármiért –, akkor kéretik ezt a feladatot az Ő válláról levenni, s alkalmazni egy olyan állandóan bevethető munkaerőt mellette, aki képes és hajlandó erre: pökhendien fellengzős és bunkó beszédstílus nélkül is! Ez a hangnem ugyanis teljes mértékben összeegyeztethetetlen egy valamire való szolgáltatói cég profiljával. (Azt döntsék el Önök, hogy cégüket hova pozícionálják e szolgáltatói palettán belül…)

Megjegyzendő, hogy a szóban forgó Kollégájuk a de facto buszvezetői munkáját – amennyire ez általunk megítélhető – körültekintően és felelősségteljesen végzi (és nem is szeretnénk elvitatni azt a fajta felelősséget, ami Rá hárul, hiszen több tucatnyi ember életéért felel!), ám viselkedése az utasokkal nem ennyire harmonikus. Utóbbi készség azonban szerencsére fejleszthető – ennek fontosságát nem győzzük hangsúlyozni!

Érthetetlen, hogy Kollégájuk miért tagadja meg az autópálya melletti pihenőhelyen a csomagtér kinyitását, hogy az utasok hozzáférhessenek a lent lévő poggyászaikhoz. Tette mindezt – újfent! – lekezelő beszédstílusban, ám indoklást arra, hogy miért nem nyitja ki, nem adott. Nem akarván vitatkozni Vele ráhagytam a dolgot, ugyanakkor megdöbbentett, amikor néhány perccel később egy másik utasnak kinyitotta a csomagtartót. Kérdem én, mi a szelektálás logikája? Én ugyanis az utazás menetét nem akasztottam meg (hiszen éppen álltunk), pusztán egy dokumentumra lett volna szükségem a lenti táskámból. Nem volt létszükség, de akár az is lehetett volna: akár innivaló (tekintettel a kánikulára), akár gyógyszer (pl. inzulin egy cukorbeteg utas esetében).

Félő – és élnénk a gyanúperrel –, hogy Kollégájuk abban az igen súlyos tévhitben él, miszerint az utasok vannak Érte – nem pedig fordítva…

Amikor egy utas megváltja – a fentebb említett nem kevés pénzért – a menetjegyét, kvázi egy szerződés jön létre a két fél részéről, amelyben az Önök cége vállalja azt, hogy A pontból B pontba az adott kondíciók mellett elszállítja az illetőt. Az Önök által nyújtott szolgáltatásnak – véleményünk szerint – két alapvető és kritikus sarokpontja van: az utazás normális körülményei, illetve a menetidő. Értelemszerűen számos – egyébként kivédhetetlen – akadályozó tényező torpedózhatja meg azt, hogy az előre kalkulált menetidőt tartani lehessen: például méteres hótorlaszok – amelyektől a szintén fentebb említett és nyilvánvalóan Önök által is érzékelt kánikula tükrében ezúttal el is tekinthetünk.

A busz menetideje 3 – azaz három – óra. Azt gondolom, hogy a hazai tömegközlekedésben edződött utazóközönség nem kerget afféle hiú ábrándokat, hogy akár az Önök cégével – akár testvérbátyjuk, a szintén ezernyi sebből vérző Magyar Állami Vasutak révén – valaha is pontosan megérkezzen az úticéljához, de jó ha tudják azt, hogy fejlett nyugati kultúrákban már néhány percnyi késésért is fejek hullnak a porba – és nem az utasoké! Érthető, hogy nem szeretnének (és nem is kell!) a svájci pontossággal, sem a francia TGV vagy a japán Shinkansen szupergyors vasútjaival versenyre kelni. Bőven elegendő volna, ha legalább a saját árnyékukon igyekeznének túllépni! Abban a percben (22:40), amikor a busznak Népliget végállomáshoz kellett volna érnie (amennyire a vaksötétben ki tudtam venni), még cca. 25 kilóméternyire voltunk Budapest határától. Végül pontosan 30 – azaz harminc – perc késéssel sikerült teljesíteni a Nagykanizsa–Budapest inter- és transzkontinentális távot. (Nem is volna ezzel nagy baj, ha nem vasárnap lett volna, amikor – ha lehet fokozni, még több sebből vérző – BKV járatai mondjuk úgy szellősebben szállítják a becses utasokat 23:00 óra után.)

Ha például egy orvosi magánszolgáltatást igénybe vevő ügyfél előre egyeztetett időpontra érkezik a rendelésre, akkor elvárja azt, hogy – a nem kevés – pénzéért vele időben kezdjenek el foglalkozni. Természetesen – hóakadályok vagy bármi más miatt – egy orvosi munka is csúszhat. És tudják egy valamire való helyen ilyenkor mi történik? Az ügyfelet, a pácienst (Önök esetében az utazóközönséget) tájékoztatják a késésről. Az én olvasatomban tehát valahogy’ így: „Bugris parasztok! Ilyen vagy olyan okokból késünk, nem tudjuk teljesíteni ez előzetesen vállalt menetidőt, és ezért elnézést kérünk!” Nem „megértést” (mert a MÁV mindig azt kér!), hanem elnézést! És nem azért ám, mert a bugris paraszt úgy amúgy nem venné észre, hogy nem érnek be időre, hanem az imént vázolt gesztus hiányában az az egyébként jogos érzete támad, hogy Önök magasról sz@rnak a fejére és szórakoznak az idejével. (Nem brit kutatók által végzett kutatások bizonyítják, hogy ilyen és ehhez hasonló esetekben a nagyobb csúszásokat is szinte teljesen problémamentesen elfogadják az ügyfelek, ha arról időben és korrekt módon tájékoztatják Őket.)

Önök természetesen jól szórakoznak majd hétfő reggel, amikor ezt a levelet több példányban kinyomtatva kézhez kapják, és a zavarba ejtően alulöltözött titkárnőjük által főzött kávé felett jókat derülnek egy újabb utas nyomorúságos panaszain, tudván, hogy az égadta egy földön semmin sem kell változtatniuk, hiszen monopol helyzetük lévén az utazóközönségnek úgysincs túl sok opciója, ha a hazai tömegközlekedést kénytelen választani. És ez így is van!

Tudniuk kell azonban, hogy az ügyfélnek MINDIG igaza van; és amíg nem változtatnak az attitűdön, addig Önök is A probléma szerves részét képezik: jelesül, hogy a busás jegyárak ellenére a szolgáltatásuk tökéletesen amatőr és megbízhatatlan!

Most sem kívánhatok mást, mint amit mindig is, vagyis: a legjobbakat!

Maradok tisztelettel,

Varró Dániel: Buszon

A buszvezetők mind mogorvák
Odacsukják az utasok orrát,
Ahogy az orrok ellilulnak,
A buszvezetők felvidulnak.

Rázós buszon az ellenőr
Sohase tudni merre dől,
Zsebében toll,karján szalag,
Jobban teszi,ki elszalad!

A nénik mindig hátra szállnak
Ott üldögélnek,álldogálnak,
Nehéz a szatyruk,nem beszélnek,
Csak álldogálnak,üldögélnek.

A címben szereplő kérdés persze csak teoretikus, hiszen a „lájk” semmilyen formában nem lehet fokmérője annak, hogy ki mit tett le arra a bizonyos asztalra. Ugyanakkor fülsüketítően tombol az értékítéleti válság vihara a sosem látott mélységekbe taszított honi médiában, és bár ez nem új keletű jelenség, és nem is gondolom azt, hogy ez a folyamat egykönnyen (vagy bárhogyan is) visszafordítható; szó nélkül mégsem tudok elmenni mellette.

„Kisgimisként” 8 esztendőn keresztül volt szerencsém a nagy múlttal rendelkező nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium (és akkoriban még egészségügyi szakközépiskolai címmel is rendelkező) tanintézmény padjait koptatnom. Értelemszerűen rengeteg szép emlék és élmény fűződik a középsulis évekhez. A hajdani Irányi Dániel-, majdan Landler Jenő-, végül pedig Batthyány Lajos Gimnázium számos későbbi nagy formátumú személyiségnek volt alma matere, így Dr. Ádám Veronika orvosprofesszor Asszonynak is, akinek nevével először az évzárók alkalmával találkoztam, amikor is az általa alapított ösztöndíjat átadták „egy arra érdemes batthyánys diáknak, aki kiváló tanulmányi eredményével és közösségi, példaemberi mivoltával rászolgált erre”. Később, az egyetemi évek alatt a professzor Asszony által (egyébként kiválóan!) szerkesztett orvosi biokémia könyvvel való hosszas randik idézték fel bennem a személyét.

De van ám a BLG-nek egy másik üdvöskéje is, akinek középiskolás évei ráadásul részint átfedésben voltak az enyéimmel is, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy interperszonalitásunk akár csak egy mondatnyira is elegendő lett volna. Ő nem más, mint Zimány Linda, aki magyar britniszpírsz-hasonmás egydimenziós karakteréből napjainkra már a magyar médiavilág valóságos celebritásává nőtte ki magát: egy ideig hazánk aranylábú futball talentumának oldalkocsiját tisztelhettük személyében, mostanság pedig az a videó indult világ körüli hódításra, amelyben a hollywoodi filmcsillag, Jude Law lefetyel mélyre az egykori iskolatárs - vélhetőleg sokat látott - torkába.

Joggal vetődhet fel a kérdés: mégis mi a közös e két hölgyben? (Műveletlenségem fokmérőjének netovábbja, hogy a LindácsKÁról szóló könyvet nem volt lehetőségem eleddig olvasni. Pláne nem az Általa írottat - ha ilyen van egyáltalán.) Nos, mindketten büszkék hajdani gimnáziumukra:

Illetve:

http://www.emlekpontok.hu/hu/vetito/jelmondatunk-higgyuenk-magunkban 

Ki-ki döntse el magában, hogy a mai kifacsarodott világban melyikük személye bír nagyobb PR értékkel a gimnázium számára. Mindenesetre személy szerint büszke vagyok arra, hogy elmondhatom, ugyanabba a gimibe jártam, mint Ádám Veronika. Egy „kicsit” azonban tartok attól a víziómtól, mi lesz, ha LindácsKA is ösztöndíjat alapít majd az alma materben…

Múltkorjában ott hagytam félbe ismertetőmet, hogy Richter – a nemzetközi helyzet enyhülése után – a Szovjetunión kívüli országokba is ellátogathatott; bár a felsőbb hatalmak eztán is „gyanús alakként” tartották számon, aki sosem volt hajlandó belépni a kommunista pártba.

Kisvártatva – 1960 októberében – az is megadatott neki, hogy a tengerentúlon is megcsillogtathatta páratlanul briliáns előadói képességét a közönség előtt [1]. Nem kisebb megtiszteltetésben volt része, minthogy a legendás Carnegie Hallban játszhasson a hallgatóságnak. Híre olyannyira megelőzte érkezését, hogy rögtön egy ötnapos – hat CD-nyi anyagban archivált – koncertsorozatot adott New Yorkban [2]. Fellépéseivel azonban ezúttal nem (sem) volt megelégedve.

„A Carnegie Hall-beli első koncertemen megtudtam, hogy anyám is jelen van, második férje kíséretében. Németországból utazott oda, hogy lásson engem. Túlságosan felindult voltam ahhoz, hogy a koncert előtt találkozzunk – egyszerűen képtelen lettem volna utána zongorázni. A hangverseny után sem tudtunk találkozni, mert akkor meg elégedetlen voltam a játékommal. Melléütések garmadája! […] Tizenkilenc éve nem láttuk egymást.” [3]

Tapsvihartól hangos koncertjei ellenére Richter nem kedvelte az Egyesült Államokat. Egy véletlen majdnem úgy is hozta, hogy mégsem megy Amerikába: makacs ember révén ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjen ki arra a moszkvai pályaudvarra, ahonnan a vonata indult Párizsba (majd onnan Le Havre-ba és onnan hajóval New Yorkba). Azonban rossz vasútállomásra emlékezett, s taxiba pattanván kis híján lekéste az induló szerelvényt.

„Később sokat gondoltam arra, hogy mennyivel boldogabb lettem volna, ha lekésem a vonatot! Sosem ismertem volna meg Amerikát, s ettől sokkal jobban éreztem volna magam.” [3]

Hazánkat különösen kedvelte: 1954 és 1993 között negyvenkilenc alkalommal lépett fel, nemcsak Budapesten, hanem más városokban is (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Sopron, Szeged, Szombathely, Veszprém); s a legtöbb koncertjét rögzítette a rádió is.

„Nagyon gyakran érkezett az utolsó pillanatban – gyűlölt hosszú távra tervezni. Reggel bemondták a rádióban: Richter ma este 19:30-kor szólóestet ad. Az emberek pedig a szó szoros értelmében megostromolták a hangversenytermet: a rend fenntartására a rendőrséget kellett kivezényelni.” [4]

Ez év (2009) elején jelent meg a Bartók Rádió és a BMC gondozásában, Ránki Dezső, kiváló zongoraművészünk válogatásában, egy tizennégy (!) lemezből álló összeállítás, amely a Magyarországon rögzített hangversenyeinek az esszenciája. A gyűjtemény páratlan olyan értelemben is, hogy számos olyan archív felvételt tartalmaz, amely soha másutt, semmilyen kiadásban azelőtt nem jelent meg. Jellemző, hogy Richter – pedantériája és a magával szemben támasztott szigorú elvárások révén –, jó néhány felvétel közlését még életében megtiltotta, ugyanis ezekkel nem volt megelégedve [5].

Számos – később világhírű – magyar muzsikusra tett óriási hatást, kötött életre szóló barátságot, elég Ránki Dezsőre vagy Kocsis Zoltánra gondolnunk, akikről maga a Maestro is szuperlatívuszokban beszélt.

A szerencséseknek 1993. november 10-én adatott meg, hogy a 78 éves Richter utolsó magyarországi fellépését – egy Edward Grieg-estet – élvezhessék a Budapest Kongresszusi Központban.

„Utolsó hangversenyei már igen csak mások voltak. Sötétben játszott, apró lámpa megvilágította kottából; olyan volt, mintha – meghívott vendégként – egy titkos szekta szeánszán ülnénk. […] E kétségbeejtő időszakban az emberek nem voltak éppen elkényeztetve az anyagi javak területén. De nemcsak fizikailag, szellemileg is éheztek. Richter hangversenyei balzsamírt hoztak sebeikre.” [4]

Richter művészetében és játékában talán az a leginkább zavarba ejtő, hogy nem lehet kategorizálni, minthogy egy vagy két szerző, kor vagy stílus legnagyobb interpretátora volna. Minden bizonnyal a zongoratörténet legnagyobb – s ami talán még fontosabb: legszínesebb, s állandóan gazdagodó – repertoárjával rendelkezett. Hátborzongató, de ugyanakkor rendkívül megkapó, hogy nem voltak úgyszólván kedvenc szerzői [6]; bármilyen művész vagy darab, amely felkeltette a sosem lankadó érdeklődését, azzal csodát művelt.

„Richter fokozatosan hatolt a zongoramuzsika egyre újabb területeire. Ez egyik fontos vonásával áll összefüggésben: sokszor nem egyes darabokat tanult, hanem egyidejűleg egy zeneszerző művészetének egész korszakait, azután ezek alkotásaival töltötte meg műsorát.” [7]

Viszonylag magas életkora magyarázat lehetne erre a példátlanul gazdag repertoárra, ám nem ő volt az egyetlen zongoraművész, aki ilyen kort ért meg; ám az egyedüli, aki több mint 80 (!) szólóestére elegendő darabbal rendelkezett, amely a kezében és a fejében volt. [8] Richter mindenről pontos feljegyzéseket vezetett, így azt is biztosan tudjuk, hogy életében 3589 koncerten lépett fel…

Érdekes módon számos, amolyan sikerdarabnak számító művet azonban soha nem játszott a közönség előtt, ill. nem rögzített lemezen; így pl. Bach Goldberg-variációit; Beethoven Holdfény– (op. 27, No. 2) és Waldstein-szonátáját (op. 53); Schubert A-dúr szonátáját (D. 959) vagy Rachmanyinov 3. d-moll zongoraversenyét. Ezen kívül dogmatikusan elutasított minden feldolgozást és átiratot.

„Richter azonban – mint minden igazi művész – csak kétfajta művet ismer: hozzá közel állót és tőle távol állót, tehát olyanokat, amelyeket elfogad, ill. amelyeket elutasít” [7]

Bármit is játszott azonban, a ma rögtön elhomályosította a tegnapot; pedig ahogy ő fogalmazott, „csak” azt játszotta, ami a kottában áll.

„Richter mozgása, előadói habitusának külsőségei fokozatosan egyszerűsödtek az idők folyamán, a »démonikus« művészből az 1980-as évek második felére minimális mozdulatokkal élő, a kottát szemlélő és befelé figyelő muzsikus lett, a richteri lobogás belső ragyogássá vált, miközben az egyes zeneművekről kialakított alapvető koncepciója alig változott.” (Papp Márta)

„Az előadóművész valójában a zeneszerző szándékainak pontos végrehajtója. Semmi olyat nem tesz hozzá a műhöz, ami ne lenne már eleve benne. Ha tehetséges, akkor általa egy pillantást vethetünk a mű igazságára, ami önmagában zseniális a műben, és ami általa tükröződik vissza. Nem szabad uralkodnia a zenén, hanem fel kell oldódnia benne. Nem hiszem, hogy előadási stílusom változott az idők során. Ha igen, nem vettem észre. Talán csak szabadabban kezdtem játszani, amikor leráztam magamról a lét nyűgeit, a fölösleges dolgokat és mindent, ami elvon a lényegtől. Bezárkóztam – és ebben az elzárkózásban találtam meg a szabadságot.” [3]

Bruno Monsaingeon munkájának értéke felbecsülhetetlen: könyvével és filmjével olyan közelségbe hozza az élete utolsó éveit taposó, elefántcsonttoronyba zárkózott óriást, amilyen közel csak lehetett.

„– Mikor jön Moszkvába? – kérdezte. – Annyi mindent meg szeretnék mutatni magának. És még sok a dolgunk.

Azt mondtam neki, hogy ezúttal igazi forgatócsoporttal jövök majd, és olyan jeleneteket fogunk felvenni, amelyeket külön előre megírok, hogy a film hiányzó részeit kitöltsék. Ha neki is megfelel, már a következő héten Moszkvában lennék.

– Nem, a jövő héten még ne, mert repülővel utazom, és kell valamennyi idő, hogy helyrejöjjek. […]

– Mit szólna augusztus végéhez? – javasoltam.

– Az késő lesz.

Most először említette az elkerülhetetlent, s a gondolat megdermesztett. Panaszos hangon mondta ki a szavakat, de szemében csipetnyi huncutsággal. Nem jóslatnak szánta, mert azonnal hozzáfűzte, elgondolkozva: – Mert talán lesznek koncertek.

Csak néhány napja kezdett újra komolyan gyakorolni, és máris a visszatérésre gondolt. Végül azt javasoltam, hogy négy hét múlva, augusztus 2-án érkezem.

– Nagyszerű lesz, egy álló hétig dolgozni fogunk – válaszolta.

Augusztus 1-jén meghalt.” [3]

A Kreml Kórházban tért örök nyugovóra [9]. Törvényes örökös nélkül hagyta itt ezt a világot, s vagyonának nagy részét a moszkvai Puskin Múzeumnak ajándékozta, amely a mai napig egy külön teremmel tiszteleg a művész előtt.

Richtert leginkább egy palack csúcskategóriájú borhoz tudnám hasonlítani. Egy csupasz üveg borhoz, amely a vinotéka polcán sorakozó puccos flaskák közt vegyül el. A bor számít; nem az üveg színe vagy formája; nem a dugó és végképp nem a címke! Az a fontos, ami belül van. Csúcskategóriájú bor, a legjobb évjáratból. A terített asztal éke; ünnepi ételekhez/menühöz ajánlom. Fogyasszátok bátran! Egészségetekre!

„Richter, erőteljes személyisége révén, egyike azon ritka zongoraművészeknek, akiket az első leütött hangról fel lehet ismerni. Gouldot és őt.” [3] S valóban: nincs még két ilyen pianista, akit ennyire közelinek, ennyire „plasztikusnak” éreznék, miközben behunyt szemmel a felvételeiket hallgatom...

[1] Richter egyfajta „kulturális paktum” részét képezte, bizonyos Solomon Hurok impresszárió (~előadóművészek fellépéseit megszervező, gazdasági ügyeit intéző személy) és a Szovjetunió akkori elnöke, Nyikita Hruscsov között. Sztálin halála után – 1955-től kezdődően – számos szovjet művész látogathatott el a tengeren túlra (Emil Gilels, David Ojsztrah és Leonyid Kogan hegedűművész vagy Msztyiszlav Rosztropovics csellista), ám a felettes hatalmak – többszöri megkeresés után is – azt mondták, Richter épp beteg vagy indiszponált, így nem megy; mígnem 1960-ban végül beadták a derekukat.

[2] Egyébként két és fél hónapot töltött Észak-Amerikában, amely idő alatt 30 (!!!) koncertet adott: 27-et az USA-ban és 3-at Kanadában.

[3] Bruno Monsaingeon: Richter – Írások és beszélgetések (Holnap Kiadó, Bp., 2003, ISBN 963 346 582 6)

[4] Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról (Vince Kiadó, Bp., 2003, ISBN 963 9323 99 3)

[5] Érdekes, hogy a világhírű kanadai zongorista, Glenn Gould még csak a harmincas éveit taposta, s gyakorlatilag a világ egyik legkeresettebb művésze volt, amikor visszavonult a nyilvános fellépésektől, s jóformán beköltözött a stúdiókba, teljesen elmerülve a digitális lemezkészítés világában. Richter maga iszonyodott a lemezstúdióktól (Gould nem egyszer hangot is adott nemtetszésének, hogy a Richter tolmácsolásában megjelenő lemezek minősége nem méltó a Maestro-hoz):

„Mindig is gyűlöltem a technikát, és azt hiszem, ez az érzés kölcsönös. Egyszerűen nem illünk egymáshoz, alkalmazása a zene rovására megy.” (Karl Aage Rasmussen: Szvjatoszlav Richter – A zongorista; Rózsavölgyi és társa, Bp., 2010, ISBN 978 963 87764 8 8)

Richter ugyanígy gyűlölte a kamerát is (noha a filmeket imádta): élete utolsó felében már egyáltalán nem volt hajlandó semmilyen jellegű interjút adni, s egyáltalában mindig is hermetikusan védte magánéletét a kíváncsiskodó szemek elől. Ezért is különösen nagy eredmény, hogy Monsaingeon kamera elé tudta „csalni”.

[6] A Richter által leggyakrabban játszott tíz zeneszerző névsora az alábbi: Chopin, Rachmanyinov, Debussy, Beethoven, Prokofjev, Schumann, Bach, Brahms, Liszt, Schubert. Sokan szeretik Prokofjev zenéjének legjelentősebb tolmácsolójaként aposztrofálni – s bár zongoraszonátái valóban a repertoárjának sarkköveit képezték, s az utolsót személyesen neki ajánlotta a komponista –, Richter, „jó” szokásához híven nem játszotta mind a kilencet: az elsőt (amelyet a szerző még 16 éves korában írt), a harmadikat és az ötödiket sosem tűzte műsorára.

[7] Papp Márta (szerk.): Szvjatoszlav Richter – Tanulmányok (Zeneműkiadó Vállalat, Bp.; Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1976, ISBN 963 330 142 4)

[8] Ha mindehhez hozzávesszük a kamarazenét és az operát (a teljes wagneri életművet: szövegestül, zenéstül), nem kell soká’ bizonygatni az Olvasónak, Richter egészen páratlan memóriával rendelkezett. Nem mellesleg óriási olvasottsága volt; imádta Balzacot, Dosztojevszkijt, Goethét, Gogolt, Thomas Mannt, Proustot, Rilkét, Schillert, vagy Zolát. Mindemellett emlékeit komoly művészi értékkel bíró pasztell képeken örökítette meg. 

[9] Utolsó koncertjét a közönség előtt 1995. március 30-án adta Lübeckben, ahol Haydn szonátáit (No. 55, 56 és 57) és Reger: Variációk és fúga egy Beethoven témára című darabját játszotta.

Az írás hajdan a Confabulában jelent meg. 

„1961-ben az édesanyám elvitt egy zongoraestre. […] Ez volt az első alkalom, hogy hallottam Richtert. […] Megjelenésében – szerény és egyszerű volta ellenére – volt valami különleges. Robosztus személyisége, fizikai jelenléte azonnali figyelmet követelt. Ekkoriban úgy játszott, mint a megszállott. […] Mint gyerek, azt hittem, minden zongoraest ilyen izgalmas; később aztán tapasztaltam, hogy Richter egyedülálló fenomén. A közönség pedig imádta, ha létezett valaha élő legenda, Richter az volt.” [1]

Figyelmemet újra az orosz éra irányába fordítom; két részben bemutatva a közelmúlt valóban egyik legnagyobb formátumú zongoraművészét, Szvjatoszlav Richtert. Az eddigiekben ismertetett pianisták életében megfigyelhető volt egyfajta hasonlóság és párhuzam. Nem így Richter esetében. Már az is árulkodó, hogy az egyetlen hiteles dokumentumfilm, amely róla készült, a Richter – The Enigma, vagyis a Rejtély címet viseli. Noha viszonylag hosszú életet adott neki a sors – akárcsak Horowitznak – ő csak a zene nyelvén vallott önmagáról, minden más formáját megtagadva a személyiségét kíváncsian boncolgató újságírók, kritikusok és rajongók támadásainak. Egyetlen ember akadt, akinek – majd’ kétévnyi folyamatos ostromlás után – beadta a derekát; ő Bruno Monsaingeon, francia filmrendező és hegedűművész, aki számos világhírű zenésszel [2] készített portréfilmjeivel tett szert igen komoly hírnévre. A forgatásnak 1995-ben tudott nekiállni, ám Richter nem tartozott a könnyű esetek közé.

„– Maestro – ezt mindig névelő mondta, mintha személynév volna – azt szeretné, ha Bruno megcsinálná az életrajzát.

– De mit jelent az, hogy »csinálja meg«? Én nem vagyok életrajzíró… Én filmeket készítek, nem fogom »megcsinálni« valakinek az életrajzát, akit legfeljebb tízszer láttam életemben. Muszáj találkoznom vele.

– Senkit sem akar látni.

– Akkor mit akar?

– Hogy Bruno csinálja meg…”

Richter tehát egy meglehetősen hepciás ember volt – élete vége felé talán már a szó rossz értelmében is. Brunón azonban nem fogott ki…

„Tudtam, eleddig senkinek sem sikerült őt rávenni, hogy részt vegyen egy ilyen vállalkozásban. Nekem azonban sikerült már feltörnöm néhány hasonlóan kemény diót, és borzasztónak tartottam, hogy egy ilyen hallatlanul expresszív művész, mint Richter, akit a világ egyhangúan a zenetörténet legjobbjai közé sorol, esetleg eltávozik közülünk anélkül, hogy vallana a művészetről, a tevékenységeiről, s általában a viharokkal teli életéről, amelyből csak bizonyítatlan és bizonyíthatatlan mendemondákat ismerünk.”

A német gyökerekkel rendelkező Szvjatoszlav Teofilovics Richter 1915. március 20-án született erre a világra az akkori Szovjetunió – ma Ukrajna – területén található Zhitomirben. A család nem sokkal később Odesszába tette át a székhelyét, ahol a családfő konzervatóriumi zongoratanárként – és koncertzongoristaként is – tevékenykedett (később sokan fúrták, s ott kellett hagynia állását). Szvjatoszlavot meglehetősen ambivalens szálak fűzték az apjához. Zongorázni ugyanis nem tőle tanult meg, bár játékáról mindig is elismerően beszélt, s egyáltalában egész személyéről is. A szovjetek lőtték agyon 1941-ben; amely tényről fia csak évekkel később értesülhetett. Mindez rendkívül mély nyomot hagyott az életében, miként az is, hogy anyja, Anna Pavlovna később hozzáment ahhoz a Szergej Kondratyev zeneelméleti tanárhoz, aki a rossz nyelvek szerint tevőlegesen is hozzájárult ahhoz, hogy az idősebb Richert elhurcolják a szovjet erők… Ezt sosem tudta megbocsátani neki, bár kapcsolatuk nem szakadt meg ezután sem teljesen.

Richter első nyilvános – ha úgy tetszik hivatalos – szóló fellépésére 1934. március 19-én került sor, az odesszai Mérnökklubban. Saját bevallása szerint borzalmasra sikerült, bár nem tudom, mennyire hihetünk ennek, német perfekcionizmusának tükrében, hiszen magával szemben mindig is igen szigorú elvárásokat támasztott, s ritkán volt megelégedve játékával. Végül aztán hátat fordított Odesszának, s soha életében nem volt hajlandó ebben a városban koncertet adni. Útját Moszkva felé vette, hogy Heinrich Neuhaustól tanulhasson. Neuhaus ekkoriban az Odesszai Konzervatórium rektora volt, aki az első meghallgatás után rögtön felvette az ifjoncot, s befolyása révén a későbbiekben is sok ügyét simította el [3]. Óriási hatással volt a huszonkét éves Richterre.

„Neuhaus ragyogóan játszott Schumannt és Chopint. Chopin e-moll zongoraversenyét és Beethoven Esz-dúr koncertjét olyan csodálatosan játszotta, hogy ezeket sosem voltam hajlandó felvenni a repertoáromba. De egyenetlenül játszott, mert annyi ideje elment a tanítással, hogy nem maradt a saját muzsikájára. A tanítás szörnyű; megöli a zongoristát. Egyáltalában, hogyan tanítson az ember, mikor magának is folyamatosan tanulnia kell? […] Sokat tanultam tőle, még ha mindig is azt ismételgette is, hogy nincs mit tanítania nekem. […]

Bárhová kerültem, még a háború kellős közepén is, mindig kaptam egy krumplit vacsorára. Nem érdekelt, hogy nincs lakásom. Hol ennél, hol annál aludtam, de mindenütt jól éreztem magam. Mindenekelőtt éveken át Neuhaus adott nekem szállást. Olyan nagyvonalú, bőkezű ember volt, hogy a tanítványai váratlanul is betoppanhattak hozzá, akár hajnali négykor. A felesége is lenyűgöző és vendégszerető asszony volt. Sohasem aludt; ha az ember éjszaka állított be hozzá, teázott vagy bort ivott, és el volt ragadtatva attól, hogy valaki megjelent. És mindjárt azt mondta: »Nincs hol aludnia? Hát, akkor aludjon itt.« Picike lakásuk volt. Én Neuhausnál a zongora alatt aludtam…”

Egy másik neves Neuhaus-tanítvány Emil Gilels volt, aki szintén világhírnévre tett szert, bár merően más utat járt be, mint Richter. Noha mindketten bohókás ember hírében álltak, Gilels emellett meglehetősen mogorva természetű volt.

„Emil Gilels tisztességes muzsikus és csodálatos zongorista volt. Ő mutatta be Prokofjev Nyolcadik szonátáját; ott voltam a koncertteremben, a tolmácsolása egészen bámulatos volt. Amit ugyanennek a komponistának a Harmadik szonátájával művelt, az annyira csodálatos volt, hogy én magam lemondtam arról, hogy előadjam. Borzasztóan szeretem ezt a szonátát, de Gilelst hallva úgy éreztem, hogy semmit sem tudnék hozzátenni. […]

A kapcsolatunk, amely eleinte baráti volt, kissé furcsán alakult. Gilels valóban nagyon nagy zongorista volt, de bonyolult egyéniség. Borzalmas természete volt, nagyon érzékeny, folyton duzzogott valami miatt. Beteges féltékenység gyötörte, ami szörnyű lehetett neki, mert a boldogtalanság érzését erősítette benne. Néha ő maga hozta magát nevetséges helyzetekbe. Egyszer a Konzervatórium folyosóján egy nő, akit egészen lenyűgözött, hogy a nagy Gilelst láthatja, odajött hozzá, és azt mondta a kislányának, aki vele volt: »Tudod ki ez? Az rszág legnagyobb zongoristája!« Mire a kislány felkiáltott: »Szvjatoszlav Richter!« Hiszen gyerek volt! Gilels elviharzott és becsapta maga után az ajtót.”

Nem sokkal Neuhaus halála előtt Gilels nyilvánosan megtagadta őt; azt állítva, hogy soha nem is volt a tanítványa. Ezt természetesen rendkívül lesújtotta és megviselte az öreg mestert, s nem sokkal ezután meghalt. Richter az eset után soha többé nem volt hajlandó szóba állni pályatársával; nem is köszönt többé neki.

Richternek – csökönyössége miatt – csak 1950-ben adatott meg, hogy külföldön koncertezzen: Prágában. Ekkor is azonban titkos megfigyelők loholtak a nyomában, mivel hazájában attól tartottak, hogy disszidálni szeretne. Fel sem fogták talán, hogy – minden megpróbáltatása ellenére – mennyire ragaszkodott is az orosz népkarakterisztikumhoz, annak minden ellentmondásával.

„A Szovjetunióbeli turnék kielégítették az utazás iránti szenvedélyemet. [4] Ilyenkor falvakban is játszottam, színházakban, kápolnákban vagy iskolaudvarokon. […] Akkor legalább nem sznobizmusból jönnek el az emberek, hanem hogy zenét hallgassanak. […] Minden érdekel, ami új, és az igazat megvallva, jobba szerettem volna az egész világot megismerni, mintsem kétszer elmenni ugyanarra a helyre. […] Gyakran megesett, hogy borzalmas hangszereken egészen jól játszottam. […] Utálom a szervezést a zenei életben. Ha kész vagyok egy darabbal, amit el akarok játszani, bárhol szívesen megtenném, egy iskolában, vagy akárhol, csak úgy, ingyen. Örömmel teszem, és tökéletesen mindegy számomra, hogy történetesen nagy vagy kicsi teremben játszom-e.”

Sztálin 1953-as halála után némileg enyhült a helyzet, s bejárhatta a környező országokat: Lengyelországot, Romániát, Bulgáriát és Magyarországot is; azonban a folytatás – hogy miként is alakult eztán Richter kalandos élete –, várat magára a következő írásomig…

[1] Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról (Vince Kiadó, Bp., 2003, ISBN 963 9323 99 3)

Minden más idézet Bruno Monsaingeon: Richter – Írások és beszélgetések című könyvéből származnak (Holnap Kiadó, Bp., 2003, ISBN 963 346 582 6)

[2] Csak kiragadva: Glenn Goulddal, David Oistrakhhal, Dietrich Fischer-Dieskauval, Piotr Anderszewskivel és Yehudi Menuhinnal.

[3] Egyszerűen nem volt hajlandó a marxista ideológiai tárgyakat tanulni, ami miatt kétszer is ki akarták csapni a konzervatóriumból. Richter szerfelett makacs ember volt, aki elveiben és a művészethez való viszonyulásában sem ismert semmiféle megalkuvást. Márpedig bizonyos szintű behódolás nélkül sehol sem könnyű boldogulni az életben; nemhogy a volt Szovjetunió mindent és mindenkit fenyegető diktatúrája alatt.

[4] Tudvalevő, hogy Richter imádott kocsikázni, azonban a repülőt gyűlölte és nem is ült fel rá. Egy alkalommal – élete utolsó szakaszában – hosszas győzködés után elvállalt egy japán koncertkörutat, bizonyos feltételeket szabva, természetesen. „Richter agyából pattanhatott csak ki: elmegy Japánba, de alva – vagyis a párizsi szállodájában elaltatják, mentővel kiviszik a repülőtérre, és már csak a tokiói szállodában ébresztik föl. Ez a kívánság számára teljesen ésszerűnek tűnt, a Konzultáns orvosok számára már kevésbé…”

Mindent megértek én: a sz@r árut is ki kell tenni a polcokra, azt is el kell passzolni, rásózni valakire, rálőcsölni a bugris parasztra – hiszen AKCIÓS!!! Nézzük csak, valóban olcsó. De hiszen itt minden egyformán olcsó, bóvli, kacat, SZ@R – ami hömpölyög felénk a polcokról!

Ez volt valamikor az „1 eurós bolt” (a hőskorban, amikor még a svájci hitelesek sem a Neoton Família 220 felett című slágerét nyögték kéz a kézben), és amikor az euró kifejezés még a nyugatias polgári társadalom vízióját hazudta nekünk. Futott egy ideig „290-es bolt” néven; most pedig – a dübörgő magyar gazdasági mutatók tükrében – éppen „cca. 310-es bolt”-nak kellene hívni. A lényeg azonban, hogy ez maga a csoda: gyártósorokat létesítenek azért, hogy e remekbecsű árukat a rendelkezésünkre bocsájtsák. Köszönjük!

Íme, két bornyitó, ami történetesen mindenre jó – „alátét vagy nehezék” – éppen „csupán” a rendeltetésüket képtelenek ellátni: nevezetesen képtelenség extrahálni velük egy boros dugót.

Az első számú versenyző, ez a kecses kék instrumentum már a betekerésnél elgörbült, így nem próbálkoztam a luxálással…

A második – piros – delikvenst is a lezser eleganciájú dizájnnal ötvözött ergonómia hatja át, csak hát éppen nem lehet vele kinyitni egy borosüveget. Előbb a páros emelőkar egyik fogaskereke tört ki, amint próbáltam rá finom erőt kifejteni, nem sokkal később pedig – a parafában menetvágásra egyébként képtelen, s egy halvány alumínium spray réteggel fémnek álcázott – szári rész adta meg magát és tört bele a tövénél a dugóba…

Megnyugtató a számomra, hogy a fogyasztóvédelem gondoskodik arról, hogy a rendeltetésszerűen SEMMIRE sem használható termékeket eliminálja a piacról. Az elgörbült, betört menetekről eszembe jutott Czinkóczky doktor napokban közölt panoráma felvétele egy – mondjuk úgy, implantátumokkal enyhén „túlindikált” – alsó-felső állcsontról:

Én azért kettőnél megálltam…

A minap újranéztem 2010-es nyár fotóit, amelyek Sri Lankán készültek. Forróság volt és végtelen nyugalom – mostanság ez a két dolog nagyon hiányzik az életemből...

Egy nagyobb lélegzetű utazási naplót is írtam, illetve egy rövidebb cikket a  Confabulába utóbbi álljék most itt:

"Nehéz közös nevezőre hoznom két tényt az életemben. Most itthon vagyok, kinézek az ablakon, s a maró hidegben gyülekező hófelhők áttetsző sziluettje alatt a vizsgaidőszak viharfelhőit is gomolyogni látom. Másfelől pedig, nincs még fél éve, hogy néhány szélességi körrel „lejjebb” és több hosszúsági körrel odébb, az Egyenlítőtől 880 kilométernyire északra, lábamat lógattam az óceánban… Lógattam én a lábaimat – úszni nem tudván – egy évvel azelőtt is: a gyékényesi tavon, várván egy nagy csukát. Akkoriban azonban álmodni sem mertem volna arról, hogy a következő nyáron a rutinszerű láblógatást egy cápáktól, rájáktól, medúzáktól hemzsegő, irdatlan víztömeg, az Indiai-óceán partján fogom eltölteni. Akkoriban semmit sem tudtam Sri Lankáról (régi nevén Ceylonról [1]), erről az India déli csücske alatt fekvő, az óceán által körülzárt, könnycsepp alakú szigetecskéről, amely alig nagyobb, mint a Dunántúl; messze innen, vagy 8000 kilométerre keletre, a Dunán túl…

Nem igazán volt lehetőségem bővebben utána olvasni az ország történetének, s elmerülni kultúrájának sokszínűségében, ugyanis az időm nagyobbik részét akkor még a vizsgaidőszak töltötte ki. Ezért is örültem neki, hogy dr. Hollósy Tibor, az Anatómia Intézet világutazó oktatója szintén a térségbe tervezett eljutni, így kapóra jött, hogy találkozván a szigeten, együtt járjuk végig annak látnivalóit. Tibor mindenre kiterjedő perfekcionizmusa volt a biztosíték arra, hogy lehetőségeink szerint minden látványosságra sort kerítsünk. Óriási könnyebbség volt, hogy állandó szálláshelyünk – amolyan bázishelyünk – megoldott volt számunkra, Bátyámnak ugyanis megadatott a lehetőség, hogy közgazdászként Sri Lankán dolgozzon (a fővárostól hozzávetőlegesen 40-50 kilométernyire fekvő Negombo városában), így az ő házában lakhattunk. Ami talán ennél is nagyobb előny volt, hogy kollégái és barátai személyében, illetve általuk számos helyi embert ismerhettünk meg, akik igen készségesen mindig rendelkezésünkre álltak, s lesték, hol lehetnek segítségünkre. Ezen kapcsolatok folyományaként eljuthattunk olyan helyekre is, ahova egy „átlagos” turista nem: bepillantást nyerhettünk az ott élő emberek mindennapjaiba, autentikus vacsorákra invitáltak bennünket, elvegyülhettünk a helyi halpiac hajnali forgatagában stb.

Ez a hajdan portugál és holland, majd brit gyarmati ország több ezer éves történelemmel büszkélkedhet, ám – akár ha csak az utóbbi 100-150 esztendőt szemléljük – számos viszontagságot is át kellett vészelnie. Elég, ha csak a belső etnikai ellentéteken alapuló politikai csatározásokra, illetve az ebből táplálkozó, hosszasan elhúzódó belviszályra vagy a 2004-es Délkelet-ázsiai szökőárra gondolunk. A cunami közel negyvenezer halálos áldozatot szedett a sziget partközeli lakosai közül, nem beszélve a pusztításról, a hatalmas anyagi károkról. Az 1983 óta húzódó polgárháború értelmetlen öldöklése csak tavaly (!) ért véget (illetve szűnt meg átmenetileg), s a legenyhébb becslések szerint is legalább annyi emberéletet követelt, mint a 2004-es természeti csapás (mások hetvenezer áldozatról beszélnek). Mindez rendkívüli módon megviselte az ott élő embereket. Főleg azért, mert a háborúskodást nem ők, hanem mindenféle kartellek, különböző politikai érdekek generálták és tartották fent, katonai-félkatonai szervezetek vívták, s a civil lakosság sínylette meg. A népirtás alapideológiáját az adta, hogy a szanszkrittal rokon indoiráni nyelvet beszélő, buddhista vallású többségi szingalézek [2], és a kisebbségben élő, dravida nyelvcsaládhoz tartozó, hindu vallású tamilok között a kezdetek óta áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong, a konfliktus tehát részben vallási alapokra vezethető vissza. A lakosság 70%-a buddhista, 15%-a hindu, 8%-a keresztény és 7%-a muszlim. Északon, valamint a keleti és nyugati keskeny tengerparti sávon a tamilok vannak többségben, míg a nagyobb kiterjedésű belső vidékek és a déli tengerpart a szingalézek felségterülete, ez azonban nem jelent egy éles, homogén elhatárolódást, jómagam is találkoztam egy rakás tamil üzlettel a déli Negombóban. Háda Béla ezt írja: „A Sri Lanka-i konfliktus feleit alkotó tamil és szingaléz etnikumok között szinte csak a távoli indiai származás és a szigetükhöz való ragaszkodás a közös.” Furcsa mód én személy szerint semmit sem érzékeltem abból, hogy ez bármilyen formában is megjelent volna a hétköznapi emberek mindennapjaiban, békében élnek egymás mellett. Nem ritka kép, hogy a három fő vallás egy-egy látnivalót ugyanúgy szent helyének tekint, s buddhista, hindu keresztény együtt, kéz a kézben zarándokolnak a helyre.

Tény, hogy tamil aktivisták független állam kialakítását akarták kierőszakolni az ország területén belül, mely elgondolás (alacsony arányú etnikumuk miatt) már eleve kudarcra ítéltetett. Ennek ellenére a világ egyik legjobban pénzelt terrorszervezete, a Tamil Tigrisek számos, különösen erőszakos cselekedetet hajtottak végre mind kormányemberek és épületek, mind pedig a civil lakosság ellen. A colombói kormány (és a látszólagos demokráciában működő, de döbbenetes személyi kultuszt kiépítő elnök) a múlt év tavaszán radikális lépésre szánta el magát, s a szélsőséges tamil vezetőket brutális kegyetlenséggel likvidálták. Ez – egyelőre legalábbis – meghozta a várt eredményt: az életben maradt tamil aktivisták 2009. május 17-én elismerték vereségüket, s letették a fegyvert. Többek javaslatára azonban Anuradhapura városától északabbra mégsem merészkedtünk, mert azokon a területeken még szórványosan előfordulnak terroristák… [3] Egyhetes túránk tehát belső Sri Lankára korlátozódott, de a sziget leghíresebb látnivalóit így is végigjárhattuk. Ezek részletes ismertetése Tibor nagyszerű cikkében olvasható.

Ez a sziget hatalmas potenciállal rendelkezik: széles, pálmafákkal övezett, homokos tengerparttal; mesébe illő tájakkal (esőerdők, hegyek, folyók, vízesések) és egy rendkívül ideális éghajlattal, amely alatt gyakorlatilag minden megterem. (Ezért szerencsére a Fekete-Afrikáéhoz hasonló éhezéssel sehol sem találkoztam.) Mindemellett módfelett gazdag ásványi kincsekben, nemesfémekben, drágakövekben és féldrágakövekben. Látni kell tehát, hogy az ország rövid időn belül – amint kiheveri a polgárháború és a szökőár okozta traumát – lábra áll, és dinamikus fejlődésnek fog indulni.

Érdekes volt látni a földrajzi különbségeket, azt, ahogy a környezet kaméleon módjára változtatta külsejét egyik kilométerről a másikra. Olyan érzésem támadt, mintha végig egy kontinensnyi országban barangoltunk volna, hiszen a part menti térségek hangulata merőben eltér a belsőbb területek teaültetvényekkel sűrűn behintett hegyi tájaitól vagy a letűnt idők korait idéző, sok száz éves romvárosaitól. Találó tehát Sri Lankára a kétarcú kifejezés, bár ahogy telt az idő kint, egyre inkább rá kellett döbbenem, ez a Janus-arcúság inkább ezerarcúság.

S hogy mégis mi volt az, ami az egyhónapos kint tartózkodásom alatt a leginkább elnyerte a tetszésemet? A végtelen nyugalom. Erre a kis térségre közel 21 millió lakos zsúfolódik össze, ám így is óriási lakatlan területek maradnak, a városokban tehát meglehetősen nagy a népsűrűség, a tömeg. A közlekedés egy európai szem számára káosznak tűnik (nekem is többször lepergett az életem filmje): a járművek kormánya jobb oldalon van, s értelemszerűen balra tarts szabály van érvényben, bár szabályokról beszélni teljességgel felesleges, ugyanis nincsenek. Miképpen közlekedési táblák, lámpák vagy zebrák sem, s egy átlagos itthoni betonutacska ott a legszélesebb országutat jelenti, amelyen legalább öt-hat sávban közlekednek. De nemcsak autók ám, hanem – mivel járda elég kevés van – gyalogosok, kóbor kutyák, néha napján elefántok is – a tér minden irányába. A Sri Lanka-i utcakép egyik legjellegzetesebb eleme az ország jellegzetes taxija, a háromkerekű, ún. „tuk-tuk”, amelyből – Tibor könyve szerint – 3 millió (!) rója a sziget úttalan útjait, ami elég komoly lefedettséget jelent, ha az ország 21 milliós lakosságát vesszük figyelembe… Érdekességként kiemelném, hogy itt a dudálásnak egészen más, árnyaltabb szerepe van, mint otthon, ahol kimerül annyiban, hogy az über-intelligens fővárosi ráfekszik a kürtre a délutáni dugóban. (Talán azt reméli, hogy ettől majd gyorsabban megy a sor?) Arrafelé igen sok funkcióval bír: így köszöntik egymást a tuk-tukosok (ebből következően már eleve sok a dudahang); jelzik, ha üresek, és mehetsz velük; előzés előtt figyelmeztetik az előttük haladót: jövök! Aztán persze megköszönik egy dudálással, hogy elengedte őket, az pedig visszadudál, hogy szívesen. Dudálnak, ha egy olyan kanyarba mennek bele, amelyet nem látnak be, jelezvén, hogy szembe fog jönni valaki. Ez azonban mégis egy jól működő káosz, amely egyértelműen a nyugalmon és a másik tiszteletén alapszik. Nincs az itthoni nagyvárosokra jellemző „anyázás” a forgalomban, hiszen tudják: előbb vagy utóbbi ki tudnak majd kanyarodni abból a kereszteződésből, nem sietnek sehova.  Rendkívül nehéz azonban visszaadni az utazás és a kint tartózkodás hangulatát, ugyanis a mi világunk gyakorlatilag szinte minden ponton különbözik ettől a mesevilágtól.

Az egyik – a nyilvánvalóan számtalan – kardinális különbség hazánk és ezen kis ország között, hogy – még ha természetesen ott is vannak természeti differenciák – az emberek között nem tátong akkora szakadék, mint itthon. Én legalábbis így látom. A kollektív szegénység Sri Lankán egy elég széles réteget érint, mely kilátástalan(nak tűnő) helyzetet bizonyára könnyebben elfogadhatóvá teszi az, hogy szűk környezetükben körülnézve jószerivel ugyanezt látják. Nem szűrődik be az emberek mindennapjaiba az a fajta keserűség, miszerint a másik indokolatlanul és aránytalanul nagyobb vagyonra tesz szert, holott se nem dolgozik többet, se nem felüliskolázottabb.

Egy nyugati átlagember kenyerének hanyagul elhullajtott morzsáiból errefelé egy egész család eltengődik. Látni kell azt, hogy ezen lét elviselésében több tényező is közrejátszik. Egyrészt a már említett társadalmi kiegyenlítettség, másfelől pedig az igen mély vallásosságból merített erő és hit. Igen súlyos tömegek élnek jóval a mi általunk létminimumnak vélt szint alatt, látszólag boldogságban [4].

https://www.facebook.com/radanovicsnagy.daniel/videos/188956237786390

Életem végéig élesen az emlékeim közt fog élni az a kép, amellyel túránk utolsó napján találtam szembe magam. Már visszafelé, Negombo irányába tartottunk, s hosszú utunkat többszöri megállók tarkították. Egyik ilyen alkalommal egy hegyi utacska menti, fából tákolt bodegánál álltunk le, hogy József és Tibor avokádót vásároljanak. Karján ülő gyermekkel egy fiatal anyuka pattant fel a székből, szemével követve minden mozdulatukat, mind jobban kivirulva, amint egy újabb darab került bele a zacskóba. Amíg a gusztusos gyümölcsök alatt roskadozó néhány, összeeszkábált deszkaláda között válogattak, én a néhány méterrel arrébb lévő lámpaoszlop aljában ücsörögve játszadozó, négyévesforma kis sráchoz lopóztam. Figyeltem, amint a keze ügyében lévő, apró kavicsos homokkal telt két, lyukas fémtálkával, egy törött cseréptányérral és egy alpakka kanállal tüsténkedett. A két tálból a földet finoman a tányérra porciózva „főzött”; ahogy kivettem, a letört cserépdarab volt a fűszeradagoló kanál… Néha egy-egy fűszálat tépve maga mellől ízesítette a képzelt álomebédet. Kisvártatva aztán – megérezhette a közelségemet – tekintetét felemelve rám szegezte nagy barna szemeit. Néhány másodpercig bámultuk egymást, majd szemét lesütve – de az eddigi nyugodtságát megtartva – hintett még fél nyúlfarknyi füvet, és morzsolt egy kevéske homokot a mennyei amuzbusba. Felém fordult újra, s megkínált a különös gonddal elkészített fogásból. Én illedelmesen vettem egy kis marékkal, majd elismerően bólogatva ettem belőle. Jóllakottan és némán váltunk el egymástól. Kocsink leghátsó üléséről vetettem még egy utolsó pillantást a villanypóznától a lejjebb lévő szerény kunyhócska udvarán átvezető, rissz-rossz féltéglákkal szegélyezett poros földutacskára – kis főszakácsom nyomorult birodalmára –, a következő pillanatban pedig már tovább robogtunk, hogy túránkat bevégezve újra Negombo városában lehessünk. Hosszasan gondolkodtam még a látottakon, s akárcsak egy éve nyáron a gyékényesi tó partján üldögélve, megint csak rá kellett jönnöm: rendkívül szerencsés vagyok, hogy egészséges emberként rácsodálkozhatok erre a sokszínű világra…

[1] A sziget neve, Srí Lanka, magyarul „Fényességes sziget”. Korábbi elnevezése volt még: Lanka (szanszkrit), Simundu vagy Simoundou (görög), Serandives (római latin), Serendib (arab) illetve Serendip (perzsa), Tâmraparnî (hindu) illetve Taprobanê (görög). Ismertté Ceylon néven lett a latin Selan név alapján, mely 1972-ig volt érvényben, akkor lett hivatalosan Srí Lanka. (forrás: Wikipédia)

[2] Helyesebben: szinhalák (a magyarul ismert szingaléz kevésbé korrekt) szó jelentése: „oroszlánnép”.

[3] Ottlétem alatt végig éreztem egyfajta tapintható feszültséget, s a fegyveres katonai jelenlét is erőteljes: minden kormányépület vagy hivatal előtt áll néhány egyenruhás egy-egy csőre töltött Kalasnyikovval. Mégsem titulálnám az országot egy puskaporos hordónak, bár a colombói repteret olyan szinten védik, hogy mikor megérkeztem, azt hittem, egy katonai főhadiszállásra pottyantam. Hosszas közleményekben írtak arról, hogy a világ híradásait megjáró gyerekhadsereget leszerelték. Nos, ottjártamkor meggyőződhettem, hogy erről szó sincs: ezek a gyerekek időközben felnőttek…

[4] Ezt a képet némileg azért árnyalja a tény, hogy a lakosság valamivel kevesebb, mint 2%-a van abban a kiváltságos helyzetben, hogy útlevelet kapva az államtól, valaha is elhagyhassa a szigetet…